„Amit tanulunk, átadjuk az utókornak”

Megalakulásának 45. évfordulóját ünnepli idén a Tiszta Forrás Hímző Kör. A jubileumról október 29-én emlékeztek meg az érintettek Debrecenben, a találkozón pedig a csoportot Nívódíjjal jutalmazták munkájuk elismeréséül. A jeles alkalomból a Református Kollégium Múzeumában kiállítás nyílt, amelyet december 1-ig látogathatnak az érdeklődők. A részletekről Molnár Tiborné, a csoport vezetője mesélt a Naplónak.

– A tárlat úri hímzéssel nyílik, ezt már a helyszín miatt is fontosnak gondoltuk – kezdte a Király Zsiga-díjas Népi Iparművész. Mint mondta, a kiállítás egy része a hajdú-bihari megyei hímzéseket mutatja be. – Nagyon híres a furtai, valamint a komádi hímzés. Utóbbinak két változata van, az egyik a vastag varrás, az úgynevezett lepedővéghímzés, a másik pedig egy finomabb technika, amit viseleti darabokhoz, fehérneműhímzéshez alkalmaztak. Van olyan darab, ami a debreceni kisbunda mintáját mutatja be, ezt kutatómunkával fedeztük fel, illetve megtalálható a szűrhímzés is. A bihari szűrre jellemzőek a visszafogott színek, a hajdúsági vagy más néven hortobágyi hímzés a színesebb – részletezte.

Tanulmányutak eredménye

A csoport különféle, főként erdélyi és felvidéki területeken szerzett tudásának eredményét is bemutatja a jubileumi tárlat. – Nagyon sokat járunk gyűjtőutakra, több felvidéki falut látogattunk, főként Zobor, Nyitra, Gerencsér és Kolon környékén voltunk, az ott tanultakat egyebek mellett párnák, terítők mutatják most be. Emellett Erdélyben is többször jártunk, sokszor még házakhoz is mentünk, idős nénikhez látogattunk el. Ott aztán kinyíltak a szekrények, előkerültek az egykori stafírungok, amelyek őrzik a hagyományokat. A hímzőasszonyokkal pedig igyekeztünk lerajzolni, jegyzetelni, fotózni, megörökíteni a mesés motívumvilágot. Az idős emberek nagyon boldogan osztják meg velünk ezeket a kincseket, mert így nem merül feledésbe az a sok különleges hagyomány, ami egyébként már évek, évtizedek óta csak a ládák mélyén porosodik. A jubileumi tárlaton Erdélyből többek között kalotaszegi vagdalásos, illetve az úgynevezett gyimesi csángó fonáján varrott hímzések is megtalálhatóak – osztotta meg velünk a csoport vezetője. Molnár Tiborné arról is beszélt, hogy manapság nagyon nehéz a fiatalokat a hímzésre motiválni.

Gazdagabb, mint hinnénk

– A hímzés szeretetét én már az anyatejjel szívtam magamba. Álmosdon születtem egy parasztcsalád kilencedik, legkisebb gyermekeként. A szüleim kendertermesztéssel foglalkoztak, a szövőszék pedig télen mindig ott volt a szoba közepén. Láttam, ahogy kézműves tevékenységgel miféle csodák születhetnek. Az első gyermekem születése után kezdtem el hímezni, aztán később szakkörbe kerültem, és tulajdonképpen a szenvedélyemmé vált a tevékenység.

„Úgy hiszem, hogy a fiatalokat ma azért sem foglalkoztatja a hímzés, mert azt gondolják, nem illik ez már a mai lakásokba.”

– Ezt gondolhatják, mert a legtöbben a matyót és a kalocsait ismerik, azoknak gazdag és színes motívumvilágát, ettől pedig ódzkodnak. Nem ismerik a magyar hímzések többségét, azokat, amelyek nem kapnak reflektorfényt, amelyek nincsenek közkinccsé téve, pedig nagyon sok közülük, egyebek mellett a komádi párnák, terítők bárhol megállják a helyüket ma is, bármilyen bútor mellett – mondta, hozzátéve, nemcsak hagyományőrző viseleteken, hanem manapság is divatos, hétköznapi ruhadarabokon is megjelennek hímzésminták.

Eszébe jutott, hogy még rececsipkét is tud

Kiss Mihályné Magdika még gyerekkorában, tizenkét évesen tanulta meg a rececsipke készítésének technikáját, de nyugdíjas koráig nem használta ezt a különleges készségét. – Még úgy tanultam, hogy necc. Amikor gyerek voltam, egy tanító néni mutatta meg a technikáját, az alapokat sajátíthattam el, de nagyon sokáig nem készítettem. Elkerültem otthonról, és inkább csak horgoltam, keresztszemest hímeztem, amikor pedig dolgoztam, akkor nem volt időm ilyesmire – osztotta meg emlékeit.

Azt mondja, fiatalon nem volt nehéz elsajátítani ezt a tudást. – Akkor még gondtalan voltam, nem járt semmin az eszem. Amikor nyugdíjas lettem, akkor megtanultam a vert csipkét, de közben eszembe jutott, hogy vajon a rececsipkét is tudnám-e még csinálni. Megpróbáltam, és ment. Felnőtt fejjel újra elkezdtem, már vannak mintáim, és csak most látom igazán, hogy mennyire sokféle lehetőség van. Sokat készítettem, de csak ez az egy maradt meg, ami a kiállításon is helyet kapott, a többit elajándékoztam a menyemnek – tette hozzá.

Kiss Mihályné arról is beszélt, hogy a csipkekészítés nem igényel sok eszközt. – Van egy tű, illetve egy henger. Én a kesztyűkötőtűt használom, arra szedem rá, fontos, hogy minden hurokba bele kell szedni. Egy ilyen terítő háromszögben készül: először a sarkán kezdem, megcsinálom a szélességét, aztán a hosszát, majd újra lefogyasztom. Ki kell pontosan számolni a mintát, azt, hogy hány kockából fog állni a széle és a hossza. Keretre kifeszítem, és úgy varrom ki – mondta.

BBI

Borítókép: Molnár Tiborné Király Zsiga-díjas Népi Iparművész már 27 éve vezeti a Tiszta Forrás Hímző Kört