A debreceni fiatalember az összekötő kapocs a kárpátaljai testvéreinkkel

Tíz éve végez segítő munkát a Magyar Református Szeretetszolgálat debreceni irodájának operatív vezetőjeként Iszlai Gergely. Ételt visz a hajléktalanoknak, segíti a debreceni és környező településeken a mélyszegénységben élő családokat, s öt éve foglalkozik a kárpátaljai kapcsolattartással, adománygyűjtéssel, célbajuttatással. A vele készült interjúnkban szóba kerül a hit, hogy miért indult útnak Kárpátaljára épp a háború kitörésének napján, s melyek számára a legmeghatóbb történetek, melyekkel útjai során találkozott.

A segítő attitűd már gyerekkorodban is tetten érhető volt nálad?

Keresztény, református neveltetésben részesültem. Mindig is volt bennem egy érzékenység a nélkülözők, elesettek iránt, de gyerekként nem volt ennyire egyértelmű, hogy én is segítő munkát végzek majd. A Jóisten írányított erre a pályára.

Istennel mikor és hogyan kerültél szoros kapcsolatba?

Tulajdonképpen mindig is éreztem az útvezetést. A református gimnáziumi tanulmányaim alatt már megtapasztaltam az irányítását az életemben, és egy belső hang valahogy folyamatosan jelezte felém, hogy mi a jó és mi a rossz. Amióta a életpályámnak és küldetésemnek tartom a szeretetszolgálatnál végzett munkámat, még szorosabb a kötődésem hozzá.

Miként kapcsolódtál be tíz évvel ezelőtt a Magyar Református Szeretetszolgálat munkájába?

Korábban autókereskedő is voltam, aztán úgy hozta az élet, hogy önkéntességet vállaltam egy-két debreceni hajléktalan-misszióban. Láttam, hogy az MRSZ munkatársa milyen örömmel végzi a munkáját: az elkészített szendvicseket és meleg teákat nem a munkaidő lejártáig osztogatja, hanem amíg el nem fogy. Pakoltam le Hollandiából érkező adományokat kamionokról, s annyira megszerettem a segítő munkát, hogy azért imádkoztam, bárcsak ezt csinálhatnám egész életemben. Az elődöm végül egyik nap azt mondta, másfelé megy, s engem tart a legalkalmasabbnak erre a munkára. Így kezdtem el adománykoordinátorként dolgozni Balogh Barna lelkész mellett. Ketten vállaltunk Debrecenben mindent, amit egy Magyar Református Szeretetszolgálatnak képviselnie kell. Az volt a feladatom, hogy aki hozzánk becsenget, annak meghallgassam a problémáját, összeírjam a kérését, és ha lehet, azonnal segítsem adománnyal, illetve nagyobb akciók keretében a családokat, intézményeket, református egyházközségeket támogassam. Barnától tanultam meg többek között, hogy miként kell az áruházakban gyűjtéseket lebonyolítani, a kamionok lepakolásához önkénteseket toborozni, illetve a debreceni hajléktalan-missziót – akár heti több alkalommal – megszervezni. Ebből a megszerzett tudásból szépen építkezve egyre nagyobb összefogást sikerült kovácsolni és egyre több segélyezési programot szervezni. Legbüszkébb a hagyományosan adventkor megrendezett Szeretetdoboz akciónkra vagyok. Tíz esztendővel ezelőtt 500 ilyen dobozt sikerült összegyűjtenünk, ma már – a Debreceni Karitatív Testülettel, történelmi egyházakkal, oktatási intézményekkel karöltve – több mint kétezer szeretetdobozt tudunk megtölteni és kiosztani. Tudják az emberek, hogy nálunk lehet adakozni, mert el fog jutni a nélkülözőkhöz. Az elejétől fogva, bármilyen krízishelyzetben azonnal ott vagyunk. Például amikor valakinek leégett a háza Debrecenben vagy a vonzáskörzetben, rögvest élelmiszerrel, ruhaneművel, később pedig, amikor rendeződött az ingatlan állapota, bútorral segítettünk.

Szoktatok utókövetni családokat?

Szoktunk, sőt van egy mentorprogramunk, ahol az életvezetéstől a számláknak a beosztásáig sok mindenben segítünk. Egyébként ezek a családok 2-3 havonta újra hozzánk fordulnak támogatásért, s ilyenkor átbeszéljük azt is, hogy mi történik velük.

Láttál pozitív irányba forduló életeket?

Ha nem is nagyon sok esetet, de vannak jó példák. Például segítséget kért tőlünk egy nehéz helyzetbe került középkorú hölgy, akit sikerült odairányítanom a Debrecen-Széchenyi kerti Református Gyülekezethez, tagjává vált, és valahogy az élete is úgy alakult, hogy nem kellett többet hozzánk fordulnia támogatásért. Pár éve egy fiatalember kért segítséget irodánktól. Tőle megtudtam, hogy félbehagyta a tanulmányait az egyik szakiskolában. Beültem vele a gépkocsiba, elmentünk együtt az iskolába, és ott lehetőséget kapott a folytatásra. Közben folyamatosan támogattam őt és családját, segítségül hívtam kamionpakolásokhoz, bevontam programokba, az önkéntességbe, s azóta már valamelyik cégnél eladó. Ezek a példák erőt tudnak adni. Jó érzés azt látni, hogy a munkánk által életek változnak meg.

Rendszeresen jársz Kárpátaljára is, hogy segélycsomagokkal támogasd a kint élő magyarokat.

Öt éve a szeretetszolgálatunk kért fel, hogy heti rendszerességgel tartsam a kapcsolatot és segítsem a kárpátaljai magyar testvéreinket. Eleinte feltérképeztem a kárpátaljai területeken az egyházközségeket, szépen lassan a líceumokat, a református gimnáziumokat, ingyenkonyhákat, gyülekezeteket, idős- és gyermekotthonokat. A Jóisten határtalan kegyelmének köszönhetően eddig több mint százötvenötször vittem ki utazásonként egy-egy tonna adományt – diplomata útlevelem tanúsága szerint is.

Az ukrán-orosz háború kitörése óta milyen változásokat tapasztalsz Kárpátalján?

A háború előtt úgy tűnt, hogy lassan rendeződnek kint a sorok: az utak egy részét rendbetették, a magyar állam nagyon sok iskolát és templomot felújított, de egyszer csak a semmiből jött ez a konfliktushelyzet. Én pont a háború kitörése napján, február 24-én indultam útnak 900 kilogramm tartós élelmiszerrel, s bár telefonon mondták a kollégák, hogy ne menjek, arra kértem őket, hogy bízzanak bennem. Amikor kiértem, érezhető volt a pánikhangulat, ami a rá következő hetekben folyamatosan csak fokozódott. Mérhetetlen hosszú ember- és kocsisorok voltak a határig. Nem attól tartottam, hogy miként megyek ki, hanem az volt a kérdés, hogyan jutok haza. A kint élők kétségbeesése azóta is tart, jól tudom, hogy benzinkutakon és bankautomatáknál szedik össze a férfiakat sorkatonának. Ugyanakkor jó volt azt megtapasztalni, hogy a világban mindenhol összefogtak az emberek a menekültekért: a református gyülekezetekkel közösen 5 hónap alatt 150 tonna adományt vittünk a kárpátaljai térségbe, ahol nemcsak a kint élő magyarokat, hanem a határmenti településeken menedéket találó ukrajnai menekülteket is támogatni tudtuk.

Te nagyon sokat adtál a kárpátaljaiaknak, de neked mit adnak ezek az utak?

Büszke vagyok rá, hogy a kárpátaljai testvéreinkkel én lehetek az az összekötő kapocs, aki a támogatást eljuttatja. Az öröm és szeretet, amiben részesülök, mindennél többet ér. Ez az, ami mindig lendületet ad a következő lépéshez. Például nemrég kerestem meg Miklóssy Ferencet, a megyei iparkamara elnökét, aki a líceumoknak a fűtésrendszerére egymillió forint támogatást adott. Szólláth Tiborral, a hajdú-bihari agrárkamara elnökével minden tavasszal vetőmaggyűjtést szervezünk a hajdú-bihari gazdák körében, hogy a kárpátaljai gazdákat ezzel segítsük. A tanszertámogatásokból is mindig viszünk ki, tehát amivel csak lehet, a külhoni magyarok mellé állunk. Természetesen nagyon fontosak számunkra a debreceni rászorulók is, a bevásárlóközpontokban szervezett akcióinkból befolyt adományok minden esetben a cívisvárosi nélkülözőké. 

Az útjaidból melyik a legkedvesebb és a legmeghatóbb emléked? 

Egyszer Beregszászban egy nagyon romos és elhagyatott lakótelepen a kárpátaljai református egyházkerület főgondnokával, Nagy Bélával adtunk át jó két hétre elegendő tartósélelmiszer-csomagokat. Felmentünk egy emeleti lakásba, ahol egy levágott lábú bácsi élt. Bevittük az adományt, mire az öreg úr a meghatottságtól elsírta magát. Nagyon jó érzéssel töltött el, hogy két hétre ennek a bácsinak biztosítottuk az élelmiszert. Szintén Beregszászban történt, amikor egy járásképtelen néninek átadtunk egy elektromos kerekesszéket. Örömében ő is elsírta magát, és azt mondta, csodát tettünk vele, mert ezzel a szerkezettel végre újra kinyílik számára a világ. Számomra az is megható, hogy a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban élő lányok hogyan segítik a Down-szindrómás társukat. De azt is csodás látni, mennyire örülnek a kapott játékoknak, akár illatszereknek is. Ezek azok a pillanatok, amik elfeledtetik velem a munkával járó nehézségeket.

Ezt a fajta lelkesedést, ami árad belőled, hogyan lehet megőrizni?

Úgy, hogy bíznak bennünk, a rászorulók, a segítők száma is folyamatosan nő, s látom, hogy egyre több embert tudunk támogatni, reményt adni. Amíg a Jóisten adja a lelkembe ezt a kedvet és irányít, addig töretlen a lelkesedésem.

Keresztény emberként mit jelent számodra a hit? 

Egy belső indíttatás van bennem, hogy azt a krisztusi példamutatást kövessem, miszerint a magunk emberi módján a bajbajutottakhoz, nélkülözőkhöz lehajoljunk és felemeljük őket. Jó érzéssel tölt el, hogy tudok az embereknek segíteni. Remélem, hogy a Jóisten örömmel néz le rám és azt mondja, hogy ez a te küldetésed. 

Pálfi-Tóth Zoé