Interjú

2021.06.10. 12:10

A gyerekek a DHK legnagyobb kincsei

Máthé Csaba sport­igazgatóként is élezi a korikat, ha a szükség úgy kívánja. Interjú a Debreceni Hoki Klub Séra Miklós-díjas sportigazgatójával.

Fotó: Molnár Péter

A Magyar Jégkorong Szövetség minden idény végén díjazza a legjobbakat a különböző kategóriákban. Az ország legjobb utánpótlás edzőjének járó Séra Miklós-díjat ezúttal a Debreceni Hoki Klub sportigazgatója, Máthé Csaba nyerte el. Ezt az elismerést már tizennegyedik éve osztják ki, de a DHK trénere az első, aki debreceniként nyert. A Gyergyószentmiklósról származó szakember a Hajdú-bihari Naplónak beszélt a kezdetekről, az edzői hitvallásáról és a Séra Miklós-díjról.

Gyerekként egyértelmű volt, hogy jégkorongos lesz?

Nagyon sok sportágat kipróbáltam gyerekkoromban, a síelést, labdarúgást, kosárlabdát, hobbi szinten teniszeztünk is, de nem volt kérdés, hogy jégkorongos leszek. Olyan 5 évesen húztam korcsolyát először és mentem ki a jégpályára. Édesapám, bátyám, apósom is hokiztak, úgyhogy szinte mindenki körülöttem. Játékosként voltam román junior válogatott, felnőttként pedig a gyergyószentmiklósi gárdával bronz- és ezüstérmet is szereztem, ez eddig a gyergyói férfi hokicsapat legjobb eredménye. Ezen kívül a Steaua Bukaresttel román kupát nyertem.

Hogy került a kapuba?

Eredetileg kint játszottam, de 11-12 éves lehettem, amikor egy edzésre nem jött kapus, ezért beöltöztem és én álltam be, a végén pedig mondta az edző, hogy maradjak a kapuban. Jól éreztem magam és ha újrakezdeném, akkor szerintem ugyanígy döntenék.

Már egészen fiatalon elkezdett gyerekekkel foglalkozni, hogyan alakult ez ki?

2001-ben kezdtem el edzősködni, akkor György Józsi kollégám hívott, hogy segítsek neki, mert nem volt tapasztalata a kapusokkal. Egy Gyergyóalfalu nevű kis településre jártunk át, eleinte csak hetente egyszer mentem, aztán már 2-3 alkalommal, utána csak azon vettem észre magam, hogy minden nap ott vagyok. Többször előfordult, hogy -5 Celsius-fokban kezdtük a tréninget, és -32 volt, amikor abbahagytuk. Nem kell mondani, hogy mennyire átfáztunk a végére.

Miért a cívisvárost választották annak idején?

Itt járt egyetemre György István kollégám és ő általa ismertem meg Korcsinszky György elnök urat és így kerültem 2004-ben Debrecenbe. A feleségemmel együtt érkeztünk, akivel egy évvel később itt házasodtunk össze. Mind a kettőnknek nagyon szimpatikus volt a város, a mai napig az, úgyhogy nagyon megszerettük és már debreceninek érezzük magunkat, itt is született a három gyermekünk. Gyergyószentmiklósiak vagyunk, de már Debrecen az otthonunk. Lett volna lehetőségünk váltani, de az évek alatt mindig meg voltunk becsülve és ez a legfontosabb. Nagyon szeretek a jégcsarnokba járni, ez igazából egyáltalán nem jelent terhet, hiszen a hobbim a munkám, és ezért hálás vagyok a Jóistennek.

Hogy indult a debreceni pályafutása?

Úgy érkeztünk Debrecenbe, hogy megpróbáljuk, aztán ha működik, akkor maradunk, ha nem, akkor meg hazamegyünk, de szerencsére itt ragadtunk. A kezdetekkor minden nap reggel nyolctól délután kettőig a kölcsönzőben voltam, adtam ki a korcsolyákat az iskolaprogramra érkezőknek, illetve éleztem a klubon belül a gyerekek és a felnőttek korijait. Aztán délután jöttem vissza edzéseket tartani, eleinte csak mint kapusedző, aztán este meg a felnőttekkel mi tréningeztünk. Volt olyan is, amikor már oktattam a sulisokat, akkor először kiadtam a korikat, felmentem a jégre, amikor vége lett, akkor visszamentem és beszedtem azokat. Párhuzamosan ment egymás mellett ez, a gyerekek edzése és a felnőtt csapat tréningjei. Abban az időszakban előfordult olyan, hogy a kicsikkel délben Dunaújvárosban játszottunk, aztán a kollégákkal ültünk a kocsiba és nyomtuk a gázt, hogy visszaérjünk a 18-kor kezdődő OB II.-es felnőtt meccsünkre.

Nem jelent problémát a kölcsönzőben dolgozni és korcsolyákat élezni?

Egyáltalán nem, meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel bármi baj lenne. Nekem most sem gond, ha meg kell élezni egy korit, én ezt szolgálatnak érzem. Ha ezzel segíteni tudok bármelyik tanítványunknak, mert pont nincs senki, aki megélezné, akkor én megyek és megcsinálom. Ez nem is kérdés.

Hogy zajlik a közös munka a DHK-nál?

Már az elejétől kezdve, amióta megérkeztem azt látom, hogy mindenki besegít mindenhova és ez így működik jól. Büszkeséggel tölt el, hogy mennyit fejlődtünk azóta és fejlődünk még mindig folyamatosan. Akkoriban 30-40 gyerekünk volt, most már több mint 250-en vagyunk, ezt közösen a többiekkel, áldozatos munkával építettük fel. Elmondhatom magamról, hogy minden korosztálynak voltam az edzője és kapusedzője is. Most szakmai vezető vagyok, de mellette az U18-asokat vittem, illetve Kecskeméti Áronnak besegítek a kapusok képzésébe is.

Mit lehet elvárni egy fiatal jégkorongozótól?

Először is, hogy jöjjenek. Kell, hogy legyen bennük egy elhivatottság, az iránt, amit csinálnak. Ha valaki sportol és szereti, akkor nem lehet kérdés, hogy minden edzésre jön. És ha itt van, akkor 100 százalékban legyen is itt. Előfordul, hogy tanulás miatt egy-egy alkalom kimarad, akkor azt mi elfogadjuk, nem csinálunk belőle problémát, mert az is nagyon fontos. De amikor egy játékos ide belép mint sportoló, akkor a maximumot kell nyújtania minden alkalommal. A későbbiekben, hogy mire lesz elég, az persze majd elválik, de ez az alap. Szerencsére azt tapasztaljuk, hogy a nagyoknál ezzel már nincs baj, a kicsiket néha még terelgetni kell.

Mit gondol, hogy milyen kortól kell már a gyerekekkel az eredményességre is koncentrálniuk?

Nagyon tág fogalom az eredmény, és ez azért érdekes, mert a számok másodlagosak az utánpótlásban.

„Mi abban mérjük a sikert, hogy a játékosok önmagukhoz képest mekkorát fejlődtek, nekünk ez a hitvallásunk.”

Sokkal fontosabb az, hogy egy-egy gyerek napról napra milyen lépéseket tesz meg. Nekünk az már nagy eredmény, ha egy játékosunk bemutatkozhat egy felnőtt csapatban, vagy akár lehetőséget kap egy külföldi bajnokságban. Persze nagyszerű érzés, hogy nyertünk egy bronzérmet az idén, mert győzni mindig jó, de nem ez a legmeghatározóbb, az utánpótlás-korosztályban sokszor ezt a szülőkkel is meg kell értessük. Ahogy nőnek fel gyerekek, úgy kezdünk el egyre inkább koncentrálni a számszerű eredményekre. A legfontosabb azonban, hogy a gyerekek úgy menjenek el minden edzésről, hogy mosolyognak és aznap is tanultak valamit.

Mikor dőlhet el, hogy egy tehetséges fiatalból lesz-e profi jégkorongozó?

Azt gondolom, hogy az U16-os korosztály egy vízválasztó, mert ott már lehet látni, hogy kiből lehet felnőtt játékos, és ott már jobban oda kell figyelni rájuk. Nagyon fontos, hogy mindent a helyén kell kezelni. Ha adott esetben az egyik játékos megpróbál egy kockázatos cselt, és az éppen nem jön be, abból pedig gólt kap a csapat, attól még nincsen világvége. Biztatni kell, hogy jó volt az elgondolás, és legközelebb is meg kell húzni, mert így jutunk el odáig, hogy felnőtt korban majd sikerülni fog. Ha ezt elérjük, akkor mi, utánpótlás edzők már nyertünk.

Milyen a jó kapcsolat edző és játékosa között?

Törekedni kell arra, hogy bizalmi kapcsolatot alakítsunk ki velük, viszont nagyon figyelünk, hogy ez egy egészséges határon mozogjon. A tréner sosem a barátja vagy a haverja a fiataloknak, persze fontos a jó hangulat, lehet viccelődni. Nem könnyű, de igyekszünk találni egy aranyközéputat, mégiscsak élvezzük és szeretjük azt, amit csinálunk, viszont van, amikor igenis komolyan kell venni a dolgokat. A legfontosabb, ahogy egy kollégám mondta nem is olyan régen, hogy igazságosak legyünk a játékosainkkal, én ezt igyekszem szem előtt tartani.

Fotó: Molnár Péter

Hogy fogadta, amikor kiderült, hogy jelölték és aztán meg is nyerte a Séra Miklós-díjat?

Érdekes volt, mert nekem eszembe sem jutott, hogy engem jelölni fognak. Amikor a szövetség nyilvánosságra hozta a lehetséges győzteseket, akkor sem én vettem észre, hanem írtak nekem, hogy láttam-e. Már maga a jelölés is hatalmas megtiszteltetés, de az, hogy meg is kaptam, egy utánpótlásban dolgozó számára egy álom beteljesülése. Ez a debreceni jégkorongnak nagyon nagy megtiszteltetés és visszajelzés, hogy figyelik a munkánkat. Igaz, hogy ez egyéni díj, de sokan vannak e mögött, a család és a kollégák. Nagyon bízom benne, hogy lesz még több debreceni szakember is, aki ilyen elismerésben részesül.

Maradna továbbra is az utánpótlásban, vagy gondolkodott azon, hogy felnőtt együttesnél dolgozzon?

Határozott nem. Pár évvel ezelőtt talán megfordult a fejemben, hogy esetleg el lehetne kezdeni felnőtt szinten is építeni a karrierem, de aztán rájöttem, hogy nem nekem való. Úgy érzem, az én feladatom, hogy a gyerekeket fejlesszem és ezt teszem már kilencedik éve a magyar válogatott programban is több korosztálynál. Amikor a 18 évesekkel divízió egyes világbajnokságot nyertünk, akkor ugyanolyan boldog voltam, mintha a felnőttekkel sikerült volna. Nem lehet tudni sosem, hogy a jövő mit hoz, de nagyon hálás feladatom van, és ez elsősorban a gyerekek szemében látszik. Aztán amikor megnőnek, és sikerül eljutniuk egy felnőtt csapatba, akkor azok a visszajelzések bizonyítják, hogy megéri ezzel foglalkozni.

Milyen feladatok várnak önre a jövőt tekintve?

A terveink megvannak, de sok minden függ attól, hogy elnyerjük-e az akadémia címet vagy sem. Hamarosan ki kell ennek derülnie, és akkor dől majd el, hogy mint tréner folytatom tovább, vagy más feladatom lesz. Az nagy szívfájdalmam lenne, ha úgy alakulnának a teendőim, hogy nem edzem tovább a gyerekeket.

„Amikor felmegyek a jégre és becsukom magam mögött a palánkajtót, akkor én otthon vagyok.”

De úgy tekintek erre, hogy ott fogok munkálkodni, ahol a legnagyobb szüksége van rám a debreceni hokinak. Ha edzősködni kell, akkor azt csinálom, de az is előfordulhat, hogy más feladatkörben tudok többet segíteni. Sőt, ha úgy alakul, hogy korcsolyákat kell élezni, akkor korcsolyákat fogok élezni, ha ettől jobb lesz a játékosainknak. Ők a legnagyobb kincseink, nagyon figyelnünk kell rájuk, mert ha ők nincsenek, akkor mi sem vagyunk.

Bakos Attila

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában