A karácsony illata

Vörösfoszfor. Ez az első hírnök. Nem tudom szagnak vagy illatnak nevezzem-e. Van, aki elfordítja a fejét, más szándékkal szívja tele orrát a párává váló anyaggal, amikor a gyufa feje hozzáér a dörzsfelülethez, s bár a szenvedélyes eggyé válásban lehorzsolódik addigi valójából egy darab, a találkozásból új láng születik. 

Az adventi koszorú gyertyájának fogyatkozása hozza a következő ismerős illatot, ami közelebb visz a várt ünnephez, az olvadó viasz sajátságos bukéja. 

A Kossuth téren eltéved az ember, ha csak az orrára hagyatkozik, egészen összezavarodik. A szappanok felől jövő szellő figyelmeztetés nélkül repül bele a kemencehelyettesítő kis kályhák füstjébe. Míg a csövön szürkeség és szag árad, addig a melegben lila hagymás kenyérlángossá varázsolódik az, ami tegnap még liszt volt, élesztő meg kitartó gyúrás. Innen már nem okoz nagy meglepetést az orrunkba szökő, fahéjjal, szegfűszeggel, csillag­ánizzsal és naranccsal gazdagított borpára, de a toroskáposzta savanyúsága hoz egy pillanatnyi megrökönyödést. A farúd koppanását követő ol­vadó cukor illata terel újra jó irányba. Frissen sütött kürtőskalácsot hempergetnek épp a kristályos hiánycikkbe. 

Végül porszag húzza láthatárra a szentestét. A padlásról lépdelek le a díszeket őrző dobozzal, amibe tizenegy hónapja, vízkeresztkor tettem őket. 

Mária állatok között vajúdik, mi fenyőt ékesítünk és szívjuk magunkba a zöld illatot meleg otthonunkban. A karácsony igazi illatát egy kislány nyakában találom meg, ölelésre emelkedő karjától kis völgy keletkezik a válla és a nyaka között. Ott bújik meg az az illat, amitől megszületik bennem a megváltó. 

Megyesi-Horváth Borbála