Debrecen mindenkinek lehetőséget adna a szintlépéshez

Aba-Horváth István a helyiekkel együtt hat évvel ezelőtt kezdte el a Nagy Sándor-telepen felépíteni azt a közösséget, mely mára követendő példává vált. Nem nulláról indultak, hanem gyakorlatilag mínuszból, a sokak által elkerült terület azonban a városvezetés hathatós segítségével, valamint az ott lakók összefogásával kiemelkedett a lesajnált státuszból. Itt azonban nem áll meg a fejlődés: Pacon is egyre látványosabb javulást idéznek elő, sőt, mostanra egy önálló debreceni termelőüzem kialakításán is dolgoznak – tudtuk meg a két és fél évtizede alázatosan dolgozó szakembertől. Mint mondta, az elért siker mindenkié. A város esélyegyenlőségi referense a Naplónak nyilatkozott.

Hogyan indult a felemelkedés?

Hat évvel ezelőtt megfogalmaztuk, hogy a Nagy Sándor-telepen valami szépet, valami újat, valami példaértékűt hozunk létre és a közösségfejlesztés területén brutális eredményt értünk el, ami nem pénz kérdése elsősorban, hanem a szándéké, az akaraté, a közös célok eléréséért való feladatvállalásé.

A Nagy Sándor-telepiek megtanulták azt, hogy a közügyekből mindenki a képességei szerint vesz el annyit, amennyit meg tud valósítani. Mi pontosan ennyit teszünk, szépítjük, takarítjuk a környezetünket, a közösséggel – a gondoskodás területén – folyamatos, szisztematikus a találkozásunk. Itt, ha van akarat az állampolgárokban és a szervezőkben, akkor töretlenül halad tovább az eredményesség. Most legújabban a paci közösségnél tapasztalható egy hatalmas felemelkedés, azon a városrészen több mint ezer embert sikerült megszólítanunk.

Határozottan állítom, hogy a cigányok és a szegény emberek nem buták. Pontosan tudják, hogy mit köszönhetnek ennek a kormánynak. A biztonságot, a család szentségét, a stabilitást. A baloldali közös listán szereplő személyek ezzel ellentétben meg sem szólították a cigány közösséget. Azokat, akik hosszú-hosszú évek óta a közösségek élén végzik a munkájukat. Ezt a munkát ők nem értékelték. Ha én komolyan gondolnám, hogy cigány, szegény szavazatokat hozzak, akkor a legerősebb közösségépítőket keresném meg, akik mögött a legnagyobb tömeg van, ilyen azonban nem történt.

Az a néhány cigány, akit feltettek a listájukra, meggyőződésem szerint a saját érdekeiket képviseli. Ezek a fiúk azt gondolják, hogy bemennek a parlamentbe, és csodát művelnek. Őket sem most, sem később nem fogja érdekelni a szegény emberek sorsa. Hát mit tudnak csinálni hárman egy rendszerrel szemben? Akinek viszont eredményei vannak, aki mögött számok vannak, indikátorok, azok csak közösségben tudnak gondolkodni.

Mi okozhatja ezt a fajta hozzáállást?

Nézzük meg az elmúlt hónapokban mi történt a cigány közéletben. Egy jelölti listát sem volt képes a hazai cigány közösség állítani. Magyarországon a legnagyobb lélekszámú nemzeti, etnikai kisebbségnek tehát nem lesz szószólója a magyar parlamentben. Ezért a felelős az Országos Roma Önkormányzat 47 képviselője, köztük a baloldali jelöltek, akik kifutottak az időből. Órákig vitatkoztak, és nem volt senki, aki azt mondta volna, engedek a követeléseimből, de a közösség szószóló nélkül nem maradhat. Majd másnap megjelenik az elnök úr, Agócs János nyilatkozata, amiben – mintha semmilyen felelőssége nem lenne ebben a témában – arra buzdít mindenkit, hogy ő munkatársi jobbot nyújt, és a magyarországi cigányokért dolgozzunk együtt. 24 órával korábban kellett volna ez a mentalitás!

A magyarországi cigány közéletet hosszú választási ciklusok óta – és itt elsősorban az Országos Roma Önkormányzatról beszélek, aminek legitim joga, lehetősége lett volna a partnerségre a mindenkori kormánnyal szemben – zsarolás, jelentgetés, hazudozás, az ellenfelek lejáratása jellemezte. Egy villanyoltás szindróma alakult ki a tagokban, mert mindig azt kérték, ne gondolkozz, ne vitatkozz, csak jelentkezz, eltartalak. És így lettek szocializálva a roma képviselők. Minden esetben a pénz a mozgatórugó és az egyéni karrier. Amikor bekerülnek az emberek a pozícióba, elfelejtik azt, hogy mit is ígértek, mire esküdtek.

Debrecenből bátran, hangosan, határozottan kiálthatjuk, hogy azokat az eredményeket, amelyeket a szegény társadalmi rétegben elértünk, nem a szél hordta össze. Szisztematikus, aprólékos munka, amit a város vezetésével közösen teszünk. Mögöttünk számok vannak, és a jó döntéseink tudáson alapszanak, nem pedig ígéreteken. Amit mi csinálunk, az nagyon kevés pénzből működtethető.

Mivel segítenek pontosan?

Tisztázzunk valamit: nincsen cigány szegény, illetve magyar szegény. Csak szegények vannak. Ezek gazdaságilag a legelesettebb népcsoportok, társadalmi csoportok. Ma már nem is szeretem, ha azt mondják rám, hogy cigány közéleti személy, mert én a szegény magyarokat ugyanúgy képviselem, akik lecsúsztak hozzánk. Ezek az emberek közösségi vezetők nélkül nem tudnák az érdekeiket megjeleníteni, pedig nagyon hálásak minden apró pozitív változásért.

Nem vágynak olyan munkahelyre, ami nagy fizetést jelent, egyben nagy szakmai tudást, érettségit, diplomát igényel. Pontosan tudják, hiányban szenvednek, nincs végzettségük, alacsony a humánerőforrás kapacitásuk. Ezért elfogadják azt, ami van, és nem hátrányként élik meg, hogy esetleg közmunkában vesznek részt. Abban a helyzetben, amelyben vannak, nekik ez egyfajta előrelépés. Mi pontosan ezt a józan paraszti gondolkodást erősítjük, hogy akinek van lehetősége, segítsük egy szinttel feljebb lépni. Minden társadalmi csoportban el akarjuk érni, hogy legalább egy lépcsőfokot megtegyen.

A helyi hozzáálláshoz hasonlóan lát országosan is előrelépést?

Sztojka Attila előléptetésével a szakmaiság, a tudás jelent meg a cigány közéletben. Az EMMI-ben hosszú éveken át háttérmunkásként a cigány társadalom számára készült programokat szervezett. Most pedig egy lépéssel előrébb, saját szándékból nemcsak tervez, de le is bonyolítja azokat. A Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóság főigazgatójaként számtalan olyan képzést indít el, amivel esély lehet a munkaerőpiacon előrébb lépni, és nem utolsó sorban, ami számomra fontos, a termelő műhelyek létrehozását is szorgalmazza.

Az az elképzelésünk, hogy kis csoportokba, szociális szövetkezetekbe állunk össze, és kapálni, ültetni kezdünk, illetve piacot keresünk rá. Az a világ ugyanis már nagyon régen elmúlt, hogy majd gondoskodnak rólunk. Túl sokan vagyunk ebben a közösségben, akikről gondoskodni kellene. Én a gyerekekről és az idős betegekről, nyugdíjasokról jó szívvel tudok is, de azoktól, akik fizikai erejük teljében vannak elvárom, hogy a saját érdekeik mentén találjanak lehetőségeket, és ameddig a kezüket fel bírják emelni, akár kétkezi munkával, de keressék meg a saját kenyerüket. Ebben vagyok érdekelt, egy ilyen termelő egységet tervezünk Debrecenben és környékén létrehozni.

Mi nyújthat motivációt a szegények számára?

Ha egy gyerek azt látja, hogy a szülők nem dolgoznak, otthon ülnek, azt a mintát örökli. Ha viszont azt, hogy apu, anyu elmegy dolgozni, és bármilyen nehezen is, de megvan az egész havi ételük, italuk, a rezsit ki tudják fizetni, egy olyan állapotot eredményezhet, ami már követendő példaként szolgálhat.

Manapság a nehéz sorban élő gyerekeknél is okostelefon van. A putriban is, és a komfort nélküli lakásokban is ott a parabolaantenna. A lélekben, a szívben, az elmében tehát vannak vágyak, szeretnének felemelkedni, de ez utópia egyelőre, nincs összhangban a két kép: a szegénység és az okostelefon, vagy a nélkülözés kilátástalansága, illetve a parabolaantenna. Tenniük kell a felemelkedésért, nem csak álmodozni. Amikor kimegyek a mezőre Ronaldókat, Messiket látok focizni. És ha a gyermekekben ilyen vágy van, akkor csak a lehetőségeket, a képességeket kell összeboronálni azzal. Hiszem, hogy a debreceni minta előbb-utóbb példaként fog megjelenni az ország vezetői előtt is.
El kell ismernünk azonban, hogy a közmunka alatti világgal és a szegényekkel nem mindenki akar törődni. Nem mindenkinek szívügye ez a nehéz téma. Ehhez szükség van egy hiteles személyre, aki a több milliós közösséget egy ügy mögé össze tudja rántani. Bizton állíthatom, ha lett volna már ilyen személy, a miniszterelnök megtalálta volna. Még a választókerületi elnökök sem képesek ezekkel az emberekkel napi szinten foglalkozni, törődni, pedig gazdasági és nemzeti sorskérdés az, hogy milyen mélyre tudunk leásni ezen a területen. Amit gyakran tapasztalok, hogy sokan csak projekt időszakokban gondolkodnak. Jönnek a telepfelszámolások, jönnek a biztos kezdet-biztos ház programok, amelyek előtt nem volt kapcsolatuk a cigány közösséggel. Ameddig tart a projekt fenntartják azt, majd amint vége, újra elveszni látszik. Kiválasztanak 15-20 családot, és, ha lezárult a program, megint ott hagyják őket. Ez nem felzárkóztatás, nem együttműködés.

Nem becsüljük meg eléggé a cigány karizmatikus kis egyházakat sem. Márpedig ők azok, akik a telepeken az ásót mélyre nyomják. Ingyen, pénz nélkül, urbanizálnak, lelki gondoznak, stabilitást adnak az embereknek. Saját forrásaikból hangszert vesznek, heti egy-két alkalommal két-három órát dolgoznak velük erkölcsi, szellemi frissességet hozva. A történelmi egyházak részéről jelenleg egyedül a szakkollégiumokat említhetem, mint hasonlóan sikeres projektet. Igaz, azok a fiatalok, akiket kinevelnek, nem térnek vissza a közösségbe. Elmennek a munkaerőpiacra, és ott megmaradnak abban a társadalmi rétegben, ahova felemelkedtek. Utána már nem fontos a cigány közösség számukra, amint magamban sosem tudok hová tenni, hiszen akkor mi értelme az egésznek?

Mit kívánna a jövőre nézve?

Debrecen nemcsak a beruházásokból áll, nemcsak az elitből, a gazdag rétegből. Vannak periférián élő polgárok, olyan infrastruktúrák, amelyekben még hiányosságokkal küzdünk. Ezeket szisztematikusan, folyamatosan el kell kezdjük feldolgozni, be kell váltanunk az ígéreteinket, és kialakítani egy olyan kapcsolatot az emberekkel, amelyben a bizalom, az egymásra számítás töretlen, mert Debrecennek csak ez lehet az útja. Hogy mindenkinek lehetőséget adjon a szintlépéshez. Az az álmom, hogy a városban megvalósul a termelőüzem, ezáltal egyre kevesebb szegény lesz. A megelégedett tekintetek, mosolyok pedig kárpótolják majd azokat, akik ezért napi szinten dolgoznak. Ehhez azonban a folytonosságra, a megkezdett munka továbbvitelére van szükség!

PSZ