Bernáth Csaba szerint a salakmotornak is kellene egy Dzsudzsák Balázs

Bernáth Csaba a DVSC labdarúgócsapatának ikonikus alakja, hétszeres bajnok, hatszoros Magyar Kupa-győztes és ötször emelhette magasba a Szuperkupát, de jelen esetben ennél sokkal fontosabb információ róla, hogy gyermekkora óta rajong a salakmotorért, s diplomás sportközgazdász és sportszervező. Mivel a Berni becenévre hallgató exfutballista rendszeres látogatója a debreceni viadaloknak, így tisztában van a sportág jelenlegi helyzetével, és első kézből tud véleményt alkotni többek között arról a sokakat foglalkoztató kérdésről is, hogy amíg a keleti régióban rengetegen imádják a salakszórást, az ország többi részén miért nincs hasonló népszerűsége? Minderről Bernáth Csaba a Salakszórók podcastjában beszélt, ebből a műsorból szemezgettünk.    

A kezdetek

– Hogyan szerettem bele a salakmotorozásba? Nálunk családi hagyománya volt a versenyre járásnak, a jelentős viadalok mindig bekerültek a naptárba. Emlékeim szerint 7-8 éves lehettem, amikor már én is állandóan ott ültem a Gázvezeték utcai stadion lelátóján. Sosem felejtem el, hogy az egyik verseny délután négy órakor kezdődött, tízkor volt a kapunyitás, fél tízkor már a pénztárnál álltam az unokatestvéreimmel. Berohantunk a stadionba, vittük a nagyon hosszú pokrócot, s lefoglaltuk a helyünket a starttal szembeni egyenes közepén, a legfelső sorban. Egészen négy óráig felváltva őriztük a helyet, mert annyian voltak, hogy meg kellett küzdeni a jó pozíciókért. Akkoriban ez igazi családi program volt, a szüleim a bátyámmal együtt vittek ki a versenyre, sőt, nem egyszer még a nagymamám is ott volt. Konkrétan az első viadalomra nem emlékszem, csak arra, hogy nagyon sokan voltak, remek volt a hangulat, óriási volt a hanghatás, s mindent átjárt az a jellegzetes illat, ami csak a salakmotorversenyekre jellemző. Beégett emlék viszont, hogy 1990-ben aláírást kaptam Hans Nielsentől a Debrecen Nagydíjon. Nagyon megkedveltem a salakmotorozást, a mai napig kötődöm hozzá – elevenítette fel a múltat Bernáth Csaba, aki mesélt a kedvenceiről is. – Egyből két favoritom volt, nevezetesen Adorján Zoltán és Tihanyi Sándor. Rendkívüli módon tetszett, ahogy párost motoroztak, megmutatták ennek a műfajnak a szakmaiságát, például azt, hogyan kell védeni a hátsónak az előtte motorozót, miként lehet lezárni a sávokat. Általuk láttam meg a páros motorozás szépségeit, amit parádésan csináltak, nem véletlenül lettek világbajnoki bronzérmesek. Adorján személye mellett nem lehet elmenni szó nélkül, a tizenhárom bajnoki címe önmagáért beszél. Szeretnék kiemelni még egy személyt, aki sajnos már nincs közöttünk. Simon Miklóssal nagyon jó barátságot ápoltam, többször elvitt külföldi versenyekre. Vele utaztam ki a salakmotorozás hazájába, Lengyelországba, ahol megtapasztaltam, hogy ami a mi futballunkban Puskás, az a magyar salakmotorozásban Adorján, azaz bárhová mész külföldön, vele azonosítják a sportágat. Zolival a mai napig jó barátságban vagyok, de ugyanúgy Tihanyi Sanyival és Tabaka Józsival is, utóbbinál nagyon tisztelem, hogy már nem voltak olyan lehetőségei, mint az említett két kiválóságnak, viszont ennek ellenére remek eredményeket ért el.

Fék nélkül, de félelemmel

Bernáth gyerekkora óta futballozott, viszont nem bírt ellenállni a speedway-nek, s egyszer kipróbálta a fék nélküli vasparipát. – Egyszer felülhettem Tihanyi Subi motorjára. Rendesen beöltöztem, overál, vaspapucs, sisak, kesztyű, azaz minden, ami kell a motorozáshoz. Aztán odaálltam, s úgy, ahogy a versenyzőktől láttam a rajtnál, ráfeküdtem a kormányra és csutkáig húztam a gázt. Ekkor rohantak oda Subiék, s mondták, hogy óvatosabban, mert így tuti szaltózni fogok, próbáljam meg szépen, finoman húzni a gázt. 

– Elvettem a gázt, próbáltam lassítani a vaspapuccsal, s végül be tudtam venni a kanyart. A következő egyenesben már sokkal óvatosabban húztam neki. Egy élményt jelentett kipróbálni, de bevallom, félelmetes volt. Azóta nem salakoztam, viszont van egy háromkerekű robogóm, azzal rendszeresen motorozom.

Nincs pénz a sportágban

A futballkarrierjét követően tanulásra adta a fejét az exsportoló, először sportszervezőként diplomázott, majd mesterdiplomát szerzett sportközgazdászként. Így egy szakember válaszolhatott arra a kérdésre, amit a salakos szurkolók már régóta boncolgatnak: a keleti régióban, Debrecen, Nagyhalász, Miskolc, Gyula és Szeged környékén sokan szeretik a speedway-t, de ebből a zónából miért nem tud kilépni a sportág? Miért nem képes széles körben, országos szinten is népszerűvé válni a salakmotorozás? 

– Amióta az eszemet tudom, Magyarországon két fellegvár volt, Debrecen és Miskolc, s ehhez csatlakoztak a kisebb városok. A két megyeszékhelyen rendkívül népszerű volt a salakmotorozás a kilencvenes évekig, ám miután fokozatosan kivonult a főszponzor, azaz a Volán tröszt, megváltozott minden. Mára már ott tartunk, egyre kevésbé van jelen a vállalkozói tőke, a szponzoráció, a marketing, a televíziós közvetítések, így igazából halálra van ítélve a sportág, s lehet, hogy erősen fogalmazok, de már haldoklik. Sajnos nincs pénz a sportágban. Vannak biztató jelek, mint például ahogy Debrecenben csinálják, próbálják életben tartani, és évről évre látszik a fejlődés. Ezért az akaratért maximális respekt, de muszáj valami nagyban gondolkozni, ha előrébb akarunk lépni. Amikor Debrecenben versenyt rendeznek és igazi sztárok érkeznek, akkor kétszer-háromszor annyian vannak, mint egy magyar bajnokin. Ha a piaci részt, s a kereslet-kínálat összefüggést nézem, akkor nívós mezőnyre van szükség, mert az vonzza ki a nézőket. Azt gondolom, el kell jutni arra a szintre, hogy hazánkban nemzetközi ligameccseket rendezzünk. A világsztárokra nagyobb érdeklődés lenne, hiszen ezeket a versenyzőket televízión keresztül is ismerhetik, még azok is, akik életükben nem voltak személyesen salakstadionban.

– Szükség van olyan emberekre, akik úgy, mint anno Simon Miklós, több tíz- vagy akár százmilliót is beleraknak a salakmotorozásba. Az ilyen tehetős embereket kell valahogyan felkutatni és meggyőzni, hogy áldozzanak a sportra. Sajnos a magyar piac kicsi, kevés a versenyző és a verseny, ráadásul nincs országos lefedettsége, mivel nem beszélhetünk a Dunántúlról és Budapestről sem a sportággal kapcsolatban, így a nagy cégeknek nem igazán éri meg ide befektetni, csakis olyanokra lehet építeni, akik szeretik a sportot. Viszont egy Grand Prix-nagydíj már szponzoráció terén is érdekes lehetne a cégeknek, hiszen csak pár forduló van belőle az egész világon. Szerintem a debreceni stadiont alkalmassá lehetne tenni egy ilyen versenyre, vagy keresni kell Budapesten egy olyan létesítményt, ami kis munkával potenciális helyszínné válhatna. Még Simon Miki idejében beszéltünk a BVSC-pálya alkalmassá tételéről, ahol villanyfényes stadionban, 10-12 ezer ember előtt lehetne megrendezni egy GP-fordulót. Ha ez minden évben lenne, kicsit közelebb hozná a sportot az emberekhez, és jobban el lehetne adni, amivel nőne a népszerűsége – fogalmazott a sportszervező és sportközgazdász, akinek arra is van ötlete, hogyan lehetne a magyar vaspapucsosokat újra versenyképessé tenni nemzetközi szinten. – Külföldi ligákban kellene indulniuk, hogy minél több rutinra tegyenek szert és fejlődjenek. Volt szerencsém ismerni Metej Ferjant, aki sajnos szintén nincs már közöttünk. Feri nagyon nagy kedvencem volt, s ő nyilatkozta egyszer, hogy számára a nagy áttörést a lengyel ligás szereplés hozta el. Szerintem ez most is járható út lenne.

Csak a színvonalas termék

Kimutatások szerint Debrecenben az átlagnézőszámot tekintve a DVSC labdarúgócsapatának a meccseire járnak a legtöbben, s a focistákat a salakmotorversenyek látogatottsága követi. Ennek fényében mennyire van reális esélye annak, hogy valódi reklámértékkel bírjon egy-egy salakos viadal? 

– A Nagyerdei Stadionban üzemelő DVSC Shopot vezettem 6-7 éven keresztül, így ha nem is közvetlenül, de rálátásom volt a csapat dolgaira. A Lokinál is rendszeres téma volt a szponzoráció, mert ott is azt tapasztalták, hogy az adott pénzt, akinek valamilyen kötődése volt, azaz szerette és sajátjának érezte a klubot. Bennük volt az „én csapatom” érzés. Másik eshetőség, ha valaki látja benne a gazdasági lehetőséget, például fel akar futtatni egy feltörekvő, új céget, esetleg valakinek kicsit hanyatlik a vállalkozása, s szeretné népszerűsíteni a termékeit. Ehhez viszont az kell, hogy gazdaságilag megérje számára, hogy hirdet a sporteseményen, azaz sokan látják a reklámjait a rendezvényen. Példának okáért, ha Grand Prix-s sztárokkal teletűzdelt mezőny lenne a Perényi Pál Salakmotor Stadionban, akkor én annak a viadalnak minden egyes percét tátott szájjal nézném. De biztos vagyok benne, hogy az olyan potenciális támogatók közül, akik még nem voltak salakversenyen, s egy ilyen színvonalú eseményt és telt házat látnának, a húsz-harminc százalékuk csatlakozna a szponzorok táborához. Nyilván ez egy hosszú távú befektetés, de ha egy támogató évente lát négy-öt színvonalas versenyt, amit 12-15 ezer ember néz meg a helyszínen, ráadásul még a tévé is adja, akkor az már befektetésre alkalmas csomag. Én ebben látnék fantáziát – vélekedett Bernáth Csaba, akitől azt is megkérdezték, hogy a más sportágakban óriási bevételt generáló merchandising mennyire lehet életképes a speedway-ben? – Szerintem a salakmotornál a merchandising még nem releváns, a sportág nincs azon a szinten, többek között azért, mert nincs olyan sok eladható termék. Ha veszünk egy futballcsapatot, ott a keretben van 30-40 játékos, akiknek a mezeit lehet árusítani, s emellett vannak még az ajándéktárgyak, amivel ki tudod tölteni magát a shopot. S ami még nagyon fontos ennél a témánál, az a brand. Ez Debrecenben, illetve a Lokinál a háromszög alakú címer. A salakmotornál igazából nincs brand, ott személyeket szeretnek a rajongók, és egy emberre nehéz felépíteni brandet, ahhoz világsztár kell. Tehát merchandisingban nem látok fantáziát, sokkal inkább az olyan általános salakmotor kellékekben, amit mostanában is árusítanak a lengyelek a Gázvezeték utcai stadionban, azaz falinaptárak, baseball sapkák, dudák, tapsikolók.

Generációváltás

Berni évtizedeket húzott le a Lokiban, játszott külföldön, ráadásul az unokaöccse is futballozik, így van rálátása az utánpótlás-nevelésre is. Vajon mennyire nehéz manapság bevonzani a gyerekeket a sportba? 

– Ez egy nagyon összetett kérdés. Azt azért látni kell, hogy most egy generációváltás megy végbe, kicsit nehéz a szülőknek, ugyanis ők egészen más korszakban éltek. Annyira digitális világot élünk, hogy ma már a gyerek nem jön ki a saját szobájából, hogy megkérje az apját, csináljon neki vacsorát, hanem SMS-t küld a nappaliba. S a szöveg végén nincs odaírva, hogy légy szíves! Ezt a világot meg kell érteni. Azt gondolom, hogy aki próbálja megnevelni a saját fiát olyanra, amilyen ő volt, az szerintem nem jó úton jár. Valahol a két véglet között van a megoldás: szükséges megtalálni a gyereknyelvet, ugyanakkor a szülőnek egy saját formációt kell ráerőltetnie a gyermekére. Éppen ezért sokkal nehezebb maga a nevelés manapság. 

– Hozzáteszem, erre sokkal nagyobb a lehetőségük, mint nekünk volt. A sporthoz visszatérve, a debreceni labdarúgó akadémián is azt látom, hogy a gyerekekkel sokkal nehezebben bánnak az edzők, körülményesebb motiválni őket, illetve megértetni velük, hogy mi a fontos. Kicsit lazább, nemtörődöm világ van a fiataloknál, és ez jellemző minden sportban, ahogy az iskolában is. Jó volt látni, amikor a salakmotoros fiatalok licencvizsgát tettek a Debrecen Nagydíj előtt. Bizonyítaniuk kellett, hiszen időre motoroztak, s ehhez fanatizmus szükséges. Erre lehet építeni a jövőben. Persze itt jön a másik oldal, hogy az utánpótlás-neveléshez, ami igencsak hosszú távú munka, komoly tőkére van szükség. S ehhez elengedhetetlen a szponzoráció. Itt sem egyéneket kell támogatni, hanem magát a programot – fogalmazott a sportszervező.

Példaképekre van szükség

A beszélgetésből kiderült, hogy a SpeedWolf Juniors utánpótlás-nevelő program keretein belül a klub illetékesei toborzás céljából ellátogattak a Diószegi középiskolába. Az eseményen jött a negatív meglepetés, ugyanis kiderült, hogy az előadásokon megjelent 50 fiatalból mindössze 5 járt már valaha salakmotorversenyen. Adódik a kérdés, hogyan lehet elérni, hogy a srácok legalább egyszer megnézzék, miről is szól a speedway? 

– Valószínű, hogy az az öt is azért volt már salakversenyen, mert az édesapja kivitte. Nagyon nehéz új dolgokkal megismertetni a fiatalokat. A salakmotor nincs benne a virtuális világban – gondolok itt a PlayStationre és az Xboxra –, s így nem találkoznak vele. Manapság már a televízióban sem látható, így azon a platformon sem jön szembe még véletlenül sem. Nem beszélve a közösségi médiáról, ahol az ember folyamatosan nézi a feltöltött videókat, de nem igazán ugrik fel salakos anyag. Ezért nincs képük a salakmotorról a mai gyerekeknek. A DVSC-nél volt egy kezdeményezésünk, a Suli Roadshow, amikor minden héten felkerestünk egy-egy iskolát, ahol a gyerekek találkozhattak a futballistákkal. Vittünk ajándéktárgyakat, és meséltünk arról, hogy miért érdemes futballozni, nekünk mit jelentett gyerekként elkezdeni a játékot. Eleinte 20-30, majd végül 100-200 gyerek jött el a programra. Így népszerűsítettük a focit. Miután a labdarúgást szinte mindenki ismeri, a salakmotort azért nem annyian, én egy-egy ilyen előadásra vinnék magammal motort, sőt be is indítanám, hiszen olyan hangja van, amivel megfoghatók a fiatalok. Tudom, hogy jelenleg nincsenek igazi példaképnek való motorosok, de a példaképnevelés nemcsak a salakmotorban hiányzik. Megint magamból indulok ki, amikor azt mondom, hogy fiatalként én Sándor Tamás és Dombi Tibor akartam lenni. Mert anno minden héten találkoztam azokkal a játékosokkal, akik közé be akartam kerülni. A példaképnevelés egy nagyon erős motiváció, ezért is sajnálom, hogy nagyon sok magyar csapatnál nincs, vagy csak kevés magyar futballista van. Ha most megkérdezel egy fiatal srácot, hogy ki a kedvenc játékosa, a legtöbben Messit és Ronaldót mondják. Hála istennek, Debrecennek van egy Dzsudzsák Balázsa, aki igazi példakép, nagyon örülök, hogy visszajött a Lokiba, mert sokat tett a klubért és most a csapatért. Ilyen kiválóság kellene a salakosoknál is! 

Boros Norbert