Lackfi János: minden nyelv külön csoda, összehasonlíthatatlanul szépek

Minden nyelv külön csoda. Alighanem mindnek van olyan tulajdonsága, amiben utolérhetetlen. Van Miss Universe, ugye, és van az, hogy kimegyek az utcára, szembejön fél perc alatt öt, nála szebb nő. Így van ez a nyelvekben is. Összehasonlíthatatlanul szépek

– véli Lackfi János. A József Attila-díjas költő, író, műfordító hat gyermeke nyelvhasználatához adott mintát, harminc könyv szellemi atyja, több mint háromszáz író-költő műveit magyarította, és 17 éve tanít, főként kreatív írást. Ha valakinek, neki elhihetjük, a legtöbb, amit nyelvünk éltetéséért tehetünk: beszéljünk színesen, a többi nem számít! 

Hány nyelvről fordított már? Melyik nyelv áll a szívéhez a legközelebb? 

Csak franciául tudok rendesen. Egyszerűbb verseket fordítottam angolból. Sőt Shakespeare-t is, de volt hozzá sok jegyzet. Fordítottam örmény, indonéz, holland, belorusz, kínai, vietnami, bolgár meg még sokféle szerzőt nyersfordításból. Az eredeti szöveget is igyekeztem követni. Több mint háromszáz író-költő műveit magyarítottam, zömmel franciákat, belgákat, kanadaiakat, svájciakat. 

Van emlékezetes mű vagy szókapcsolat, aminek a lefordítása fejtörést okozott? 

Egy fordításpályázatra kellett ifjúkoromban megbirkózni azzal az orvosi ihletésű Balzac-szószörnnyel, melyre ma is emlékszem: „protubérance thoracique”. Vagyis „mellkasi kitüremkedés”, ami talán tyúkmell lett volna szabatosan, csak ez túl egyszerűen hangzik. Claudelnek A Kelet megismerése című prózavers­könyvével birkóztam talán a legnagyobbat, nyakatekert mondatai vannak. Persze annál nagyobb öröm egyet-egyet „kikalapálni” készre. 

Ön szívesen és bátran használ szlenget. Hogyan vélekedik a nyelvünk változásairól? Romlik, vagy csak átformálódik? 

A nyelv élőlény. Egyes változásai szimpatikusak, mások nem. Lehet nem szeretni a „kariajit” vagy a „csopi garit” (csoportos garázdálkodás), esetleg a „csicsizacsit” (hálózsák). Hiszen ezek modorosságok.

De kár azzal tölteni az életünket, hogy ostorozzuk, ami nem tetszik. Egyszerű a recept: ne használjuk.

Hogy valaki egy kicsit krézi, esetleg krindzs vagy fenszi? Édes Istenem, a szókölcsönzés sok ezer éves szokás. Nem csak azt vesszük át, aminek nincs megfelelője. Hogy a nyelvi divatokból mi marad? Ki tudja. Viszont vannak nagyon kreatív fordulatai. Az arcoskodást, a csoffadtságot vagy a punnyadást kár lenne szkippelni jó kis anyanyelvünkből. Beszéljünk színesen, a többi nem számít! 

Mely vers, idézet, könyv vagy alkotó fejezi ki a magyar nyelv szépségét leginkább? 

Rengeteg van. Most kapásból az villan be: „Halkkal ingó lanyha pára! Szálldogáló harmatok!” Ez Fazekas Mihály. Milyen lendülete, frissessége van. De tolong a többi is: „Korán elhunyt barátom, Van-é jel síri fádon?” (Arany). „Elhull a virág, eliramlik az élet” (Petőfi). „Itt ülök csillámló sziklafalon” (József Attila). „Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg” (Kosztolányi). 

Van emlékezetes „gyermekszáj”, félremondás a családi legendáriumban? 

Hajjaj! Jó tizenöt éve feleségem a vacsoránál arról mesélt nekünk, hogy ökológiai katasztrófa fenyeget a Tanganyika-tavon. Akkori kicsi lányunk, Ágnes ötévesen komoly arccal kommentált: igen, az nagy baj, ha fölmelegszik a „tanganyitogató”. A család hosszan találgatta, mit is jelölhet ez a szó, a magyar ember valami ledér Karib-szigeteki évnyitóra tippelt, ahol tangahúron penget a zenekar, mígnem egy ismerősöm „felvilágosított”, hogy a „tanganyitogató” nem micsoda, hanem kicsoda, ez ugyanis a Chippendale-fiúk magyar neve lehet, és hozzátette: ha ők felmelegszenek, annak valóban globális mellékhatásai lehetnek. 

Megfogalmazná, mit jelent önnek az anyanyelve? 

Egyik erről szóló versemben ilyesmiket dadogtam: „Sorsom orsója, borsom, kicsi korsóm, / Dilim, delem, dalom, számban bíbor som. / Dombom, dorombom, derengő hold-dobom”.

Egyszerűbben szólva praktikus munkaeszközöm, mint egy sirálytoll kalapács.

Mit tehetünk a hétköznapjainkban a szép magyar beszédért? 

Azt, hogy változatosan beszélünk. Felkavarjuk a nyelvi mélyrétegeket. Tudjuk kacifántosan tolni és lezseren taglalni. Odakenjük, mint a csuszpájzot. Vagy cizelláljuk, mint egy krakéler. Szeretem, ha sok az árnyalat, ha kifejezően buborékos és nem nyúlósan fárasztó a beszéd. Petőfi is kezdett úgy levelet Arany Jánoshoz, hogy „Máj dír Dzsenkó, áj em ittha­gying Debrecent”… De írt ilyet is: „Óhajtva óhajtom látni cserfakoszorús füleidet”. Meg hogy: „Írj már egyszer ismét valami baromi vagyis aranyjánosi hosszúságú levelet”. Vagyis lehet kísérletezni. Persze nem muszáj minden modort belegyömöszölni a szavainkba, egyszerű, tiszta eszközökkel is lehet valakinek remek stílusa.

Megyesi-Horváth Borbála