Tabaka József: „Már nem tartom magam salakmotorosnak”

A debreceni salakszóró háromszor nyert egyéni magyar bajnokságot, szintén háromszor diadalmaskodott a Debrecen Nagydíjon, emellett páros Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett, illetve BEK második és harmadik helyezést tudhat magáénak. A sikeres pályafutásának szinte egyik napról a másikra vetett véget 2018-ban, mindössze 28 éves korában. Azóta eltelt 4 év, s annyira elzárkózott a sportágtól, hogy alig lehetett hallani felőle – ezt a viszonylagos csendet törte meg a Salakszórók podcastjában. A nagy hátraarc című beszélgetés hamar népszerű lett a salakos társadalom körében, a műsor – pár hét alatt – a leghallgatottabb adás lett a platformon. Tabaka József a beszélgetés során felelevenítette, miért szakított a salakmotorozással, hogyan élte meg a sikereket, milyen érzés volt „bandázni” Tai Woffindennel, Max Fricke-kel és Craig Cookkal, miként tudta legyőzni az éppen aktuális világbajnok Greg Hancockot, mire gondolt az intenzív ágyon fekve, hogyan telt az elmúlt négy éve a speedway nélkül, illetve mennyire nehéz kétgyermekes apaként megállnia a helyét.

Ahogy kezdődött

Bár édesapja is salakmotorozott, semmilyen szülői ráhatás nem volt abban, hogy a fiatalabb Tabaka József is az oválpályák világában találta magát. – Édesapámmal voltunk egy versenyen, és annak ellenére, hogy akkor még aktívan tollaslabdáztam, mondtam neki, szeretném ezt a sportot kipróbálni. A szüleim azt mondták, nem probléma, intézzem el magamnak. Kiderítettem, hogy Adorján Zoli hol lakik, iskola után, papucsban átsétáltam, és elmondtam neki, hogy mit akarok, ő pedig elsorolta, mit kell hozzá beszerezni. Hazamentem, közvetítettem szüleimnek, hogy igazából itt csak a pénzen múlik minden. És elkezdtem. Ahogy később Zoli is mondta, hála istennek, az akarat mindig megvolt bennem, és tudtam, hogy mit akarok. Ez így volt már fiatal koromtól kezdve – mesélt a kezdetekről az exsalakos, akiről Gondáné Fórián Csilla, a tollaslabdázók élő legendája azt mondta, hogy nagyon sajnálta amikor Tabaka abbahagyta a tollaslabdázást, mivel volt érzéke hozzá. – Nagyon szerettem a tollaslabdát, annak ellenére is, hogy nem voltam egy nagyon nagy játékos. Megyei szinten megvoltak a dobogós helyezések, de egy pici mindig hiányzott a nagy áttöréshez. S igazából ezt találtam meg a salakmotorozásban.

Az első sikerek

Az 1989-es születésű sportoló hamar berobban a magyar élvonalba, s a nemzetközi sikerekre sem kellett sokat várni. – Pályafutásom elején rengeteget jelentett a szüleim támogatása. Óriási köszönet jár nekik, mert minden segítséget megadtak ahhoz, hogy fiatalként, amikor nincs félelemérzet az emberben, ne kelljen aggódnom az anyagiak miatt, hanem tényleg csak a motorozásra, a versenyzésre koncentrálhassak. Fiatalként elmentem bármilyen versenyre, csak azt láttam a szemem előtt, hogy én innen kupát akarok hazahozni. Az elején kiutaztunk egy csomó versenyre, azt se tudtam, hogy kik ellen megyek. Amikor már megismertem a salakmotoros társadalmat, akkor már azért tudtam, hogy adott versenyen, az ellenfeleket látva, az első helyre nem biztos, hogy van reális esélyem, de a dobogót meg tudom csípni. Ezekben az időkben a szüleim rengeteg áldozatot hoztak értem, például anyagiak terén, illetve azzal, hogy elkísértek a versenyekre. Rengeteg viadalon vettem részt, ahol nagyon sokat tudtam tanulni. Persze jó sok sérülésem volt, sőt törésem is, de ezeken mindig túl tudtunk lépni, és nagyon sokat fejlődtem 16-18 éves koromban, a legmeglepőbb sikereket akkor értem el.

Például akár egy magyar bajnokin is komoly meccsek voltak. Olyan szintre fejlődtem a Simon&Wolfban, majd a saját csapatunkban, a Debrecen Speedway-ben, hogy be tudtam magam verekedni a lengyel ligába. Aztán sikerült brit szerződést kötnöm, ahol hála Istennek, mindig alapember voltam, s ez rengeteget dobott a pályafutásomon – mondta Józsika.

Rivalizálás

Magosival nagyon „egymásra talált” Tabaka, egy időben majdnem párhuzamosan futott a karrierjük, ezáltal egymás legfőbb riválisává váltak a bajnoki cím megszerzésének tekintetében. Ez a párharc nem egyszer bukással zárult. – Amikor ott voltunk a pályán, akkor hoztunk olyan döntéseket, amik kicsit neccesek voltak. Léptünk át határokat, neki is borult el az agya, nekem is, és csináltunk olyan dolgokat, amit utólag én már nem biztos, hogy megcsinálnék. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy az emberi kapcsolatunk teljesen jó, ha találkozunk, beszélgetünk. Úgy vélem, ha lenne harag bármelyikünkben, nem így viselkednénk. A sors fura fintora, hogy az egyik legnagyobb sikeremet Norbival párban értem el: a páros Európa-bajnoki döntőben másodikak lettünk. Nagyon jó verseny volt Pilában, neki is minden összejött és nekem is, s egyedül csak a lengyelek tudtak minket megverni. Ez tényleg nagyon komoly eredmény volt! – emlékezett vissza.

Tényleg ködös volt Albion

A páros Eb-ezüstérem mellett több remek sikert is elért a debreceni salakszóró, aminek nagy szerepe van, hogy kiszerződött a brit ligába, az Edinburgh Monarchs gárdájához. – A legbüszkébb arra vagyok, amit magyar srácként a brit ligában elértem, mert az nagyon nehéz volt. Annak idején Luigi (Baráth Lajos – a szerző.) csinálta a blokkjaimat, ám kint azok nem működtek, ezért keresnem kellett egy brit szerelőt. Igazából össze kellett raknom egy csapatot Edinburgh-ben, mert amikor legelőször kimentem, az egy hatalmas égés volt. Junior világbajnoki döntősként érkeztem Skóciába, viszont egy értelmes kört nem tudtam menni a pályán. Estem annyit, mint az eső. Úgy kezdtem, hogy első edzésen mind a két motoromat rommá törtem. Amikor odamész egy bajnokesélyes csapathoz, ráadásul úgy beharangoztak, mint hogyha nem is tudom, ki lennék, így rajtam volt a nyomás.

Ekkor az önbizalmam oda lett, de szerencsére ebből is fel tudtam állni idővel. Hogy őszinte legyek, az első évben minden hétvégén, minden verseny után eszembe jutott, hogy összepakolok, és hazamegyek a Tégláskertbe. Persze előtte próbáltak felkészíteni itthon, hogy kint borzasztóak a pályák, mindig rossz idő van, állandóan esik és éjszaka, hidegben kell motorozni. Utólag kiderült, egy grammot nem túloztak, tényleg így volt minden. Megtörtént, hogy a verseny előtt szakadt az eső, ezért ki sem pakoltam, mert azt gondoltam, úgysem motorozunk. Ehhez képest felboronálták a pályát, hogy még mélyebb legyen, s ne álljon meg rajta a víz. És amikor már a többiek elkezdték melegíteni a motorokat, akkor hittem el, hogy tényleg lesz verseny. Brutális pályákon mentünk. Az első év borzasztóan nehéz volt. Ezek után kicsit még én is meglepődtem, hogy szerződtettek a következő idényre. Akkor már új szerelőm és tunerem, illetve garázsom volt, a csapattól nagyon sok mindent kaptam. Ez rengeteg pénzbe került, viszont cserébe az első versenyemen maximumot csináltam, s akkor minden kétely eloszlott bennem. Helyi szponzorok is mellém álltak, és éreztem, hogy bíznak bennem. Ennek tulajdonítható, hogy nagyon jó szezonom volt, imádtam minden percét. Jól ment a versenyzés, a pontátlagot tekintve majdnem fél évig ott voltam a Premier League top 10 versenyzője között. Remek idényem volt. Akkor volt a Premier League Force elnevezésű verseny, ahol minden csapatból a legjobb négy pilóta indult. Akkor többek között a most Grand Prix-nagydíjat nyerő Max Fricke-et szorítottam ki a csapatból. S ezt a viadalt, Peterborough-ban, rengeteg néző előtt megnyertük, ami óriási dolog volt! Szintén abban az idényben volt, hogy tévés meccseken szerepelhettem, például a Wolverhampton–Poole összecsapáson. A Wolves gárdájában szerepeltem vendégként, többek között Tai Woffinden volt a csapattársam, míg az ellenfélnél Chris Holder és Darcy Ward versenyzett. Az első futamban felborítottak, fejre álltam, és ott olyan szabály van, hogy egy gumival lehet menni. És akkor odajött Woffinden, és kereket szerelt nekem… – került nosztalgikus hangulatba az exsportoló.

Srácból férfivá vált

A külföldi ligákban nem egyszer megszenvedett a sikerért, de számtalan élménnyel és tapasztalattal gazdagodott a légióskodás alatt. – A brit liga óriási élményt jelentett számomra, ráadásul hatalmas lecke volt. S nemcsak a sport tekintetében, hanem mint élettapasztalat terén is sokat adott. Tizenkilenc évesen kerültem ki, s ezért magántanuló lettem. Amíg ingyen volt az angol oktatás a suliban, addig annyira nem érdekelt és nem nagyon tanultam, majd amikor decemberben aláírtam a szerződést, két hónapom volt elsajátítani a nyelvet, amiért fizetnem kellett. Amikor megérkeztem Skóciába, akkor tudatosult bennem, hogy ott nem is angolul beszélnek. Nem értettem egy szavukat sem, csak néztem, mint hal a szatyorban. Azonban egyből bedobtak a mély vízbe, mert a kifizetések nem készpénzben, hanem utalással történtek, ezért mennem kellett skót bankszámlát, illetve tartózkodási engedélyt csináltatnom.

Az utolsó évem nehéz lett, mert akkor rengeteg versenyem volt. Nyár közepén belesüllyedtem egy hullámvölgybe, amin nehezen mentem keresztül, de igazából utána megint elkezdtek jönni az eredmények. Aztán amikor újra belelendültem, jött egy súlyos sérülés: nyílt sípcsont és szárkapocscsont törést szenvedtem a Premier League döntőjében. Horrorisztikus volt maga a bukás, nagyon sokáig nem is került fel a Youtube-ra. Nick Morrist megelőztem belülről, egy kicsit keményen, vállal arrébb löktem. Az ausztrál válaszként az egyenesben alám fordult, nekiment a hátsó kerekemnek, ami miatt felegyenesedtem, átszakítottam a deszkapalánkat és egy villanyoszlopnak csapódtam. Ott volt baj rendesen. Ez a bukás megtörte a pályafutásomat, ráadásul a sérülés miatt elmaradt a lagzim, ami a verseny után két héttel lett volna. Úgyhogy az is egy fájó pont volt. Annyi szerencsém volt a szerencsétlenségben, hogy a klub intézte a biztosításunkat, s ránk a legkomolyabbat kötötték. Emiatt nagyon jó ellátást kaptam, de hosszú volt a felépülési idő. Fiatalon értem be, házasság előtt voltam, azt gondolom, már volt felelősségérzetem s időm a gondolkodásra a rehabilitáció mellett. Ezért akkor megkerestem az egyik barátomat, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy vállalkozást, ahonnan pénz is jön be, s nemcsak elfele megy. Mert sérülten egy salakmotoros fél évig, hét-nyolc hónapig nem keres egy forintot se, csak a kiadások vannak. Ekkor kezdtem másként tekinteni a dolgokra. Ezért volt az, hogy hiába épültem fel, egy időben hallani se akartam se lengyel, se angol ligáról. Csak magyar versenyeken és a horvát-szlovén viadalokon indultam egy évig. Ám így nehéz volt, bosszantott, hogy nem úgy jöttek az eredmények, mert hiányoztak a versenyek. Úgyhogy újra bevállaltam külföldi megkereséseket is. Így jött a rzeszówi lengyel liga, és megkerestek Angliából is, de nem éreztem magam még késznek arra. Ezért maradt Rzeszów, ahová kimentem edzésre, nem mentem rosszul, mégsem hívtak ligázni. Utána bekerültem a csapatba, maximumot csináltam, viszont alig akartak kifizetni, azután újra nem hívtak. Ebbe egy kicsit belefáradtam a pályafutásom vége felé – fogalmazott.  

Jó nevű barátok

A szigetországi időszak alatt barátokra is lelt Tabaka. – Nagyon-nagyon jóba lettem Max Fricke-kel, aminek az volt az alapja, hogy számtalanszor szereltünk motort, rengetegszer mentünk együtt versenyre. A korábbi Grand Prix-s versenyzővel, Craig Cookkal, a csapatkapitányunkkal annyira szoros lett a barátságunk, hogy még a családjával jóban lettem. De barátként tekintek az amerikai Ryan Fisherre és a dán Claus Vissingre is. Érdekes, hogy a balesetem után Nick Morrisszal is összehaverkodtunk. Amúgy van egy különleges vonzata a brit ligaversenyeknek, mivel mindig este tíz körül van végük, aztán elvárás, hogy megjelenj a stadion pubjában beszélgetni a szponzorokkal, szurkolókkal. Mire elindultunk, nagyjából már éjfél volt, s utána pihenőként megálltunk egy-egy gyorsétteremnél. S miután minden salakosnak ez volt a rutinja, így rengeteg versenyzővel bandáztunk, olyanokkal is, akik később a Grand Prix-ban motoroztak, például Woffinden, Holder, Doyle, Janowski – sorolta a világsztárok neveit.

Közönségkedvenc Krakkóban

A brit ligában elért sikerek mellett Lengyelországban is megkedvelték a szurkolók a debreceni salakszórót. – Miután a Miskolc csapatával felkerültünk az első ligába, jöttek a gondok a klub háza táján. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt valamit tennem, mert azt éreztem, pályafutásom csúcsán voltam, s lépnem kellett a fejlődésem érdekében. Ekkor jött a krakkói megkeresés, akikkel egy elég jó szerződést tudtam kötni, s nagy elánnal és harci kedvvel mentem oda. A csapatunkban voltak nálam jobb nevű külföldi versenyzők, például a dán Kenni Larsen és Mads Korneliussen, de ők – nem akarok megbántani senkit – inkább zsoldosok voltak: elvégezték a munkájukat, összepakoltak, felvették a pénzüket és elmentek. Lehet, hogy én versenyenként nem csináltam 13-14 pontot, mint ők, csak tízet, vagy nyolcat, viszont ezekben a teljesítményekben nekem mindenem benne volt.

Nagyon szerettem ott lenni, csak sajnos az anyagi problémák őket is utolérték a második idényem felétől. Rossz volt úgy elindulni Debrecenből, hogy most kifizetnek vagy sem, illetve mikor rendezik a tartozásaikat? Ez megmérgezte a kapcsolatunkat – fogalmazott az exversenyző, aki Krakkóban egy nem mindennapi tettet hajtott végre, legyőzte az aktuális egyéni világbajnokot, Greg Hancockot. – Az első idényem végén rendezték meg a Polgármester Kupa elnevezésű viadalt. Erre a hagyományos versenyre mindig meghívtak négy-öt sztárt, a Krakkó legjobb versenyzőit, illetve olyan pilótákat, akiket kiszemeltek a következő idényre. Emlékszem, a derbit megelőző pénteken szerveztek egy házi versenyt, s akik ott nem mentek jól, nem kaptak meghívást a Polgármester Kupára. Nagyon erős mezőny gyűlt össze, s nem felejtem el, hogy verseny előtt gratuláltam Hancocknak a friss világbajnoki címéhez, majd a közös futamunkban legyőztem. Jól sikerült a verseny, ahogy vége lett, a klubvezetők már hozták a jövő évi szerződésemet – mesélte mosolyogva.

Teher alatt nő a salakos?

Szinte egyöntetű vélemény a szurkolók között, hogy Tabaka volt az utolsó magyar versenyző, aki egy-egy honi világversenyen reális eséllyel szállt harcba a kvalifikációért. De vajon mennyire tett ez nyomást a magyar bajnokra? – Hazai pályán ez mindig teher volt számomra, már csak azért is, mert sosem szerettem igazából a „népszerűsködést”. És ugye, a hazai versenyek előtt mindig menni kellett ide-oda, szükséges volt a személyes megjelenésem például a sajtó képviselői előtt. És ez nekem mindig kicsit teher volt. Sokkal jobban szerettem külföldön motorozni: előző nap odautaztunk, nyugodtan pihentem, aztán versenyeztem. Talán a mentalitásomból adódik, hogy elég visszafogott vagyok. Ha megnyertem egy versenyt, akkor sem volt ünneplés igazán.

Ezért nekem sose volt olyan, hogy megnyertem egy versenyt, és utána elmentünk bulizni. Illetve egyszer, amikor az Edinborugh-val megnyertük a Premier League Force-t, akkor elmentünk egy pubba és megittam egy sört. Elismerem, mások nem úgy ünnepeltek, mint én, sőt másnap még nem igazán voltak ütőképesek – mondta.

Az intenzív osztályon

Minden szurkoló tudja, hogy a speedway mennyire veszélyes sportág, bár ezt néha elfelejtik… Tabaka példája is jól mutatja, hogy a salakmotorozásnak a sok sérülés jelenti a legsötétebb árnyoldalát. – A 15 év motorozás alatt mindössze egy esztendő akadt, amikor nem volt törésem vagy műtétem. Gyerekként még nagyon féltem az orvosoktól, úgy kellett lefogni egy-egy injekció előtt, de aztán ez megváltozott. Amikor már megvoltak a céljaim – 17-18 évesen –, akkor megtörtént, hogy törött kézzel bevezettem a Kenézybe, ahol mondták, hogy nem csak gipszelni kell, hanem műtétre is szükségem lesz. Hívtam a barátnőmet, aki azóta már a feleségem, hogy hozzon be törölközőt, pizsamát, papucsot és tusfürdőt, mert mindjárt műtenek, visznek be az előkészítőbe. Ő azt hitte, hogy viccelek, pedig véresen komolyan mondtam. Akkorra már megtanultam, hogy jöhet bármi – nevetett Tabaka, akinek a pályafutása során eltört a két csuklója hatszor, a kulcscsontja négyszer, illetve a lapockája, a farok-, a medence-, a síp- és a szárkapocscsontja, a bokája, az ujja, illetve a válla is sérült. Emellett volt tüdőleszakadása, vádliégése és több agyrázkódása. – Egy miskolci bukásom még a hírekbe is bekerült. Ebből a sérülésből két hét alatt felépültem, mégis ez volt a legrosszabb a bukások közül. A tüdőleszakadás miatt az intenzív osztályra kerültem, ahol egy estém kritikus volt. Nehéz volt feldolgozni, hogy nem a saját, az orvosok vagy a szeretteim kezében van a sorsom, hanem mástól kell a segítségét várnom. Amikor az intenzíven feküdtem, pár percre bejöhettek a szüleim, s azt mondtam nekik, mire hazamegyek, mindent adjanak el. Amikor két nap múlva kikerültem az őrzőbe, akkor kérdeztem aput, hogy: „ugye, megvan minden?” – somolygott a nem létező bajusza alatt főhősünk.

Keserű vég, rossz szájíz

A magyar salakmotorozás páros Európa-bajnoki ezüstérmesének egyik napról a másikra ért véget a karrierje, regnáló magyar bajnokként szakított kedvenc sportágával. De vajon mikor ült utoljára motoron? – 2018-ban, az Európa-bajnokságon. Mindent, saját pénzt, energiát beletettünk a pályába, hogy működhessen, de külső tényezők hátráltattak és tettek keresztbe nekünk. Mire eljött maga a verseny, már hullafáradt voltam, agyilag és fizikálisan is. Ennek ellenére nem indult rosszul a viadal, az első két futam után voltak pontjaim, megvolt a tempóm, de utána buktam, megzúzódott a lábam, a medencém és a vállam, s nem tudtam folytatni a versenyt. Ezután olyan bántásokat kaptam, amiket nemhogy egy sportoló, de senki sem érdemel meg. Ezt követően elgondolkoztam, hogy kell ez nekem egyáltalán, hogy a semmiért törjem össze magam? Egy-egy rosszabb eredmény után felmerült bennem, hogy szögre akasztom a vaspapucsomat, ám mire jött a következő verseny, elszálltak ezek a gondolatok. De a visszavonulásom egy hirtelen elhatározás volt.

Elvonási tüneteim azért nem voltak, mert rossz szájízzel ért véget. A sport az hiányzott, de máshol megtaláltam a számításaimat. Másfél év után beindítottam a motorokat, és brutál jó érzés volt: a szőr felállt a kezemen, a belsőm remegett, de nem csábultam el, elengedtem ezt a dolgot. Nincs már bennem motiváció, sem késztetés, hogy motorozzam. A családom elfogadta a döntésemet, és talán meg is könnyebbültek, de azt éreztem, nekik nehezebb volt feldolgozniuk, hogy egyik napról a másikra hagytam abba. Életemnek több, mint a felét erre áldoztam, s talán ennek tulajdonítható, hogy egy évvel a befejezés után kérdezték, sőt inkább győzködtek, hogy hiányzik nekem a motorozás. Pedig nem így volt! Anno, apám azt mondta, édesanyámtól kérdezzem meg, hogy elkezdhetek-e motorozni. Mivel ő tudta, hogy ez mivel jár, mit ad és mit vesz el a sport, ezért sem akarta tiltani. Szerintem nem bánta meg egy percig sem, hogy én is versenyző lettem. Biztos vagyok benne, hogy büszke rám. Szeretett ott lenni a versenyeken, egyszer kijött Edinburgh-ba, és hetekig mellettem volt. Az eredményeimet tekintve túlnőttem rajta, de ez egy percig sem volt téma közöttünk. Az én sikerem az övéké is, mert ha nincsenek a szüleim, a testvéreim és a feleségem mellettem, akkor közel sem értem volna el ilyen sikereket.

Újra versenyen

Tabaka annyira eltávolodott a speedway-től, hogy versenyekre sem járt. Három évet kellett várni arra, hogy újra kimenjen a Gázvezeték utcai salakstadionba. – A visszavonulásom óta tavaly voltam kint először versenyen Debrecenben. Borzasztó nehéz volt a lelátón, nem gondoltam, hogy így felzaklat ez az egész. A startnál a pulzusom az egekben volt, nagyon beleéltem magam, egyszer-kétszer még el is rajtoltam a széken ülve. Felkavaró volt, ezért egy évig megint nem mentem ki a stadionba.

Már nem salakmotoros

A korábbi junior világbajnoki döntős annyira eltávolodott a salakszórók világától, hogy már-már meglepi, ha valaki az egykori vaspapucsost látja benne. – Már nem tartom magam salakmotorosnak, éppen ezért megdöbbentett, amikor a kislányom, Zsófi egyik fellépésén az egyik gyerek közös fotót szeretett volna velem. Sőt, az is meglepett, hogy felkértél erre a beszélgetésre. Most már átlag életet élek a gyönyörű családommal, főként apaként kell helytállnom, ami nagyon nehéz szerep. Szerintem túlságosan engedékeny vagyok, ezen még alakítanom kell, mert van, hogy a két gyerek bábként használ. Az ember szeretné a legjobbat a gyerekeinek, de még meg kell találnom az aranyközéputat a szigorúság és az engedékenység között. Próbálom a szüleim példáját követni, mert úgy gondolom, ők nem végeztek rossz munkát – vélekedett Tabaka József.

Boros Norbert