Két fiatal író örökre megmentette a debreceniség egy fontos szeletét

Mint a fa és annak gyümölcse – talán így lehetne legjobban jellemezni Harangi Attila és Löki Viktor több esztendős munkáját, melynek eredményeként nemrég megjelent Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című könyvük. A pár hete napvilágot látott mű nem csupán építészeti oldalról közelíti meg a helyi identitás egy kiemelt fontosságú területét. Az abban szereplő házak lakóinak történetei által már-már történelmi jelentőségűvé válik a szerzők közös projektje, megmentve az örökkévalóságnak a debreceniség egy igen fontos szeletét.

Harangi Attila építészként már évek óta kutatja a cívis lakóházakat, diplomamunkájának középpontjában is a történelmi belváros ezen épületeinek megőrzése állt. 2019-ben hozta létre a kutatásaihoz kapcsolódó weblapját, és annak Facebook-oldalát, hogy minél több emberhez jusson el üzenete. Munkájához ugyanebben az esztendőben csatlakozott fotósként Löki Viktor biológus, a Streets of Debrecen szerzője.

Közös együttműködésük eredményeként jött létre három év levéltári, építészeti kutatásait, valamint a lakók által elmondottak képes és szöveges dokumentálását követően a cívisházakról, egyben cívis sorsokról szóló könyvük, melyet önkéntes alapon, saját szabadidejüket felhasználva készítettek el, s melynek kiadásához elnyerték a Déri Múzeum, valamint a Méliusz Juhász Péter Könyvtár támogatását is.

Magasztos cél

Harangi Attila úgy fogalmazott, egy kissé feltáratlan területnek számítanak a cívisházak. – Nyilván megannyi forrás, tanulmány készült már részletekben, de ilyen összefoglaló könyv még nem. Másrészt a lakóktól első kézből hallott sztorik és az, hogy a belső részekbe is betekintést nyertünk, dokumentálva azokat, egy eddig sosem látott anyagként jelenhettek meg. Így vagy úgy, mindenkinek volt/van kötődése a régi házakhoz, aki újonnan költözött be, az is okkal választotta egy panel vagy társasház helyett, elfogadva annak hibáit. Mindig csak beszélünk arról, milyen jó lenne megőrizni a város eredeti értékeit…

– Nem tudnék csupán egyet felidézni. A tulajdonosok maguk jelentkeztek a felhívásunkra (a postaládákba dobták be szórólapjaikat – a szerk.), általuk pedig feltárultak előttünk ezek a csodálatos házak. Több olyan is akadt, ahol már az apuka, a nagyszülő is birtokolta az épületet. Volt, ahol az 1940-es évek óta egy családhoz tartozott az ingatlan, ezért is maradhatott meg olyan szép állapotban – mondta.

Az identitás ékköve

– Itt vagyunk a cívisvárosban, hangoztatjuk, hogy minden cívis, minden szép, de ha idejön az egyszeri turista, és próbálja kitalálni, mitől vagyunk valójában cívisek, a múzeum egy-két tárlatán kívül nem tudom, mennyire tudatosul benne ez az életérzés, identitás. Miközben a szemünk előtt él velünk együtt a történelem, ezeket a kincseket reklámozni kellene, és ápolni őket – összegezte.

Tény és való, ha már lakáshiány van a debreceni ingatlanpiacon, ezeket az épületeket felújítva akár diákoknak, fiatal családoknak (az ikerházakhoz hasonlóan) is ki vagy el lehetne adni.

Egy biztos, a könyvre kifejezetten nagy az érdeklődés, így jövő nyárra akár egy – már boltokban kapható – második kiadás is készülhet belőle. – Nagy szeretetet és rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk mindenkitől, hálásak voltak, hogy végre valaki dokumentálta ezeket a házakat, ráadásul mindez ingyen fellelhető. Szakmai körökben még várom a kritikákat, egyelőre nem jutott el hozzánk semmi negatívum, ami kicsit ijesztő is – mondta nevetve Harangi Attila.

Ember=anyag

Löki Viktor fotósként segítette a könyv létrejöttét, illetve az interjúk többségének elkészítésében is oroszlánrészt vállalt. Mint kifejtette, egyébként is közel áll hozzá a könyvkészítés, nemsokára megjelenik negyedik kötete. – Engem – a blogomhoz hasonlóan – az érdekes történeteket vonzottak. Kívülről díszesek, látványosak a cívisházak, Attila projektjén keresztül pedig kicsit egzaktabban tudtam a bennük élő emberek életútjával foglalkozni. Már maguk a képek is beszédesek, kifejezőek, a történetekkel karöltve pedig egy szerves egészt alkotnak – hangsúlyozta, hozzátéve, amatőr fotósként fel volt készülve a panaszos hangokra, ám eddig ő is csak jókat hallott vissza közös alkotásukról. – Egyeseket meghatott a könyv, sőt, akadt olyan is, akit annyira rabul ejtett, hogy egy éjszaka alatt végigolvasta – mondta.

Bár saját elmondása szerint sem ért az építészethez, maga is úgy véli, vétek lenne veszni hagyni a cívisházakat. – Az Eötvös utcán él egy kutatóorvos (szerepel a könyvben is – a szerk.), aki családjával, külföldi útjáról visszatérve döntött egy ilyen épület megvásárlása mellett. Azt mondta, bár lett volna anyagi forrásuk máshova költözni, és akadtak egyéb szempontok is (egy szobával többet akartak, nagyobb teraszt), mégis az óvárosi miliőt, a több mint száz éves történelemmel rendelkező cívisházat választották. – Él, lélegzik, hosszú időn át őrzi falaiban a történeteket, ami megfizethetetlen eszmei értékkel bír. Ez is azt mutatja, az igényeket némileg alább adva, pusztán a hangulata miatt is lehet cívisházba költözni, még a modern érában is – fejtette ki.

Beszélnek a falak

A fotós kedvenc pillanatát is felidézte. – A Jókai utca 35. szám alatti ház tulajdonosához köthető talán a legkedvesebb történetem. Katica néni édesapja vette még a ’40-es években. A nyolcvanadik évét is maga mögött hagyó hölgy készségesen vezetett körbe bennünket a régi cívisházban, több alkalommal is visszamentünk hozzá. Egy nap a teraszon ültünk, a cseresznyefa alatt. Hátul az újonnan beszerzett tyúkok kapirgáltak, a cívisekre jellemző háztáji állattartás szellemében. Katica néni már jó egy évtizede nem tartott baromfit az udvarán, most azonban úgy döntött, újfent belevág. Lett tehát baromfiudvar, lehetett miről beszélgetni, elpletykálhatta, hogyan csapott le a macska az állatokra, és tudtuk mindezt egy olyan 70-80 éves gyümölcsfa alatt átbeszélni, ami azért létezhet még, mert a ház is legalább ilyen idős. Talán másoknak nem jelent ez ennyit. Én viszont a Júlia-telepen lakom, két éve ültettünk ott néhány gyümölcsfát, és tudom, évtizedek telnek majd el, mire megnőnek, ami alatt persze a mi házunknak is lesznek történetei. Most azonban még „fasorban” sincs Katica néni házához képest, ezért is lenne fontos értékelnünk, megóvnunk az efféle kincseket – fogalmazott.

– Engem az emberek érdekelnek legjobban, a cívisházak díszletében. Amíg Attila az építészeti megvalósításokra ügyelt, én elsősorban az abban rejlő történetekre. Nemcsak mert kíváncsi vagyok, hanem mert társadalmi törvényszerűségek, illetve kollektív emlékezetünk is kirajzolódott ezekből. Hiszem, hogy egy száraz szakkönyv készítésével nem jutna ilyen messzire az üzenetünk. A múlttal, a jelennel már nem tudunk mit kezdeni, de remélem, ez a könyv a jövőre nézve irányt mutathat. Ne bontsunk le több házat, amit nem feltétlenül muszáj, óvjuk a történelmünket, a cívis identitást, még ha anyagi, kulturális, és történeti ráfordítás is szükséges hozzá – összegezte

PSZ