„Mindenki zenél, csak nem tud róla” – vallja a debreceni kötődésű csellóművész

Már négy és fél éves korában gyakorolni kezdett, végül nemzetközi szinten is elismert csellóművész vált Karasszon Eszterből. A cívisvárosban nevelkedett zenész a hangszerével bejárta a világot, jelenleg fiatal anyukaként a kamarazenére, doktori tanulmányaira, és természetesen 15 hónapos kislányára fókuszál. 

– A szüleim mindketten zenészek voltak, mi a testvéreimmel ebbe nőttünk bele. Nem is emlékszem olyan pillanatra, amikor mással szerettem volna foglalkozni. Kisgyermekként kezdtem el csellón gyakorolni, és viszonylag hamar kiderült, hogy ez lesz az életem. Gimnazistaként Kecskeméten, a Kodály-iskolában, később a Zeneakadémián tanultam, s ott két diplomát szereztem, és jelenleg is a doktori iskola hallgatója vagyok – mondta a világhírű művész.

Hála az égnek, rengeteget utazhattam eddigi életemben. Nagyon szeretem az ázsiai országokat, tőlünk teljesen más, érdekes világ. De szerepeltem Amerikában, Izraelben és Európában is számtalan helyen. Szólista feladatokat is vállalok, ezenfelül rengeteget kamarázom, sőt, szólamvezető-helyettes vagyok a Concerto Budapestnél.

Megmutatkozó tehetség 

Karasszon Eszter a férjével, Lucian Corchis operaénekessel is a zenén keresztül ismerkedett meg. – Egy brüsszeli koncertem alkalmával a metróaluljáróban futottam vele össze teljesen véletlenül, még évekkel ezelőtt. Aztán hosszú szünet következett, majd hirtelen újra egymásra találtunk, és gyorsan eldőlt, hogy összekötjük az életünket – emelte ki, hozzátéve, közös kislányuk számára sosem erőltetik majd a zenei pályát, igaz, hozzá hasonlóan gyakorlatilag ebbe nő bele. – Folyton zene veszi körül, és azt hiszem, az affinitása, hallása, ritmusérzéke már most megmutatkozik. Már tíz hónapos korában elénekelte a Hinta-palintát; mostanában, ha belép a zeneszobába, megpengeti a csellómat, vagy zongorázni kezd a játék zongoráján. Talán ez nem is meglepő, azt vallom, a zene maga az élet. Mindenki zenél, csak nem tud róla. A beszédhang is éneklés, sőt minden testnek, tárgynak van zenei hangja – hangsúlyozta. 

A csellóművésznő a komolyzenére sem csak mint szerelemre tekint. – A hivatásom, és célul tűztem ki, hogy közelebb vigyem hozzá a hallgatóságot. Rengeteg koncert van, ahol az előadók, illetve a közönség között ugyanis ez nem adatik meg. Ezért – immáron ötödik éve – készítek egy sorozatot a Református Közéleti és Kulturális Alapítvánnyal „Zenés beszélgetések Karasszon Eszterrel” címmel, ahol kávéházi közegben beszélgethetünk komolyzenei témákról. A látogatók kötetlenül feltehetik kérdéseiket, és általában egy hangszert, hangszercsoportot is bemutatunk, beszélgetünk a darabokról, kulisszatitkokról. Az a cél, hogy aki ide el mer jönni, és nyitott az új információkra, előbb-utóbb a koncertterembe is ellátogasson – mondta Karasszon Eszter. 

Úgy véli, a zenészszakma egyfajta értékközvetítés, melynek hatalmas felelőssége van a kultúra építésére nézve.

– Kamarazenének nevezzük, de minden koncert más, mert minden helyszín és közönség más. Ahhoz, hogy maradandó élményt tudjunk létrehozni, el kell érjük a hallgatók kellő nyitottságát. Számomra a csellózás olyan tevékenység, amelyben igazán jól érzem magam. Mint amikor leül az ember ebédelni, vagy megissza a reggeli kávéját. Nekem ilyen a cselló. A mindennapjaim része, a biztos pont. 

Apja nyomdokain 

A művész az eddigi pályafutásából két koncertet emelt ki. – Pár évvel ezelőtt édesapámnak (Karasszon Dezső orgonaművésznek) egy debreceni, a Nagytemplomban megrendezett koncertjén közreműködhettem. Fontos volt, mert felnőni hozzá zeneileg hatalmas feladat, ráadásul otthon játszottam, ami a zenészek életében mindig kivételes esemény. Emlékszem, lenézve az orgonakarzatról mekkorát dobbant a szívem, látva, hogy az egész templom megtelt. Ezenkívül – a helyszín miatt – Szöulban volt egy igazán emlékezetes fellépésünk. Egy hatalmas koncertteremben játszottunk zenekarral, varázslatos közönségünk volt, szűnni nem akaró tapsviharral. 

Karasszon Eszter az édesapja munkásságára is kitért. – A nagy művész épp attól válik azzá, hogy felemeli magához a társakat. Remélem, azt az erőt, amit átad, én is tovább tudom majd adni, és az ő nyomdokain folytatni.

Ő az az ember, aki lassan 70 évesen is még mindig napi szinten megannyi órát a zenébe fektet. Ez a legfontosabb, amit tanultam tőle, hogy csak folyamatos munkával lehet előrébb jutni.

Napi kapcsolatban vagyunk, jelenleg is korálfeldolgozásokat ír nekem és a férjemnek– mondta. 

A családi asztal mellett persze nem csak a zenéről szól minden. – Az egyik bátyám cégvezető, a másik díjugrató lovas. Az persze természetes, hogy előbb-utóbb odakerülünk az orgona, zongora, cselló mellé, nekünk ez olyan, mint amikor más családok közösen filmeznek. Nem törvényszerű, természetesen jön. De azt gondolom, ez más szakmát művelőknél is így történik. Soha nem gondoltam attól különlegesnek magamat, mert zenész vagyok. Minden hivatás fontos, a lényeg, hogy amit választott az ember, azt jól végezze, legyen orvos, tanár vagy bármi más. Annyi a különbség, hogy amíg mi színpadon játszhatunk, addig például egy könyvelőt a munkája végeztével nem tapsol meg 100-200 ember, pedig ők is ugyanúgy megérdemelnék – összegezte.

Péter Szabolcs