Aba-Horváth István: egyszer minden putriba be kell kopogtatni

A nyíradonyi cigánytelepről indult, onnan küzdötte fel magát. Az elmúlt csaknem harminc évben több pozícióban is dolgozott a cigányság helyzetének javításán, de ahogy a vele készült beszélgetésben mondja, az igazi áttörés valahogy elmaradt. Ennek okáról is kérdeztük az EU-Roma Egyesület elnökét, a debreceni önkormányzat esélyegyenlőségi referensét, Aba-Horváth Istvánt.

Lassan harminc éve, 1995 óta vállal szerepet ilyen-olyan módon a roma felzárkóztatásban. Változott valami? 

Ha a hétköznapokat nézzük, akkor nem sok minden. A cigányság akkor is a falnál volt, és most is ott van. A világ ugyan nagyot változott, de a romák mindennapjai nem igazán. Sőt, lehet, hogy még rosszabb is lett a helyzet, mert mondjuk a 2000-es évek elejéig komoly kisebbségi jogvédő és konfliktuskezelő hálózat működött az országban, és ezek a szervezetek legalább segítettek a cigány életérzés feldolgozásában. Ha baj volt, lehetett kihez fordulni. Most az ingyenes jogsegély van, meg a nép ügyvédje, ami közel sem nyújt akkor védelmet azoknak, akik a származásuk miatt szenvednek el sérelmeket. Ha egy cigányt ér ma olyan megkülönböztetés, amit kézzelfoghatóan azért szenved el, mert cigány, akkor szinte sehova nem fordulhat segítségért. Kénytelen elfogadni a ki nem mondott, de mégiscsak létező erőszakmentes diszkriminációt.

A büdös cigányozás ma is egy bevett fordulat, bizonyos körökben mindennapos jelző a romákra… 

A magyar társadalom nagy része szerintem befogadó, nem rasszista. Szélsőséges nézetek persze jobb- és baloldalon is vannak. Ha valaki ezekhez a közösségekhez tartozik, onnan aztán tényleg jön a gyűlölet, ahogy csak a csövön kifér. Azokban a körökben a büdös cigány kifejezés még a finomabbak közé tartozik. A magyar közéletben a zsidózás, a cigányozás, a cigány bűnöző kifejezés olyan kártya, amit, ha az érdek úgy kívánja, mindig elő lehet venni. El lehet vele terelni a figyelmet a valós problémákról. A magyar kormány elkötelezett a kisebbségek felkarolása mellett, viszont úgy látom, ez a kisebbségi politika nem ér el a falvakba, azokhoz a közösségekhez, ahol leginkább elszenvedik az emberek a verbális atrocitásokat, például a büdös cigányozást.

Párhuzamos társadalomban élünk. A magyar azt mondja, a cigány nem akar dolgozni, inkább bűnöző lesz, a cigány szerint meg a magyar nem akarja befogadni, még az esélyét sem adja meg, hogy egy roma rácáfoljon a sztereotípiákra.

Van ilyen, de általánosítani nem lehet. Ott, ahol van szándék egymás megismerésére, ilyen probléma nincs. Ez a jelenség ott viszont tényleg nagyon erősen él, ahol társadalmi és gazdasági szempontból magasabb szintűnek érzik magukat a magyarok. Ez így volt régen is, így van most is, semmi sem változott.

Hajdúhadházon például az egymás megismerésének szándéka valahogy nem halad… 

Hajdúhadház az állatorvosi ló ebben a kérdésben. Minden olyan probléma jelen van a városban, ami a cigányság és a magyarság viszonyát jellemzi. A lakosság majdnem egyharmada cigány, akik alacsony iskolázottsági szinten vannak, többnyire alkalmi munkákból élnek. Eddig még senki sem vette komolyan, hogy ezeknek az embereknek legalább egy igazi esélyt adjon a felzárkózásra. Ez a rendszerváltozás óta regnáló összes kormány nagy adóssága. Nem Csak Hajdúhadházon.

Azt nyilatkozta több helyen is, hogy a Nagysándor-telepen kicsiben sikerült megcsinálni azt, amit nagyban eddig még nem. Miben más ez a program, mint az összes többi? 

Először is nem fogalmazunk meg irreális célokat, lépésről lépésre haladunk. Mindenkinek segítünk egy lépcsőfokot feljebb lépni arról a szintről, ahol az induláskor volt. Szerencsés helyzetben vagyok, mert olyan emberekkel dolgozhatok, akik szívükön viselik a hátrányos helyzetűek sorsát. Rácz Róbert, Kósa Lajos, Papp László és Széles Diána világossá tették az együttműködésünk kereteit, a munkámhoz megadtak, megadnak minden lehetőséget, cserébe elvárják, hogy térdig járjak a saját közösségem között. Gyűjtsem össze a problémákat, tárjam eléjük, és közösen keressünk rájuk megoldást. Ahol ilyen vezetők vannak, ott lehet eredményeket elérni, szerintem ez a titka annak, hogy a Nagysándor-telepen válaszokat találunk a szociálisan hátrányos helyzetben élők problémáira. Nemcsak a cigányokéra, hanem a nyugdíjasokéra, a fogyatékkal élőkére, a nagycsaládosokéra és a szegény, de nem cigány emberekére is. Felismerte a városvezetés, hogy Debrecen nem lehet sikeres, ha csak a gazdasági fejlesztésére fókuszál, miközben nyílik az olló, és sokan egyre inkább leszakadnak. Ez a felismerés nemcsak esélyegyenlőségi tervekben nyilvánul meg, hanem a város a költségvetéséből komoly forrást is biztosít az ilyen programokhoz. A Nagysándo- telepen nem az önkormányzat, hanem az EU-Roma Országos Egyesület működteti a közmunkaprogramot, és így sokkal személyesebb a kapcsolat azzal a több mint nyolcvan emberrel, akik most nálunk dolgoznak. Nem kényszernek élik meg a munkát, mert rugalmasan kezeljük a problémáikat. Ha valakinek sürgős dolga van, elengedjük, intézze el nyugodtan, majd délután bejön, és ledolgozza. Rendbe teszik a saját környezetüket, erdőket takarítanak, illegális szemétlerakókat számolnak fel, ami a magyarok körében is elismerést vált ki. A koronavírus-járvány legnehezebb időszakában a telepen élő nyugdíjas asszonyok süteményt sütöttek a Kenézy kórház dolgozóinak, ezzel fejezték ki az együttérzésüket. Az Ukrajnában dúló háború miatt nehéz helyzetbe került menekülteknek pedig a hátrányos helyzetűek összegyűjtöttek 200 ezer forintot, emberségből tehát jelesre vizsgáztak már többször is. Ez a klasszikus közösségfejlesztés, nem más! Egyesületünk rengeteg rendezvényt szervez a Pósa utca 1. szám alatt, ezeken magyarok, cigányok közösen vesznek részt, unokák jönnek a nagyszüleikkel. Itt se cigánykérdés, se generációs kérdés nincs, ezt állíthatom.

Ha ez így van, akkor tényleg sokat léptek előre. Emlékszem, amikor a Pósa utcai egykori általános iskola épületébe költöztek, elég nagy ellenszenvvel fogadták az egyesületet. Önnek személyesen egy falfelirattal is üzentek. 

Nem állítom, hogy azóta nincsenek olyanok, akiknek nem teszik a működésünk, sőt a cigányok között is vannak, akikkel egyszerűen nem lehet kijönni, de alapvetően a telepen remek közösséget alkotnak a magyarok és a cigányok. Ön is láthatta, hogy a nyári táborunkban is vannak roma, meg vannak magyar gyerekek. Együtt megyünk strandra, játszóházba, egy asztalnál, közösen reggeliznek, ebédelnek és uzsonnáznak, és ez így természetes. A nyugdíjas közösségünk a legaktívabb. Most is nyaggatnak, hogy menjünk kirándulni.

Hogyan lesz a közmunkás gyerekéből több, mondjuk egy jó szakmunkás? 

A lassan három évtizedes tapasztalatom azt mondatja velem, hogy több részre kell bontani a cigányság és a hátrányos helyzetűek jövőjének építését. Először is meg kellene határozni, hogy a cigány óvodások és általános iskolások is hozzájussanak a minőségi oktatáshoz. Minél tovább bent kell tartani a roma gyerekeket az iskolai fala között, hogy akiben megvan a hajlandóság, az akarat, az megtanulhasson egy jó szakmát, és nem ártana hozzá egy idegen nyelvet is elsajátítaniuk. Azok a képzések, átképzések, amelyek most is futnak, csak arra jók, hogy lobogtatni lehessen a papírokat, miközben valós felzárkóztatásra ezek a programok többnyire nem alkalmasak. Négy-öt-hathónapos képzésekkel semmire sem mennek, ezekkel a munkaerőpiacon senki nem veszi komolyan őket. Aztán ott van az úgynevezett aktív korosztály, a 18 és 55 év közötti cigányság, nekik szintén olyan átképzési programokat kellene indítani, amelyeket ha elvégeznek, tényleg lehet esélyük normális munkát találni. És akkor még nem beszéltünk a magatehetetlen, beteg emberekről, akiket közösen, a társadalom szerencsésebb sorsú tagjainak kellene eltartaniuk. A cigányok ugyan megszokták, hogy mindig a fal mellett állnak, de eljön majd az az idő, lehet, nem is olyan soká, amikor másoknak is hátrébb kell lépni egyet vagy kettőt, mert a világ éppen afelé megy, hogy egyre nehezebb lesz sokak megélhetése. És akkor azok, akik most a falnál állnak, próbálnak életben maradni, és nem fogják szótlanul tűrni, hogy összepréseljék őket. Egyszer minden putriba be kell kopogtatni, nem lehet megspórolni. El kell mondani, hogy milyen lehetőségek vannak, és megkérdezni mindenkitől, akar-e az életén változtatni vagy sem. És ha akar, akkor célzott munkaerőpiaci képzéssel kell segíteni. Hajdúhadházon ne Budapestről mondják már meg, hogy mire van szüksége a helyi cigányságnak! Aki világ életében az építőiparban dolgozott, annak a képzése is igazodjon ehhez, aki pedig mindig is földműveléssel foglalkozott, annak mezőgazdasági képzést kell biztosítani. Amíg ez a szemlélet nem érvényesül, minden más csak lufi.

Az Országos Roma Önkormányzatnál (ORÖ) állandóan megy a „műsor”. Hol az onnan csak úgy eltűnt forrásoktól, hol egyéb balhéktól hangosak a hírek. Csoda, ha az emberek azt mondják: mit akarnak ezek, hát még egymással sem tudnak kijönni! 

Az ORÖ-ben szakmaiságról nem beszélhetünk, elcsámcsognak a forrásokon, és közben a diófa effektus érvényesül: senki sem nőhet fel alattuk! A regnáló cigány vezetők soha nem fogják engedni, hogy bárki olyan labdába rúgjon mellettük, aki veszélyt jelenthet a pozíciójukra.

Tízgyermekes családban született Nyíradonyban. Ön volt a tizedik gyerek. Mit hozott magával a hátizsákjában? 

Az én hátizsákom tele van szegénységgel, kirekesztéssel, olyan lelki fájdalmakkal, amelyeket Isten segítségével sikerült átalakítanom erősségekké. Újat nekem ebben a témában nem igen tud mondani senki. A legértékesebbnek ebben a hátizsákban az édesanyámtól kapott érzékenység, a segítőkészség és a teremtő Istenbe vetett hit, amely nagyon sok nehézségen segített át. Ezért tudom szeretni, elfogadni, megérteni és segíteni az embereket.

Hányszor lehet még ma is hallani egy-egy bűnügyi hír kapcsán, hogy ja, hát biztos cigány volt ez elkövető… 

Ebben ötven százalékban van igazság, a másik ötven százalék viszont önfelmentés. Ha megnézzük a statisztikákat, akkor azt láthatjuk, hogy az azonos szociális, társadalmi helyzetben lévő cigányok és magyarok között nem nagyon van különbség az elkövetett bűncselekmények számában. A hétköznapi ember viszont ezt nem látja, így könnyen általánosít, és felül azoknak a hangoknak, amelyek cigánybűnözésről szólnak. Pedig cigánybűnözés nincs! Ez egy jól hangzó politikai szólam, amellyel meg lehet szólítani a szélsőséges nézeteket vallókat. Arra kiváló, hogy azoknak a pártoknak, amelyek ezzel kampányolnak, szavazatokat hozzon.

Nincsenek cigány barátaink, és a cigányoknak sincsenek magyar cimboráik…

 A saját bőrömön is tapasztalom, hogy csak azért mert cigánynak születtem, eleve van egy ellenszenv velem szemben. Sokszor átéltem ezt gyerekkoromban, de felnőttként is mind a mai napig vannak ilyen „élményeim”. Szándékosan akadályozzák a munkámat, lassítják a folyamatokat például azzal, hogy nem kapom meg időben a szerződéseket. Egyszer egy hivatalvezető azt mondta nekem: István, nem bíznak benned a kollégáim, mert cigány vagy. Az előítélet, az általánosítás a magyar nemzet olyan gyengéje, amin ha nem változtatunk, végképp tragédiába torkollanak a társadalmi kapcsolataink. A hátrányos helyzet nem identitásfüggő, nem bőrszínfüggő, hanem mindenkinek egy hátizsák, ha idős, ha fiatal, ha fehér, ha fekete.

Takács Tibor