Hangjával gyönyörködtetett a nótakirály

Március 9-én töltötte be 84. életévét Lente Lajos, számtalan rádió- és tévéfelvétel, lemez tulajdonosa. Négy évvel ezelőtt, 80. születésnapjára szülővárosa, Hajdúnánás felejthetetlen ünnepséget rendezett családtagokkal, barátokkal, nótakedvelő közönséggel. Az esemény után a Napló munkatársa, Kenyeres Ilona interjút készített vele. Abból idézve emlékezünk Lente Lajosra.

Különlegest adni

– Édesapámék tizenketten voltak testvérek, egy lány és tizenegy fiú, akik közül öten az akkori iparos dalárdában énekeltek, karnagyuk Maklári Lajos kántortanító volt. A háború után édesapám betegen jött haza. Mi négyen voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Ő cipész volt, többek között csizmákat készített a parasztembereknek, de földet is bérelt a megélhetésért. Legidősebb gyerekként nagyon sokat dolgoztam mellette. Megtanultam a paraszti munkát meg a cipészetet is, mivel már kora gyerekkoromban megmutatta a csizmára való foltvarrást. Már akkor arra vágytam, hogy valami különlegest tudjak az embereknek nyújtani, amitől jókedvűek lesznek, elfelejtik szegénységüket. Akkoriban az volt a szokás, hogy a halottakat háztól temették, és ehhez az úgynevezett deák gyerekek is asszisztáltak. A kántor tanító engem is kiválasztott, és mentünk énekelni. Később, a katonaságnál a hadnagy is kiszúrta a jó hangomat, kérte, tanítsam a szakaszt katonadalokra. Leszerelés után, vonaton ismertem meg a feleségemet, ő Pesten tanult. Szerelem volt első látásra. Esküvő után, 1959-ben a MÁV-hoz kerültem dolgozni, akkoriban az volt a szokás, hogy a művészi hitvallás mellett nem ártott, ha egy biztos állása is van valakinek, és a vasút eléggé annak tűnt. Fejlesztettem az énektudásomat is, jelentkeztem a Vár utcai Zeneművészeti Szakközépiskola és Konzervatórium által meghirdetett tehetségkutatóra, ahol több pályázó közül négyünket vettek fel.

Legmagasabb elismeréssel

– A vasútnál szerencsére olyan beosztásba kerültem, ahol minden másnap szabad voltam, így járhattam a Zenedébe. Ötéves volt az ének szak, majd a debreceni zeneiskola befejezése után Budapestre kerültem, ahol a zeneművészeti főiskolának és az Országos Szórakoztató Zenei Központnak volt kihelyezett stúdiója; ott komolyzenét, magyar nótát, népdalt, operettet tanítottak olyan kiváló tanárok, mint Reményi Sándor operaénekes, Vörös Sári és Szalay László népdal- és nótaénekes, míg Pongrácz Zoltán a zeneelmélet mestere volt. A debreceni konzervatórium és a budapesti három év után levizsgáztam, és megkaptam a hivatásos működési engedélyt népzene, népdal, magyar nóta és operett kategóriában, majd vizsgát tettem az Országos Filharmónia vizsgabizottság előtt is. Mindkét helyen a legmagasabb minősítést kaptam. 1969-ben az első rádiófelvételemet az akkori népzenei osztály vezetője, Grabócz Miklós és az úgynevezett lehallgató bizottság készítette. 1972-ben volt az első televíziófelvételem, ezt követően rendszeresen énekeltem a rádióban és a televízióban is, a műsoraim a mai napig mennek mindkét helyen. 1974-ben készült el az első közös nagy hanglemezem Máté Ottiliával, ezt követte még négy, Bangó Margittal, Szentendrei Klárival, Márkus Icával és Lovass Lajossal. Előtte, 1968-ban, megnyertem egy, az Aranybikában rendezett népdal-magyarnóta versenyt. A munkám továbbra is a debreceni MÁV-igazgatósághoz kötött, ahonnan 55 évesen, korengedménnyel mentem nyugdíjba.

A közönség elismerése

– Szülővárosom, Hajdúnánás, valamint Debrecen hírét sokfelé elvittem a világban. Az olaszországi Szicíliában, Palermóban a budapesti kulturális minisztérium szervezésében magyar heteken vettünk részt, később a svédországi Malmőben magyar napokra hívtak énekelni. Nagy vágyam volt, hogy a tengerentúlra is eljussak, ez hála Istennek bekövetkezett: Kanadában, Torontóban, Ottawában több alkalommal is jártam, akkoriban épült egy magyar ház Brandfordban, ott magyar cigányzenekarral énekeltem, mint ahogy Vancouverben is. Majd innen átutaztunk az Egyesült Államokba, ahol a New-York-i magyar színházban, Chicagóban, a Szent István Templomban, Bostonban, majd Floridában is felléptünk. Emlékezetes, telt házas est volt egy március 15-ei Brandfordban, ahol az akkori magyar nagykövettől elismerő kitüntetést kaptam. Az elismerések sorában azonban nálam a közönségsiker a legértékesebb.

„Nagyon sok szép helyen jártunk, amiket az életben soha nem tudtam volna meglátogatni, ha nem énekes vagyok. De nem válhattam volna azzá a feleségem, Marika és a családom segítsége, szeretete nélkül.”

HBN

Kapcsolódó cikkek:

Lajos bátyám

Elhunyt a magyar nóta koronázatlan királya