Történetekben élnek tovább a család hősei – hozzátartozókkal beszélgettünk a Debreceni Köztemetőben

Mesélj papóról! – kúszott fülembe egy kisfiú hangja a Debreceni Köztemető előtti tompa zajban, ami az emlékezni érkezők sokaságának és a virágárusoknak a hangjából, autók ajtajának csapódásából, motormorajokból és a varjúsereg szárnysuhogásából, károgásából formálódott éteri háttérhangjává az ősz ezen kiemelt hétvégéjének.

Nem tartottam illendőnek sokáig nézni a mesélőt, és a ködös szürkület is jótékonyan borította be a diskurálókat, ezért csak egy pillantást vetettem a nagymamakorú nőre. Épp akkor jutott el a szívében még a hiánytól nehéz érzés a szájáig, és vált a felidézéstől édesedő szóvá.

Fotós kollégámmal sétáltunk a visszavonhatatlanság jelképe, a szilárdan álló betonfal mellett és megnedvesedett az arcunk. Nem lehetett eldönteni, hogy a köd vagy enyhe szemerkélés. Mintha az időjárás visszafojtotta volna a sírást.

Nehezek voltak a lépteink és egyre inkább azzá váltak, ahogy egy padon egyedül üldögélő férfi mellett elhaladtunk. Tudtuk, a halálról, elmúlásról, emlékezésről beszélni fontos; a tabusítás, sőt, a fájdalom ellenszere, de ki akar vajon most beszélni velünk?

Szerencsére Istennek mindig jobb tervei vannak, mint nekünk, megpillantottunk egy mosolygós csapatot, és megtaláltuk aggódó kérdésünkre a választ: a Radnai családot.

Az együttlétről szól

Gyors számítást követően megállapítottuk, hogy tizenhatan vannak jelen, de volt, hogy többen is el tudtak jönni a közös „emléktúrára”. 

– szögezte le a világító kékszemű Ági. A harmincas nő elmondta, ezen találkozók egyik leglényegibb hozama, hogy minden alkalommal előkerül egy új, addig ismeretlen történet a családi legendáriumból. Az eddig elmesélteket ő – a sírok helyének meghatározásával – fényképes kötetbe szedte, és kinyomtatva a szerettei rendelkezésére bocsátotta. Ezek között humoros anekdota és fájdalmas életmese egyaránt akad.

Nehezen választanak, amikor arra kérem őket, egy felmenőjük történetét emeljék ki. Abban mindannyian egyetértenek, hogy Radnainé Filep Ildikó nagymamája példaértékű személyiség, hétköznapi hős volt. A Mosolyvirág Nagycsaládosok Debreceni Egyesületének volt vezetője, aki nemcsak saját, hanem mások életmeséit is gyűjti egy pályázat keretében, elmondta: az emlegetett nagymama férje az első világháborúban egy fedezékomlás következtében agykárosodást szenvedett. Ennek nyomán testi és pszichoszomatikus tünetei lettek, amelyek miatt idővel veszélyessé vált a saját családjára, életét orosz puska golyója oltotta ki 1944-ben, amikor a kórházból szélnek eresztették a gondozottakat.

A mama egyedül nevelte fel hat gyermekét, rengeteget dolgozott, mindennek ellenére unokája, Ildikó emlékeiben nem egy megtört nő képe maradt meg. Nemrégiben idéződött fel benne egy boldog karácsony élménye, amikor nagyon sokszor elénekeltek egy dalt a jókedvű, erős tartású nagymamával. Az ő sírjához igyekeztek, amelyben 1967 óta nyugszik az egyre bővülő család egyik példaképe.

Nem tilos a mosoly

A jó kedélyű emlékidézés nem egyedi, néhány nappal korábban a vezetett temetői séta során is figyelmesek lettünk egy göndör kacajra. A sírnál állók elárulták, a nagymamáról volt szó. 

Az elmúlt nyolc napban megközelítőleg kétszázezer látogató tette tiszteletét a Debreceni Köztemetőben, ebből november 1-jén 80 ezer fő a becsülhető szám – tudtuk meg Domokos Csillától, a fenntartó A. K. S. D. Kft. szóvivőjétől. Szívből remélem, hogy sokaknál idővel fölül tud emelkedni a hiátus kínjain annak hálája, öröme, hogy életük része volt egykor az, akire most emlékeznek. 

HaBe