Tiszta viszonyok – Illés Mihály emlékére

Fogai voltak akkor a télnek. Harapott a január. A néhány éve átadott debreceni lakótelep vagányai – köztük jómagam, már ha lehet egy harminckilós ötödikes cingár kölyköt annak nevezni – fogvacogva várakoztak az iskola előtt, hogy jelentkezzenek a meghirdetett cselgáncstanfolyamra. Megtehettük volna, hogy a suli jó meleg aulájában ütjük el az időt, de az akkor még igencsak ismeretlen sportág felé áradó izgatottságunk kihajtott minket a jeges szélbe. Vártuk az edzőt. Találgattuk, hogy fog kinézni, magunk között mindenféle különleges tulajdonsággal ruháztuk fel, elvégre nem lehet akárki, aki a misztikum övezte dzsúdót megtanítja majd nekünk.

Nem kellett sokáig várnunk, a meghirdetett kezdési időpont előtt 10 perccel megérkezett. Már a megjelenésével tiszteletet vívott ki köztünk, télikabátján keresztül is felsejlettek az izmai, lapított orra, karfiolfüle tekintélyt parancsolt. Egyvalami azonban sehogyan sem illett hozzá: a sporttáskája tetején lévő seprű. Már azt hittük, tévedtünk, s a fickó egy nagydarab takarító, amikor egy köszönés utáni kérdéssel eloszlatta kételyeinket: srácok, ti akartok dzsúdózni?

Hát, így indult – közel 45 éve – az én soha el nem múló szerelmem.

A seprű szerepére hamar fény derült, csak úgy kezdhettük a gyakorlást, ha előtte tisztára söpörtük az ősrégi füles birkózószőnyegeket. (Tatamit csak jóval később láttunk.) Illés Mihály, a Tatabánya egykori nehézsúlyú magyar bajnoka szerette a tiszta viszonyokat. Nagyon sokat megtanított nekünk a dzsúdóról, betonbiztos alapokat kaptunk tőle. Szigorú volt, nem tűrt lazsálást, élvezetes edzéseket tartott. Sokat dicsért, miközben a vadhajtásainkat nyesegette, igyekezett a jellembelieket is… Szárnyakat kaptunk, egyre erősebbek, ügyesebbek, magabiztosabbak lettünk. Abból a 30 fős lakótelepi csapatból (később más, szintén remek trénerek munkájának is köszönhetően) négyen is diákolimpiai, korosztályos bajnokok és válogatottak, felnőtt első osztályú sportolók lettünk, és sokan drukkerek, a mai napig.

A Misi bácsihoz hasonló elhivatott mesterek százakat, ezreket „fertőznek meg” a sportág szeretetével, akik később bajnokként, edzőpartnerként, edzőként, bíróként, szakvezetőként, vagy akár támogatóként szolgálják a sportágat, de a szurkolói bázis jelentős része is közülük kerül ki. Sokan szülőként viszik egykori edzőjükhöz (vagy más trénerhez) gyermekeiket, mert tudják, a sporttól a srácok életre szóló alapokat kapnak. Pályára állítják őket.

Jó ideje már kerestem-kutattam első edzőmet, szerettem volna köszönetet mondani neki. Aztán érkezett a hírt, elkéstem…

Afelől nincs kétségem, hogy jó helyre került. Szinte látom, ahogy kinyitják előtte a mennyország kapuját, beinvitálják, s közlik vele, lenne itt néhány pufók angyal, akiket meg kellene kicsit mozgatni. Az öreg leveszi a siltes sapkáját, oldalra simítja ritkás haját, rápillant a kezében szorongatott fehér sporttáska tetején lévő seprűre, majd azt mondja: rendben, de azért előtte tisztázzunk néhány dolgot…

BZ