Botrány Velencében

Igazából nem Velencében kezdődött az Olivia Wilde Nincs baj, drágám / Don’t Worry Darling című rendezése körüli botrány, de ahogy az várható volt, az itteni világpremierre is begyűrűzött.

Annyit foglalkozott már a bulvár és az internet népe a kétgyermekes színész/rendezőnő és filmjének egyik főszereplője, Harry Styles forgatás alatti viszonyával, illetve a kiszivárgott videóval, melyben Wilde lekezelően nyilatkozik filmjének főszereplőjéről, Florence Pugh-ról, hogy nem is érdemes több szót vesztegetni az előzményekre. Az viszont bizonyos, hogy Pugh nem volt hajlandó megjelenni a sajtótájékoztatón, a premieren is üresen maradt a széke, csak a vörös szőnyegen lépkedett végig a rajongók és a fesztivál kedvéért, de ott is igyekezett minél távolabb maradni Wilde-tól. Wilde a sajtótájékoztató és az interjúk során határozottan elutasított minden, a Pugh-val való közös munkára, illetve a magánéletére és a film körül kialakult botrányra vonatkozó kérdést, a főszerepet alakító angol színésznőről csak annyit mondott, hogy „ő az erő a filmemben.”

A Nincs baj, drágám című alkotást ugyan percekig tapsolta a díszelőadás közönsége, az első visszhangok azt mutatják, hogy a kritikusok nincsenek maradéktalanul elragadtatva tőle. A rendezőnőnek abban igaza volt, hogy valóban Pugh alakításában rejlik a film ereje, ő viszi el a hátán az ígéretesen induló, ám némileg átgondolatlannak tűnő és sok megválaszolatlan kérdést maga után hagyó alkotást.

A sztori egy 50-es évekbeli, valahol a sivatagban kialakított kertvárosi idillben indul, ahol minden feleség úgy néz ki, mintha minden pillanatban éppen egy korabeli divatlapból lépett volna ki, boldogan takarít és főz, miután férje munkába indult, hogy aztán tökéletes külsővel, finom itallal és többfogásos vacsorával várja haza urát, aki valami szupertitkos projekten dolgozik.

Hiszen kell a csinos ruha az egymást érő partikra és vacsoraestekre vagy táncos mulatságokra, melyek egyikén feltűnik a világ legismertebb burleszk táncosa, Dita von Teese is.

Ám egyszer az egyik feleség elkezd furcsán viselkedni és kérdéseket feltenni, ami bogarat ültet a Pugh által megformált fiatalasszony fülébe is, és egyre inkább elkezdi megkérdőjelezni az őt körülvevő valóságot, aminek hamarosan súlyos következményei lesznek. Az izgalmas és rendkívül stílusos alkotás érdekes kérdéseket vet fel a nemi szerepekről, és kíméletlenül szembesít azzal bennünket, hogy mi minden változott az 50-es évek óta – nem beszélve arról, hogy mi minden maradt változatlan.

Ennek ellenére mégis kidolgozatlannak, egyenesen összecsapottnak tűnik a cselekmény egyik fordulópontja, a „nagy leleplezés”, a befejezésről nem is beszélve, amelytől igazán jó lehetett volna a film, és amellyel felülírhatta volna, hogy a vetítőteremből kilépve ne a botrányra, hanem magára az alkotásra emlékezzünk inkább. Bár a történet hagy maga után kívánnivalót,

Pugh nem csak a híreket és a vásznat uralta a velencei premieren, de a vörös szőnyeget is, ruhakölteménye és lábbelije az idei fesztivál eddigi legemlékezetesebb öltözéke volt.

Váró Kata Anna