Dögölj meg kedvesen!

Henry Ford a múlt század elején a következő gondolatokat tette közkinccsé: aki azért nem költ reklámra, hogy pénzt takarítson meg, az ennyi erővel az óráját is megállíthatná, hogy időt takarítson meg. Nos, a kronométeremre pillantván, tizenkét perce megy a reklámblokk az egyik televíziós csatornán. Illetve dehogy az egyiken. Mindegyiken! Egyszerre! Ugyanazok! Alig veszem be az esti tablettáimat, kattintok, és ugyanazt kínálja a következő is.

Nagy dolog ez! Nem a látottak, hanem hogy lett végre nagy dolog. Nézem a képernyőn a bélflórámat, ahogyan a Bifidus Regularis a kanyargós csatornán megindul, és különböző formában elhagyja a helyszínt. És mindezt köszönhetem annak, hogy hallgattam rájuk, tudom, mit kell bevenni, lenyelni. Kérdeztem is a nejem, ha neked is fáj a fejed, nagyon fáj? Nem válaszolt, mert éppen a piros nacis csaj kacsintott rá, és azt mondta, ne szórakozzon vele senki, főleg, ha hüvelygomba az illető. Aztán hozzátette: mutasd meg, ki az úr a családban!

Ne uszíts! – sziszegtem ájultan az izgalomtól, miközben a parizert tettem a megyebeli cég által gyártott grillsajtos kenyeremre. Azért kaptam fel a vizet, mert a két sakkozó nyugdíjas közül csak az egyiknek tudtam meg a nevét. Éppen a bástyát húzta arrébb, amikor a partnere gyomorfekélyes arccal rákérdezett a tutira – miközben mattot kapott: „Te, István, segíts nekem, olyan kellemetlen a körömgombám. Mit csináljak?” Én tudnám. Mossál lábat, meg húzd le a kétnapos nejlonzoknit. Istvánnak viszont szeriőzebb ötlete van: „Használd te is a...” És kimondja az ecsetelő nevét, majd látom, ahogy az öreg Kaszparov-alteregó a kádra teszi a lábát, és lakkoz, mint utolsó napos pedikűrös a szalonban.

Mikor már éppen lenyelném a befejező falatot, jön ugyanez feminista változatban. Két hölgy délutáni teázás közben cseverészik. Megjelenik az unoka, mire a fekete hajú, nem túl szép, de rondábbik megszólal: „De jól áll neked az a szandál, Zsófikám! Kár, hogy én nem használhatok ilyet a körömgomba miatt!” Jön ám a válasz, ami ugyanaz, mint a sakkozó uraknál. Szóról szóra.

Még reppelnek egy kicsit a köhögés elleni szócsatában, ismét megmagyarázzák a vizelési ingeremet, gyenge utalást tesznek, mit kapjak be, ha nem akarok gyereket, és mindezeket lezárandó, a legfigyelmesebb, az élet­ösztönt fenntartani akaró negyven másodperc: mielőtt meghalok, jobb, ha végrendelkezem. Forduljak közjegyzőhöz. Megyek. Holnap az első utam oda vezet. Megreggelizem – természetesen reklámok közepette –, s hogy kicsit feloldódjak, gondoltam, megnézek egy filmet. Arról szólt az amerikai mozi, hogyan lehet megszabadulni a másiktól. Mert gyilkossági fortélyokból akad bőven. És vajon ki tudja megölni a másikat? Ja, nem mondtam a címét? Nem akartam reklámot csinálni a százperces, 1987-ben forgatott amerikai alkotásnak. Az egész fentebb leírtak ugyanis erről szólnak, egy betű híján ugyanaz, mint a címben: Dögölj meg, kedvesem!

Weisz György, a Napló korábbi munkatársa