Német katonák temetése, gyötrelmes munka az otthontól távol – erre is emlékszik a 92 éves Tóth Antal

Három évtizedig járta a határt juhászként Tóth Antal, akinek már akkor is sokszor volt ideje a legelésző birkacsapata nyugalmát kihasználva átgondolni, fellapozni élete történetét.

– Az ember sose tudhatja, mikor bukik fel, meddig ad életet a Jóisten. Míg van egészség, muszáj mozogni, tenni és dolgozni. Engem hamar magához vonzott a munka világa. 1939-ben részes aratók lettünk apámmal. Nagy esemény volt gyermekkoromban az aratás, hordás, asztagrakás, cséplés, kukoricatörés. Olyankor sok ember jött össze, mindenki dolgozott. A hordás a lovaké volt. Sok fért a vendégoldallal szélesített szekerekre – emlékezett vissza a lassan 92 esztendős férfi.

– A hatodik osztályom elvégzésekor már dúlt a háború. Én is 12 éves fejjel, leventeként akartam védeni a magyar hazát. 1944. október közepén Földesre bejöttek a muszkák, oláhok. Emlékezem a harcokra, a főtéren elesett német katonák temetésére a templomkertben. Szerencsére apám túlélte a háborút, nem fogták el az oroszok málenkij robotra, amikor falubeli társaival Kárpátalján dolgoztak közmunkán. Soha nem tudom elfelejteni, amikor az éppen kenyeret sütő anyám a szovjet határról hazaérkező apám nyakába akart borulni, de az nem engedte. 

– osztotta meg a történetet Antal.

Lassan múló katonaévek

– Két év után több földimmel Budapestre, az akkor épülő gyermekvasúthoz sodort a sors. De nem vasutasnak, hanem az építkezésre segédmunkásnak. Jómagam a villanyszerelők segédjeként vettem részt jó egy évig a nagy gyermekvasút-, úttörővasút-építkezésben a Széchenyi-hegyen. Onnan Baracskára kerültem, az ottani vasútfejlesztésnél kubikoltunk, termeltük ki a hegyoldalból az épülő második sínpálya földjét. 

– sorolta életének pillanatit.

Elmondta, hogy az 1950-es évek elején hazatért szülőfalujába, onnan járt el Hortobágyra szintén kubikolni az árokrendszereket. 1951. március 11-én pedig megnősült. – Szombaton volt az esküvő, hétfőn hajnalban már sorstársaimmal indultunk Hortobágyra. Később a debreceni repülőteret építettük. Egész héten dolgoztunk. Én kubikoltam, feleségem itthon a téglavetőben dolgozott. Szénporos téglákat égettek. Mit adott a Teremtő: novemberben megszületett a fiunk, és még abban a hónapban behívtak katonának. Ismét viszontláttam Baracskát, oda vonultattak be, mellette Böhönyén lettem vegyvédelmi katona.
A két év kegyetlenül lassan telt el. Sátorban laktunk, fagyoskodtunk. Nem szereltek le hamarabb, pedig még Jámbor István tsz-elnök is írt a parancsnokomnak, mert szükség lett volna rám a családnak és a szövetkezetnek. Hazatérve előbb bornyász lettem az úgynevezett kulákudvarban, majd kocsis a Rákóczi tsz-ben. Nagy Lajosné tsz-elnök később a juhászatba helyezett. Ki hinné, akkortájt még 26 falka birka volt Földesen és Sápon, az Ásványban lévő hodályainkban – részletezte.

Dolgozni szépségesen, ma is

– Szövetkezeti tagként feleségemmel dolgoztunk mi szépségesen. A közösben is, itthon is. Építkeztünk, szépen rendbe tettük a házunkat, sok jószágot tartottunk. Mindig nagyon szerettem a sportot, főleg a focit. Nem múlt el vasárnap, hogy a családdal ne mentünk volna ki a meccsre – mondta el.

Felesége – ahogy Antal mondja, Etelkám – meghalt már, hatvanöt év házasságot töltöttek együtt. Antal a fiatalon, 43 évesen elhunyt fia és Eta lánya családja, a hat unoka, kilenc dédunoka és az egy ükunoka boldogságában éli a mindennapokat. Ma is gondoskodik magáról, süt-főz, rendben tartja a nagy portát. Úgy vallja, ha nem mozog az ember, nincs belőle semmi. Rossz időben behúzódik a meleg szobába, olvassa a Hajdú-bihari Naplót, a Kiskegyedet. Nem jár a templomba, de gyakran előveszi a Bibliát és más szent írást. Reménykedik, hogy az Isten megsegít bennünket, és nem ér el hazánkba a szomszédban dúló háború. 

Péter Imre