Salakmotor

2022.12.26. 16:50

Adorján Zoltán pályafutásának „legjei”

A salakmotorozás élő legendája megkönnyezte azokat a visszajelzéseket, amit A Bajnok kapcsán kapott.

Forrás: Napló-archív

Ha azt hitte, már mindent hallott és tud Adorján Zoltánról, szinte biztos, hogy téved. A páros világbajnoki bronzéremmel rendelkező vaspapucsos páratlan pályafutást tudhat maga mögött, aminek több történését elmesélte a róla szóló életrajzi könyvben. De most a Salakszórók podcastjában olyan dolgokról beszélt, amiről eddig soha, vagy csak nagyon ritkán. A Leg… Leg… Leg… című adás nagyon gyorsan a hallgatók kedvence lett, ami nem véletlen, hiszen a Bajnok újfent őszinte, néhol humoros és tényszerű megállapításokat tett a karrierjével kapcsolatban.

Legemlékezetesebb kommentek

Tavaly augusztus 20-án jelent meg Boros Norbert tollából Adorján Zoltán önéletrajzi könyve, A Bajnok címmel. A kötet több száz példányban kelt el, s természetesen érkeztek visszajelzések is, de vajon melyek voltak a legemlékezetesebbek?  

– Először egyszerű dolognak tűnt a könyv megírása, hiszen csak papírra kell vetni a gondolatokat, el kell mesélni, mik történtek velem az évek alatt. De aztán szerencsére Boros Norbiban több volt ennél, s bennem is, mert az volt a célunk, hogy megfeleljünk a lehető legtöbb ember elvárásának. Mert mindenkinek megfelelni nem lehet, mindenkiben pozitív gondolatokat ébreszteni nagyon nehéz, szinte lehetetlen. De én olyan visszajelzéseket kaptam – s ezt nagyon komolyan mondom –, hogy megkönnyeztem. Tudtam, hogy szeretnek, tisztelnek az emberek, anno kijöttek a versenyeimre és szurkoltak, de az, hogy a hétköznapokban eszükbe jutok, s még most is várják, hogy lássanak, arra nem számítottam. Erre a könyv megjelenésekor döbbentem rá. Akik online rendelték meg a kötetet, azoktól kértük, hogy jelezzenek vissza, mit gondolnak a könyvről. Olyan válaszokat kaptunk, amelyek abszolút pozitív visszhangok voltak. Azt gondolom, hogy A Bajnok minden téren megfelelt az elvárásoknak, a tartalma, a kivitelezése, a milyensége, a feelingje, amit átadott az embereknek, az mind pozitív dolog volt. Olyan visszajelzések jöttek, hogy újra fiatalnak érezték magukat, ott voltak a lelátón és szurkoltak a többi 9999 emberrel közösen a magyaroknak, drukkolták nekem. Ezzel visszahoztuk a fiatalságukat, boldoggá tettük őket, lehet, hogy egy pár percre, vagy éppen ameddig a könyvet olvasták. Kiemelni nem szeretnék senkit, de mentalitástól függően többen is leírták a véleményüket, érzésüket. Ha azt mondom, hogy volt, aki két és fél óra alatt elolvasta a könyvet, mert addig nem tette le, amíg a végére nem ért, szerintem ez önmagáért beszél. Úgy gondoltam, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nosztalgiázzak, mert vallom, amikor egy csapat elkezd régi sztorikat mesélni, az már úgy a végstádium. Amikor nincsenek új behatások, élmények, akkor előveszi az ember a régi dolgokat. De a könyv írásakor nem ezt éreztem, nagyon jó volt beszélni ezekről a dolgokról, elővenni az emlékeket, átélni újból a sikereket, kicsit kiboncolgatni a pályafutásomat, az életemet. Ennyi idő távlatából másképp lát rá az ember a dolgokra, másként érez, sőt esetleg máshogyan gondol pár tényt, mivel letisztulnak dolgok. A Bajnok nemcsak az olvasóknak, hanem számomra sok pozitív élményt adott. Mint mondtam, mindenkinek lehetetlen megfelelni. Nekem címzett negatív visszajelzés nem volt, egyetlen megjegyzés jutott vissza hozzám, hogy nem említettünk meg régi versenyzőket, akik még előttem, a hatvanas, hetvenes évek elején motoroztak. Megpróbáltunk azt a kort felölelni, amikor én motoroztam, de az említett korszak ebben már nem volt benne.

A pályafutás legeleje

Amikor egy fiatal csatlakozik bármilyen közösséghez, szinte elkerülhetetlen a beavatási ceremónia. Adorján mesélt arról, milyen kellemetlenségeken kellett átesnie azért, hogy a csapat szerves részévé váljon. 

– A tehetségkutató után Hajdú Zolival olyan közösségbe csöppentünk, ahol az öregek egymással voltak elfoglalva, rólunk nem nagyon vettek tudomást. Azt nem éreztem kiszúrásnak, hogy például le kellett mosni valakinek a motorját, mert így végre fizikális kapcsolatba kerülhettem egy versenygéppel. Igazából a szívatásból kimaradtunk, de voltak érdekes dolgok. A Volán SC-ben a versenyzők kint dolgoztak a pályán, ott volt a hivatalos munkahelyük, reggel 7-től este 7-ig a pályán lógtunk. A tél holtszezon a salakmotorozásban, s mivel nem nagyon volt mit csinálni, az öreg motorosok jól befűtöttek a műhelyben, felültek a satupadra és sztorizgattak. Mi, kopaszok – mivel máshol már nem volt hely – ültünk a sarokban a földön, s tátott szájjal hallgattuk, a „nagyok” főként csajozós történeteit. Idővel azért rájöttünk, hogy amit mondtak, annak a fele sem volt igaz, csak előttünk akartak felvágni. Az „öregek” Danka, Berki, Oreskó, Támcsú, Baksán mindig képesek voltak a hülyeségekre, s egy idő után befogadtak maguk közé, ha másért nem, azért, mert elmentünk nekik két sörért a boltba. A kasztban megvolt a helyünk, de közéjük tartoztunk – fogalmazott az örökös magyar bajnok, aki arról is nosztalgiázott, milyen volt, amikor már ő is „öreg” motorosnak számított. – Mindenkit beavattunk – nemcsak a versenyzőket, például a buszsofőröket is –, s mindig találtunk valami indokot. Például, ha valaki először jött velünk külföldre, először vett részt edzésen, vagy akár bajnok lett. Sőt, még az új bőrruhákat is fel kellett avatni. Amikor valakinek új ruhája lett, annak le kellett feküdnie a földre, és a lábánál fogva húztuk. Minderre azért volt szükség, hogy az overál így legyen koszos, ne azáltal, hogy elesett a versenyző.

Forrás: Kiss Annamarie

A legelső siker

A Bajnok páratlan karriert futott be, éppen ezért különleges jelentőséggel bírhat az a legelső siker, ami után azt mondhatta magában: „igen, itt vagyok, megérkeztem”. – Ha most mondanék egy versenyt, akkor bizonyára hazudnék. Amikor elkezdtem motorozni, az akkori edző, Egri Gyula másfél nap után elküldött, azt mondta, „semmi tehetséged, állandóan esel, kelsz”. Nem adtam fel, s amikor már Perényi Pali bácsi volt az edzőnk, ráéreztem a motorozásra. S már ekkor óriási terveim voltak: nem hazai szinten gondolkoztam. Nagy dolog volt, amikor a pályafutásom elején legyőztem az akkori legelismertebb versenyzőt, Sziráczki Pistát, illetve amikor magyar bajnok lettem, de ettől sokkal többet akartam elérni. Ezeket a kezdeti sikereket, részeredménynek tekintettem ahhoz, hogy elérjek a csúcsra. Úgy gondolom, egyáltalán nem nagyképűség, ha egy versenyző úgy kezd el motorozni, hogy ő világbajnok akar lenni. Sőt, szerintem aki nem így gondolkozik, az lehet, hogy nem is lesz az. Ha az ember álmodni sem mer, akkor hogyan éli meg az álmait?  Emlékszem, amikor 1985-ben résztvevője lehettem Ausztráliában az Ivan Mauger Tournak, akkor mint tehetséges versenyzőt hívtak meg, ennek ellenére versenyt tudtam nyerni olyan klasszisok előtt, mint Hans Nielsen, Simon Wigg, Phil Crump vagy éppen Ivan Mauger. Akkor éreztem, hogy ez nem volt rossz, s kiváló ugródeszka lehet annak érdekében, hogy a világ elitjébe kerüljek. Ahogy hazajöttünk Ausztráliából, abban az évben Pockingban a harmadik helyen végeztem az Európa-döntőn, és bejutottam a vébédöntőbe, ahol korábban még sosem volt magyar versenyző. Amikor indulhattam a világbajnoki döntőben, úgy éreztem, hogy ez kell nekem! De ott is voltak további céljaim, mert nem azért mentem el Bradfordba, hogy részt vegyek a versenyen, hanem hogy megpróbáljak bizonyítani. Amikor elértem egy-egy komolyabb eredményt, éreztem elégedettséget, de valahogy mindig többre vágytam, amit most már utólag tudom, hogy nem értem el.

A legboldogabb 

Ennek a válasznak a tükrében talán a legnehezebb kérdés következett Adorján számára: melyik sikerénél volt a legboldogabb? – Az 1985-ös pockingi Európa-döntő mindenféleképp ide tartozik, mert az volt az első, amikor a világ elitjébe kerültem, mondhatnám, hogy lényegében a semmiből. De nem mondom, mert Ausztráliából jöttem haza egy olyan versenysorozatról, ahol rengeteget tudtam tanulni. Persze élveztem Ausztráliát és a meleget, de mindig nyitott szemmel jártam a depóban. Amikor hazatértem, s a szerelőmnek, Vallyon Pityunak elmondtam, mit tapasztaltam kint, s mit hogyan kell állítani a motoron, kétkedve nézett rám, de aztán megcsinálta, amit kértem, és az úgy működött. A másik siker, ami után a legboldogabb voltam, az értelemszerűen az 1997-es lonigói Grand Prix Challenge, ahonnan bejutottam a Grand Prix-ba. Azt tudni kell erről a versenyről, hogy az első két helyezett jutott tovább, s összegyűlt a salakmotoros európai társadalom krémje. Az egyik kedvenc pályám volt, de nem az ovál, hanem a közönség miatt, mert természetesen Armando Castagna volt ott az isten, de engem is nagyon szerettek, szurkoltak nekem. Az első három futamban mindannyiszor csak második lettem, s azt éreztem, hogy futamgyőzelem nélkül, három pontot veszítve nem lehet bejutni a Grand Prix-ba. A harmadik futam után visszamentem a depóba, s mondtam a szerelőmnek, Luiginak (Baráth Lajos – a szerző.), valamit csináljunk a motorral, mert azt érzem, hogy nagyon lassú vagyok. Luigi annyit mondott: „a motort hagyjuk így, felteszek egy új gumit, de te gondolkozzál el, mert meg tudod csinálni.” Ezután három futamot nyertem. Azért voltunk nagyon jó páros Luigival, mert amellett, hogy remek szerelő, nagyszerű pszichológus is volt, mindig öntötte belém a bizalmat. Visszatérve Lonigóhoz, különfutam döntött a cseh Topinka és köztem, hogy ki lesz a második, s így ki jut a Grand Prix-ba. A négy kör végén úgy érkeztünk be a célba, hogy nem tudtuk, ki nyert. Bevallom, nem éreztem azt, hogy elsőként értem célba, azért kétségbe voltam esve, ráadásul Topinka boldogan integetett. Végül a lengyel bíró nekem adta az első helyet, úgyhogy én jutottam be az 1998-as Grand Prix-sorozatba. Rengeteg magyar volt kint Lonigóban, és nagyon-nagyon sokan ugráltak be a pályára a futam után, hogy gratuláljanak, s együtt örüljenek velem. Lehet, sokak számára meglepő, hogy két olyan versenyt emeltem ki, ahol végső soron nem én lettem az első, ami talán azért van, mert egy idő után mindig a helyén tudtam kezelni az eredményeket. Fiatalon egy kisebb siker is óriásinak számított. Az évek múlásával például egy augusztus 20-ai Debrecen Nagydíj egyfajta kötelező mutatvánnyá vált, mert a kvalitásom arra predesztinált, hogy megnyerjem. Abszolút esélyesként megnyertem a versenyt tízezer ember előtt, akik ennek nagyon örültek, s persze én is boldog voltam. Ezeket a diadalokat elraktároztam magamban, mert kell a sikerélmény az egómnak. Viszont a helyükön kezeltem ezeket az eredményeket, mert tudtam, nem attól lettem jó versenyző, hogy például augusztus 20-át megnyertem, hanem hogy a következő versenyen, mondjuk, egy világbajnoki középdöntőn dobogóra állhatok.

Ami a legjobban jellemezte 

Melyik az a verseny, amivel a legjobban be tudná mutatni magát egy olyan embernek, aki még életében nem látott salakmotorozást? – hangzott el a kérdés. – Egy prágai Tomicek-emlékverseny, ahol annak ellenére, hogy mindig nagy nevek indultak, általában az esélyesek közé tartoztam. Mindez azért, mert igazán feküdt az a pálya, sokat motoroztam rajta, így ismertem és szerettem is. Akkor GM-mel motoroztam, de a két GM mellett mindig vittem magammal egy Jawát is a versenyekre – biztos, ami biztos alapon. Két futamon voltam túl, de csak második helyezéseket értem el. Ekkor odajött hozzám Giuseppe Marzotto, a GM atyja, s azt mondta: „Zoli, ne motorozzál GM-mel, mert ez neked nem való! Ülj át a Jawára!”. Átültem a Jawára és nyertem három futamot. Azt hiszem, ez is egyfajta jellemzést ad rólam. De a már említett lonigói challenge-et is említhetném, ahol higgadtságból és küzdeni tudásból is jelesre vizsgáztam. A pályafutásomat jól példázza, hogy az Európa-bajnoki döntőkön általában jól szerepeltem, ellentétben a világbajnoki finálékkal. Képes voltam nagy eredményekre, bárkit le tudtam győzni egy-egy nemzetközi vagy ligaversenyen, de a vébédöntőn nem. Jó versenyző voltam, ezt talán mondhatom, de nem voltam olyan profi szemléletű, mint a legnagyobbak. Elértem nagyon sok mindent, de odáig nem jutottam, ahová szerettem volna.

A legkomolyabb ellenfél 

Számtalan verseny, megszámolhatatlan futam, rengeteg ellenfél – de vajon ki volt az a pilóta, akinek a jelenléte plusz motivációt jelentett Adorjánnak? – Voltak olyan versenyzők, akikre mindig komolyan odafigyeltem. Nem biztos, hogy ők voltak a legnagyobb ellenfelek, de nálam presztízskérdést jelentettek a magyar bajnoki versenyek. Akkoriban a magyar versenyzők nagyon jól motoroztak, itthon pedig különösen kitettek magukért. Tihanyi Sanyi, Hajdú Zoli, Kócsó Anti nemzetközi szinten is magasan jegyzett motoros volt, de a többiek is kiválóak voltak, így egy-egy magyar bajnoki felért egy kisebbfajta Európa-bajnoksággal. A nemzetközi mezőnyben Armando Castagna volt ilyen, de főleg azért, mert barátok voltunk, s tudtuk egymást húzni egy-egy siker esetén. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy aki odaáll mellém a startszalag mögé, az mind ellenfél – s ezért a tudásért súlyos árat kellett fizetnem. Meghívtak a szlovéniai Krskóba egy „vajas kenyér” versenyre, azaz elmegyünk, megnyerjük, pénz a zsebben, aztán jövünk haza. Az első futamomban állok a startnál, nézek jobbra, egy fiatal szlovén, nézek balra, ott is egy fiatal srác. Gondoltam, startból egykerekezek kicsit, majd a kijövőben eléjük vágok. Aztán addig egykerekezgettem, míg mindketten elém kerültek. Nagyon ment a motorom, aztán a befordulóban utolértem őket. Én padlógázzal érkeztem, ők pedig elvették a gázt, beléjük rohantam, aminek következtében hatalmasat estem. Ahogy feküdtem a földön, mondtam magamnak: „meg is érdemelted”. Kicsit magamhoz tértem, nem láttam a motorom, csak hallottam, hogy „üvöltött”: kirepült a palánkon és a domb oldalában az oldalán feküdt, s miután felakadt a gáz, így mindent szétégetett a blokk belsejében. Amikor toltam be a depóba a motort, akkor megfogadtam, hogy soha többé nem leszek lekezelő senkivel szemben. Óriási tanulság volt, hogy aki a pályán van, az mind ellenfél, és valamennyi futamot komolyan kell venni.

Forrás: Matey István

Legkeményebb ellenfelek 

A salakmotorozásban is komoly test-test elleni küzdelem zajlik a pályán, s akadnak olyanok, akik adott szituációkban biztosan nem veszik el a gázt. Adorján pályafutásának legkeményebb riválisairól szólt a következő kérdés. – Ilyen rengeteg volt, főleg a lengyel ligában, ahol a „helyi hősök” nem nagyon engedtek el. De ezt az ember tudta, ez bele kellett, hogy férjen a versengésbe. Mondjuk olyan is volt, hogy a magyar versenyző nem kemény, hanem sportszerűtlen volt. Név nélkül mondom, megtörtént olyan, hogy az ellenfelemnek beígértek egy kis plusz motivációt a legyőzésemért, aki ennek fejében mindent megtett annak érdekében, hogy maga mögött tartson. De ez olyan szintig elment, hogy a belső startgépet majdnem kiütöttem miatta. De ez csak egyszer fordult elő velem, utána kikerültem az ilyen helyzeteket. Anno Roman Matousekről mondták, hogy nagyon durva versenyző, való igaz, hogy kemény volt, de ellenem soha nem csinált semmi rosszat. Sőt, még sportszerűnek is mondanám, amire két példát is felhozok: Miskolcon és Prágában világbajnoki kvalifikáción csak tartalék volt, de be kellett mennie, s hiába vezette a futamot, kiállt az élről, mert nem akart beleszólni a továbbjutás sorsába.

Legviccesebb versenyzőtárs 

Egy könnyedebb kérdés jött a sorban, ki volt a salakosok között, aki a legjobban fel tudta dobni a hangulatot? – Ez nagyon könnyű, nem is kérdés: Cigány! Hajdú Zoli volt az az ember, aki mindenből, bármikor hülyeséget csinált. Nem is tudom, hogy az egykori főnökünk, Piroska Pista bácsi, hogyan bírta ki, hogy ne kelljen bolondok házába mennie, amiatt, amit Hajdú csinált. Zoli mindent felrobbantott a pályán kezdve a dobogóval, a festékes flakonokon át a Latvia pótkerékig. Rengeteg őrültséget csinált.

Legtöbb motor 

Napjainkban már nem meglepő, amikor féltucatnyi motor és legalább ugyanennyi blokk áll egy-egy salakszóró rendelkezésére. De hány motorból állt Adorján gépparkja, amikor a legtöbb vasparipája volt? – Amikor 1990-ben eljöttem a Hajdú Volántól, profi versenyző lettem, saját klubot alapítottam, amiben nagy segítségemre volt a szponzorom, a Topán Kereskedelmi Rt. A támogatóm megegyezett a Volán elnökével, egy úgynevezett nevelési költségről, illetve minden addig használt felszerelésemet, beleértve a motorokat és a bőrruhát megvette nekem. A két komplett motor mellé még kaptam öt blokkot tőlük, ez volt a legtöbb technikám, ami egyszerre a tulajdonomban volt. Amúgy utólag rájöttem, teljesen felesleges ekkora technikai háttér, a tesztelések után megtartottam két blokkot, a többit eladtam. Van, aki szereti váltogatni a motorjait, de én úgy voltam vele, hogy ez van, ezt kell szeretni. Állandóan jó motorjaim voltak, de a kettő közül az egyik mindig kicsivel jobban teljesített, így legalább nem kellett sokat gondolkoznom, melyiket használjam. Történt egyszer, hogy egy világbajnoki versenyre nekem kellett kiutaznom Toljattiba, ami Moszkvától még ezer kilométerre van. Sikerült megegyeznem a prágai Ruda Hvezda csapatával – akik szintén jöttek a viadalra –, hogy bizonyos összeg fejében elvigyék egy motoromat Toljattiba, én pedig repülőre ültem. A versenyre megjött az angol Simon Wigg három vagy négy motorral – ő kiesett, én pedig továbbjutottam. Amúgy, amikor Angliában versenyeztem, akkor is csak egy motorom volt, a két év alatt egyetlen egyszer volt motorhibám, akkor Matousek gépével mentem. Így nem volt miből válogatni, ezáltal nem voltak álmatlan éjszakáim, hogy melyik motorra üljek, ami startból jobb, vagy amelyik gyorsabb? Amúgy én mindig a „startmotorokat” szerettem, mert ha elől vagy, akkor bármi lehet, de ha egy jobb versenyző van előtted, azt sosem előzöd meg.

Forrás: Napló-archív

Legjobban szeretett pályák 

Adorján nem sokat gondolkozott, amikor a kedvenc ováljairól kérdezték. – A debreceni egyértelműen kedvenc, mivel hazai pálya volt. Amit még nagyon szerettem, az a prágai ovál, amin sokat mentünk. Fifikás pálya, több ívvel, viszont nem volt egyszerű gyorsan menni rajta. Lonigo a miliő miatt kedvenc, mert a pálya vagy gödrös, vagy kemény volt, de a hangulat, az atmoszféra mindig feledtette ezt. Ahogy volt kedvenc, úgy akadt utált pálya is, természetesen azok, ahol rosszul motoroztam. Ilyen volt a dániai Vojens. Arról a helyszínről tudni kell, ha ott versenyt rendeztek, akkor a világ legjobb 16 pilótájából legalább 12 ott volt. Nem volt nehéz pálya, de sosem találtam magam rajta. Ugyanúgy, ahogy Pardubicében sem, akadtak jó versenyeim, de sosem voltam igazán tudatos rajta. A svédországi Grand Prix-n, Linköpingben sem ment, illetve a németországi Wittstockban topversenyzőként nulla ponttal távoztam egy viadalról.

Legnehezebb pillanatok 

Még egy olyan sikeres karrier során is, mint az Adorjáné, vannak olyan versenyek, amelyeket szívesen kitörölne az emlékezetéből. – Számomra ez egy miskolci világbajnoki selejtező, ami előtt rengetegen odajöttek, hogy megnyered? Tehát nem az volt a kérdés, hogy továbbjutok-e. Nem tudom miért, de nagyon ideges voltam a verseny előtt. Annak ellenére, hogy szakadt az eső és csupa sár volt a pálya, meg kellett rendezni a versenyt, mert adta a tévé, s ha elhalasztják, ugrik a közvetítés, s vele együtt a szponzori pénz is, ezért Kővári Kazi bácsi nagyon akarta a viadalt. Végül megrendezték a versenyt. Az első futamomban elstartoltam, fél kör után negyed körrel vezettem, de aztán pofára estem, csak azért, mert feszült voltam. Idegességemben a pályáról behajítottam a sisakomat a depóba. Sem előtte, sem utána nem csináltam ilyet, vagy ehhez hasonlót. Borzalmas volt, sírtam. Ott is, illetve még Abensbergben, ahol abszolút esélyes voltam, éreztem, hogy gyors vagyok. Vezettem a versenyt többek között Tomasz Gollob előtt. Az utolsó futamomban volt egy technikai malőr, ami miatt lecsúsztam az első helyről, s így különfutamot kellett vívnom. Oda is kihatott még a technikai probléma, nem tudtam elstartolni, s hiába küzdöttem fel magam a második helyig, nyerni már nem tudtam, így Gollob mellett Slawomir Drabik jutott be a Grand Prix-ba. Kimentem a depóba, leültem a sarokba, s a hárombusznyi magyar szurkoló közül, aki kint volt, rengetegen ott álltak velem szemben, és sírt mindenki. Én is. Akkor a tudásom alapján igazán megérdemeltem volna, hogy bejussak a Grand Prix-ba.

Forrás: BN

Legjobb formája alapján 

Fikciós felvetés: a legjobb formáját nyújtó örökös magyar bajnok mire lenne képes napjainkban? – Barátaimmal beszélgettünk erről, s azt mondtam, az akkori kvalitásommal ma heti négyezer eurót keresnék. Ez egy erős középmezőnyt jelent a nemzetközi mezőnyben, szerintem a lengyel ekstraligában most 9-10 pontos átlagot tudnék csinálni versenyenként. Amúgy a legtöbb pénzt egy olchingi meghívásos versenyen kaptam. A német ligában a hazai csapatban versenyeztem, s nívós ellenfeleket hívtak meg a derbire. A fix pénzem kétezer márka volt, az első helyért pedig háromezret adtak. Castagnával ütöttük a mezőnyt, kettőnk között különfutamban döntött az első hely sorsáról. A futam előtt odajött hozzám Armando, s felajánlotta, hogy csináljunk egy show-t a nézőknek, aztán osszuk ketté az első és a másodiknak járó pénzt. Elutasítottam, mondtam, hogy nem osztozkodom, mert éreztem, hogy jól megy a motorozás. Meg is nyertem a versenyt, s így kaptam 5000 márkát. Ez volt a legnagyobb pénzdíj a pályafutásom során. Jól hangozott a Wiener Neustadtban megrendezett meghívásos viadal neve, de a 10.000 dollárt nem a győztesnek adták, hanem ez az összdíjazás volt. Hans Nielsen előtt nyertem meg a versenyt, de szerintem a dán tízszer annyit keresett, mint én, mivel sokkal nagyobb fix pénzért állt starthoz. De ez nem volt frusztráló a számomra, hiszen egy háromszoros egyéni világbajnokról beszéltünk. Ráadásul a győzelemért még kaptam egy arany gyűrűt is, amin egy kígyó látható.

Aki a legjobban hasonlít 

Számtalan klasszis versenyzőt csodálhatunk az oválpályákon napjainkban is, de ki az a vaspapucsos, aki a legjobban hasonlít Adorjánra? – Ha a motorozási stílusomat vesszük alapul, akkor nem tudom megmondani, mert manapság egészen másként motoroznak. Mi még úgy fordultunk, hogy a csizma szárában volt a kormány, úgy befektettük a motort, manapság pedig tök egyenesen, szinte álló motorral fordulnak a kanyarba. De mint versenyzőt, talán a lengyel Maciej Janowskit mondanám. Ő az, aki nagyon jó versenyző, de mégsem tudott a csúcsra jutni. Meghatározó alak, tud dominálni és rendkívül gyors, viszont mélységekbe is belecsúszik, akár én. 

Boros Norbert

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában