Márkus Luca hisz abban, hogy a pillanatisága miatt örökké lesz színház

Forgatókönyvszerűen haladt Márkus Luca a megálmodott színészpályán attól a ponttól kezdve, hogy kilencévesen játszott a Csokonai Színház Liberté 56 című előadásában, majd az abból forgatott filmben, egészen odáig, hogy Antal Nimród meghívására egy amerikai szuperprodukcióban szerepelt, világhírű színészek társaságában. A két pont közötti cselekményeken mélázott a berlini forgatásról hazafelé tartó repülőúton az egykori debreceni gimnazista. Múltidézésre hívtam én is a Vígszínház színésznőjét, aki nemrég a Debreceni Adventi Vásáron lépett fel.

A Liberté 56 című előadást tekinthetjük a színészpálya kezdőpontjának. Mi nyűgözött le ebben a világban kilencéves korodban annyira, hogy hivatásodul válaszd?

Egészen addig a tánc foglalkoztatott a leginkább. Hatéves koromtól tizennyolc éves koromig balettoztam. A hatalmába kerített annak élménye, hogy együtt létrehozhatunk valamit. Megtanultam, hogy milyen egy csapat részének lenni, szolgálni azt, és közben abban érvényesülni. Aztán a Vasutas Musical Stúdióban találkoztam a színházzal és megtapasztaltam, hogy egy csomó más eszközöm van a kifejezésre. Ezek az eszközök ráadásul magukban foglalják a testemmel való kommunikációt. Rájöttem, hogy ha ezt az utat választom, akkor sem kell teljesen elengednem a táncot, ugyanúgy a része lehet az életemnek, szakmámnak. A színház komplexitása nagyon megfogott, mert a szavak, a zenék, a mozdulatok szintjén is eljuttathatok valamit a nézőkig. A Liberté 56 olyan nagy élmény volt, hogy máig élesen megvan a fejemben ez az időszak. Akkor döntöttem el, hogy nem akarok máshol lenni, csak színházban.

Ebben segítségedre lehetett az, hogy a szereplőtársaid komolyan vettek téged.

Igen, így emlékszem. Nemcsak egy aranyos gyerekszereplőként kezeltek, hanem partnerként. Nem éreztem azt, hogy elég valahogy elmondanom a szövegeket, mert úgyis aranyos kislány vagyok és ez majd megoldja a jelenetet, hanem valóban próbáltunk, dolgoztunk rajta. Ez nagyon tetszett.

Van különbség a ma színészként élt életed és aközött, amit elképzeltél csillogó szemű, színpadra vágyakozó gyermekként erről a szakmáról?

Nem voltak erről prekoncepcióim, viszonylag hamar belecsöppentem és megtapasztaltam. Mivel kicsiként belekerültem egy komoly produkcióba, nem volt rózsaszín köd arról, hogy ez mennyire csodálatos. Nem az történt, hogy évekig csak a jó oldalait láttam, a sok küzdelem, akadály meg majd útközben derült ki számomra. Engem elég hamar felvilágosítottak a kollégák a hivatás nehézségeiről. Nem értek váratlanul a csalódások. Mindig is tudtam, hogy szerves része a szakmának a várakozás. Annak megélése, hogy nem téged választanak. Sokszor nem téged választanak. Majd egyszer csak téged választanak. Ennek a hullámzása előttem volt és nem idealizáltam ezt gyerekkoromban sem.

Ez a nehézség érint meg leginkább téged, várni arra, hogy megtudd, megfelelő vagy-e?

Sokszor nehéz egy-egy castingsorozat után megkapni egy nagy „nemet”. Az változó, hogy hogyan érint. Van, amikor nagyon rosszul és van, amikor nem akarom, hogy igazán fájjon egy ilyen „nem”. Ennek kapcsán elsősorban a filmezésről beszélek, mert alapvetően egy társulat tagja vagyok, ami biztonságot, állandóságot ad nekem. A filmezésnél amilyen válogatásra csak lehet, el kell menni és tízből nyolcszor nemet mondanak. Most már megtanultam, hogy nem szabad a kilencediknél sem elveszíteni a lelkesedésemet és nem szabad feladni. Ma már úgy tudok erre tekinteni, hogy mindennel, ami elém gördül, dolgom van. Ha nem én kapom a szerepet, akkor nekem azzal most, ahogy a világban épp vagyok, nincs dolgom. Felszabadító ez a gondolat. Sok nehézség van ezen kívül is. Egy próbafolyamatnak például sok terhe lehet, ha nem egyértelmű az út. Ezekkel együtt, még nehezebb napokon is úgy tudok bemenni a színházba, hogy nem veszi el a kedvem semmilyen akadály vagy a tehetségtelenségérzés, ami kísért, ha nem sikerül valamit elsőre megcsinálnom. Ez illékony érzés és végül mindig az marad, hogy erre vagyok hivatott, ezt szeretem csinálni.

Elsőre felvettek a Színház és Filmművészeti Egyetemre, a Vígszínházban töltötted a gyakorlati időt és a diploma megszerzésével társulati taggá váltál. Mi húzott a filmezés felé az ismert terepről?

Ennek praktikus és nem praktikus oka is van. A kíváncsiságom az első számú ok, ami miatt filmes castingokra kezdtem járni. Felkészültségben, koncentrációban, eszközökben mást kíván egy színésztől a színpadi munka és az, amikor egy méterre van az arcától a kamera. Érdekelt, hogyan működik ez a világ. A kamera előtti működést csak forgatáson lehet megtanulni. Másrészt az is izgalmas, inspiráló, hogy a társulati létezésből egy kicsit kiszakadva sokfelől érkező emberekkel lehet együtt dolgozni. A praktikus indok pedig az, hogy ma Magyarországon színészként nem igazán lehet megélni, ha csak a színházban gondolkodsz. Szomorú, de muszáj megcsípni az ilyen filmes lehetőségeket, ha az ember ki akar tartani a szakmája mellett.

Több sorozatban és mozifilmben láthattunk. A legutóbbi két film – A besúgó, a Blokád – történelmi témájú és az emlékezet sokfélesége okán borítékolva van a kritika. Hogyan, milyen értékek mentén választasz szerepet vagy mondasz igent egy felkérésre?

Óriási széthúzás van e téren a szakmánkban. Én nem gondolom, hogy az alapján kellene megítélni egy kollégát, hogy mire mond igent és mire nemet. Persze vannak ebben határok. Mindenkinek magának kell érezni, hogy mi az, amit jó szívvel és nyugodt lélekkel el tud vállalni. Én azt szoktam megnézni, hogy kikkel dolgozhatok együtt egy projekten. Ha olyan emberek vesznek körül, akik szerintem minőséget képviselnek, akkor nem mondok nemet, függetlenül attól, hogy a produkció történelmi-e, honnan jön a támogatása, sok kritika fogja-e érni vagy nem. A Blokádnál amikor meghallottam, hogy a fiatal Tóth Ildikót kell játszanom, az ifjabb Vidnyánszky Attila lesz a partnerem, Seres Zoltán is szerepel a filmben és Nagy András operatőrrel dolgozhatok együtt, az nekem egyértelmű igent jelentett. Ezt igazolta is a munka, mert csodálatos találkozások voltak. A film utóélete nem az én felelősségem. Engem a munkafolyamat érdekel, amit olyan polcra tudok helyezni magamban, amire büszke vagyok. A Besúgó esetén is életem egyik legjobb élménye volt találkozni azokkal az emberekkel. Nekem is megvannak a képzeletbeli határok, hogy milyen körülmények között nem vállalok munkát és volt is erre példa. Szomorú vagyok, hogy ilyen nagy indulatok vannak a szakmában egymás iránt.

Büszkeséggel gondoltam rád, amikor olvastam Antal Nimród véleményét a berlini forgatáson nyújtott teljesítményedről. Azt nyilatkozta: „Soha nem voltam olyan büszke színészre, mint amennyire Márkus Lucára.” Mesélnél a szereplőválogatásról, illetve a forgatás számodra legfontosabb pillanatairól?

Nagyon váratlanul ért ez a megkeresés. Egyszer csak felhívott egy casting direktor, akivel egy korábbi munka kapcsán ismerkedtem meg, hogy Antal Nimród készülő új filmjébe egy magyar lányt keres. A rendező, Zsombolyai Lindán kívül sok más casting direktort is megkért arra, hogy ajánljanak színésznőket neki. A rendező fotók alapján kiválasztott, felhívott és kérte, hogy valamilyen videóanyagot küldjek magamról. Továbbítottam egy régebbi egyetemi kisfilmet. Rögtön visszahívott és mondta, hogy nekem adja a szerepet, de ahhoz, hogy a producerek is elfogadják, jó lenne, ha fel tudnám venni a filmbeli jelenetet valahogyan. Nagyon vicces volt, ahogyan a lakótelep parkolójában a vőlegényemmel szenvedtünk, hogy túszjelenetet vegyünk fel. Ezek a Covid-castingok sok humoros helyzetet hoztak a színészeknek országszerte. Végül elküldtük és elfogadták. A Berlinben töltött egy hét álomszerű volt. Egyik ámulatból estem a másikba, hogy milyen körülmények között dolgoznak az amerikaiak. Feldolgozhatatlan az a készültség, hozzáállás, megbecsültség, amit ott tapasztaltam. Olykor értetlenül álltam helyzetekben, amikben megcsináltak valami banálisat helyettem, amit én is megcsinálhattam volna. Egy stábtag egyszer észrevette ezt, megfogta a vállamat, és azt mondta: mi itt mind azért vagyunk és azért dolgozunk, hogy neked abban az öt perces jelenetben semmi mással ne kelljen foglalkozni, csak a dolgoddal és abban legyél a lehető legjobb, minden más terhet leveszünk a válladról. Csodálatos volt Nimróddal is dolgozni. Elképesztő profi, miközben nagyon emberséges és figyelmes. Minden pillanatban ott van a színészei mellett. Soha nem éreztem bizonytalanságot, mert azonnal visszaigazolt. Valahogy azt éreztem, hogy óriási energiát fordít abba egy amerikai szuperprodukció közepette, hogy én ott jól érezzem magam. Lelkesen beszélt arról, hogy hosszabb folyamatban is szívesen dolgozna velem. Ez nagyon megtisztelő. Vannak az ember életében nagyon meghatározó és gondolatébresztő kapcsolódások. Egy-egy ilyen találkozás után máshogy gondolok a munkáimra vagy saját magamra. Ilyen volt David Doiashvilivel, a Sirály rendezőjével találkozni tavaly. Egészen addig egy csomó belső görccsel, szorongással kezdtem bele a próbafolyamatokba. Az, hogy vele dolgozhattam, alapjaiban változtatta meg a bennem kialakult képet arról, hogy mit bírok el, hogyan tudok felszabadultan próbálni. Azt hiszem, hogy Nimróddal is ilyen sorsszerű és különleges volt a találkozásunk. Amikor a repülőn ültem, visszagondoltam arra, hogy milyen hosszú út vezett odáig, és mennyi munkám van abban, hogy ott ülhetek, és Berlin felé tartok. Érdekes, szentimentális, érzelemdús volt az utazás.

Zavaros világban élünk, te hogyan éled meg, mit adhatsz a hivatásoddal? Mit jelent a színház ma?

Ma már mindent átvesz az online létezés és minden elérhető otthonról, minden visszanézhető, letölthető, már moziba is alig járunk. Nem nagyon kell megmozdulnunk ahhoz, hogy valamit elintézhessünk. Ez engem rettentőmód zavar, és nem is tudok vele azonosulni. Ennek ellenére azt érzem, hogy a színház mindig ott lesz nekünk. Nem tartok az eltűnésétől, mert amit a színház tud, azt nem tudja otthon a Netflix. Ami a színpadon történik, minden este más lesz. A pillanatiság és annak élménye, hogy karnyújtásnyira lehetek a játszóktól, pótolhatatlan. Nekem színészként is ez a legvarázslatosabb ebben a színházi létezésben, hogy nincs két egyforma este, és a premier a hosszú útnak csak egy pontja. Felszabadító, hogy rengetegféle érzelmet tudok közvetíteni. Ha a nézők nem úgy mennek haza, mint ahogy bejöttek, akkor sikerült a varázslat. Ez lehet egy felhőtlenül átnevetett másfél óra vagy egyetlen pillanatnyi „aha-élmény”, amikor azonosulni tud a színpadon látottakkal. Ezektől több lesz, mint amikor bejött az ajtón.

Hogyan töltöd a karácsonyt? Vannak szokások, amikhez a munka sűrűjében akár erőn felül is ragaszkodsz?

Ezek elé az évek során egyre több akadály gördül. Kézműveskedek és általában a karácsonyi ajándékokat jóval hamarabb elkezdem készíteni a szeretteimnek. Ez az elmúlt egy-két évben szinte kivitelezhetetlenné vált. Ami viszont állandó, az a mézeskalács készítés és díszítés. Ezt most is megteszem valamelyik hajnalban. A karácsony a családról szól. A szentesténk és a 26-ánk lesz szabad, amit jórészt vidékre autózással töltünk, egyszer az ország egyik végébe, másszor a másikba, a vőlegényem családjához. Jobb minél hamarabb elfogadni, hogy ez együtt jár a szakmánkkal, mi erre vagyunk hivatottak, és ennek vannak járulékos veszteségei. A személyes igények és problémák háttérbe szorulnak, elsősorban a nézőket szolgáljuk. Nap mint nap.

HaBe