Dombi Tibornak nem volt B terve, csak a foci érdekelte

Dombi Tibor, a DVSC legendája múlt szombaton töltötte be 50. életévét, és ezt a szép jubileumot mi is szerettük volna méltóképp megünnepelni. Ezért portálunk előbb ellátogatott Sárrétudvariba, hogy utánajárjon a Kicsi és Bombázó becenevű, korábbi 35-szörös válogatott jobbszélső ”örök ifjúságának” titkának, majd a Haon sport podcastje, a H szektor vendége is volt, most utóbbiból szemlézünk olvasóinknak.
Tibi a beszélgetés elején elmondta, ő gyermekkorától futballista szeretett volna lenni, egyszerűen azért, mert azt szerette. – Nekem nem volt B opcióm, bár hentes a szakmám, de egy percig nem gondolkodtam benne, sőt, mikor tanultam az iskolában, akkor se szerettem – szögezte le. – Én csak a futballban gondolkodtam.

Nyilván sportoltam mást is, hisz Sárrétudvariban ha volt valami sportrendezvény, azt nem hagytuk ki. Birkóztam, tornáztam, atletizáltam is, utóbbiban megyei döntőt is nyertem Debrecenben, az atlétikai stadionban – elevenítette fel.
Dombi Tibi elismerte, kihasznált minden lehetőséget a mozgásra, mert sosem szeretett egyhelyben ülni, így az iskolapadban töltött időt is nehezen viselte. – Annak idején ezért nem szerettem az iskolát.

Igazából anyukám ötlete volt, hogy a két bátyám után, akik pincérek voltak, nekem is legyen egy rendes szakmám. Végül 45 évesen ültem be ismét az iskolapadba és érettségiztem le, mert kellettek az edzői papírok, de az már teljesen más volt. Akkor már egy csomó minden érdekelt, és így azért könnyebb tanulni. Például tátott szájjal hallgattam, ahogy a nálam nem sokkal idősebb Bence tanárom a történelmet tanította. Csak néztem, hogy úristen, milyen jó a töri, meg ugye például a Kádár-korszakot már én is átéltem –  fogalmazott.

Nem voltak kütyük

De ha hősünk nem szeretett tanulni, akkor helyette mégis mivel töltötte gyermekként az időt? A megfejtés: talán nem meglepő módon leginkább focizással. – Suli után mentünk ki az udvarra, az utcára, illetve a focipályára, és vagy játszottunk valamit vagy rúgtuk a bőrt. De nem volt ez kirívó, mert így csinálta mindenki. Akkor nem voltak a mostani a kütyük. Volt már számítógépes játék, de engem valahogy sosem érdekelt. Testvéremnek volt is, akkor láttunk először joystickot, meg Commodore 64-es számítógépet. Tesómék játszogattak rajta, én csak mögöttük néztem őket, de amúgy ők is inkább a pályán voltak, abban az időben az volt a tipikus, hogy fociztunk, bandáztunk, aztán először anyu jött értünk, utána meg már apu – mosolygott.

Játszott az idősebbek között

Tibi életében nagy változás volt, amikor gyermekként leigazolta a DSI, és bekerült Debrecenbe. – Eleinte csak edzeni jártam a cívisvárosba. Sidó Csaba bácsi – akire a második apámként tekintettem – volt a nevelőedzőm a DSI-nél, ő látott egy megyeválogatott meccsen, és mivel akkor Madar Csabi már bent volt Debrecenben, vele üzent, hogy menjek már be edzésre. Ez is ilyen tipikus rám jellemző hülyeség volt, mert nem szóltam az iskolában erről, hanem első három órára beültem, utána pedig ellógtam, és irány Debrecen. A Vágóhíd utcára kellett kimennem, de 14-15 évesen azt se tudtam, mi merre van a városban, úgyhogy elég furcsa volt. A nyolc általános elvégzése után jártam újra edzésekre, miután leigazolt a DSI – anekdotázott.
Természetesen Sárrétudvariban folyamatosan játszott a korosztályos csapatban, de talán nem meglepő módon volt némi csavar a történetben. – Még serdülő voltam, így nem játszhattam volna az ifiben, ezért ”hamis” igazolással fociztam az idősebbek között.

– nevetett, majd utána elismerte, olyan viszont előfordult, hogy valaki más előtte bemondta annak a játékosnak a nevét, akivé avanzsálnia kellett volna arra a 90 percre, így nem volt mit tennie, mehetett ki az öltözőből.

Elfogadja magát

Dombi Tibit manapság minden focipályán szívesen látják – játékosként nem volt ez így, főleg a rengeteg általa összehozott tizenegyes okán –, bárhová megy, megismerik, köszönnek neki, odamennek hozzá, nem csak a szakmabeliek, hanem a drukkerek is.
– Általában minden szurkolónak van egy velem kapcsolatos sztorija. – ismerte el. – Legutóbb Győrben is jöttek oda, sőt még ott élő debreceniekkel is találkoztam. Mondták is, hogy ők Loki-drukkerek, és milyen jó, hogy összefutottunk. De győriek is megszólítottak, és ők is olyan tisztelettel beszéltek, igazán jólesett. A felcsúti bajnokink után ugye ott maradtunk a kupameccs miatt, így átmentem a lányomhoz, aki éppen Tatabányán volt edzőtáborban.

Szeretek poénkodni, rajtam is sokat nevetnek, így egyáltalán nem veszem rossz néven, sőt, ezek tök jó dolgok, mert én elfogadom magam minden hülyeségemmel, rossz dolgommal együtt. De szeretem az embereket is, ezért jól esik, és fontos is számomra, hogy sokan kedvelnek. A szeretteimen, barátaimon felül talán erre vagyok a legbüszkébb – mondta el.

A Dombi Tiborral készült teljes beszélgetés és a Haon többi podcastje ide kattintva található meg.