Nem Godot-ra várt, mégis ő jött

Debrecen - Sajátos szituációban találkozhatott a néző a sokak számára korántsem egyértelmű istenhit kérdéskörével.

A háromszereplős, egyfelvonásos Jaj, Istenem! című darabot a Gólem Színház vendégjátékának köszönhetően láthatta a debreceni közönség.

A darab szerzője, az izraeli Anat Gov nem ismeretlen a hazai színházkedvelők számára. 2004-ben egy hasonlóan „kényes” témát feszegető művéből készült Budapesten, a Belvárosi Színházban egy adaptáció, a Happy Ending, amely a rákbetegek életét mutatta be fanyar humorba ágyazva. A most Debrecenbe is elhozott, 2018-ban a Zsidó Művészeti Napokra készült Jaj, Istenem című darab azonban sajnos a produkció minden alkotója és a rendezője, Borgula András részéről egyfajta megemlékezésként és tisztelgésként is felfogható, hiszen az írónő azóta maga is rákban hunyt el.

Az alapszituáció is erős

A mindössze háromszereplős darab erőteljes, s mint az a végén kiderül, a történetet keretbe ágyazó felütéssel indul: Ella, a pszichológusnő (Gryllus Dorka), akinek a lakása egyenlő a rendelőjével is, amiatt panaszkodik a láthatóan autista, hiszen csak artikulálatlan hangok kiadására képes kiskamasz fiának, Liornak, hogy mekkora a szárazság. Az égi áldást eső formájában váró asszony tehát Samuel Beckett híres drámájával ellentétben itt nem magára az Istenre, nem Godot-ra vár, hanem mindössze egy kis tőle jövő segítségre. Ehhez képest az égből – a színdarabban az elsötétített hátsó traktusból – nem némi éltető nedv, hanem maga az Isten fog „aláhullani” a pszichológusnő lakásába. Az antropomorfizált Isten megjelenésével pedig nemcsak különleges terápia, de sajátos „bibliaóra” is kezdetét veszi a színpadon.

Fordított felállás

Miután a pszichológusnő a megdöbbenését kifejező kérdései után meggyőződik róla, hogy valóban az Isten látogatta meg, s nem valami szélhámos csaló, aki Istennek képzeli magát, sajátos, inverz helyzet alakul ki a szereplők között. Az az Isten, akinek egyébként az (is) a feladata, hogy a nap huszonnégy órájában az emberek sorsát és vágyait/kívánalmait hallgassa, most azt szeretné, ha végre valaki őt hallgatná meg. Most ugyanis, úgy érzi, hogy ennyi év elteltével – hisz már több mint 5000 éves – neki van szüksége arra, hogy valakinek beszámoljon a hogyléte felől, s pszichoterápia formájában tanácsot kérjen, különben, ahogy mondja, „nagy baj lesz”.

Ehhez választotta ki a pszichológusnőt, akiről persze – mindenhatóként – mindent tud, a legtitkosabb kívánalmaival is tisztában van. Tudja, hogy a nő leghőbb vágya, hogy beteg gyermeke egyszer kimondja neki azt a szót, hogy mama, s hogy a férje, aki elhagyta őket, s azóta másik családot alapított, egyszer visszatérjen hozzá. Ám ez a valóban emberi jellemzőket magára öltő Isten – akit Kálid Artúr remekül formál meg a blazírt, ám időnként dühkitöréseket produkáló magatartásával – taktikus, s a nőről való ismereteit csak a kellő pillanatokban „veti be”. Amíg úgy érzi, jó irányba halad a terápia, nem érzi szükségét, hogy felvegye „eredeti” szerepét, és ő maga foglalkozzon a nő bajaival. Így valóban sajátos, fordított terápiát látunk magunk előtt, ahol a szakember jól irányzott kérdéseinek tényleg sikerül „kihúzniuk” Istenből a látogatása okát. Azt, hogy mi is a baja tulajdonképpen.

Isten betegnek érzi magát

Isten betegségének lélektani firtatása közben vehetünk részt a darab során egy sajátos „bibliaórán” is. A pszichológusnő ugyanis, jó szakemberhez méltóan, s a „jó öreg” Freud professzor tanítványaként felnőve a feladathoz, az „alapoktól és az alapokról” kezdi faggatni Istent. Párbeszédükkel visszanyúlik egészen a teremtéstörténetig, s annak a hatodik napjáig, az ember „megalkotásáig”. A gondok ugyanis ekkor kezdődtek: Isten az ötödik napig nagyon élvezte a művét, ám az ember megteremtésekor véleménye szerint valami nagyon félrecsúszott. A kígyó, az alma és az „oldalborda” kapcsán ugyanis kiderül, hogy Isten magányában teremtette meg az embert, vágyott egy barátra, s azóta féltékeny minden emberre, aki őt, azaz az első embert elvette tőle… Mind az azóta megszületett hétmilliárdra… „Betegsége” okát azonban Isten nem a féltékenységben látja, hanem a pszichológusnő segítségével a Jóbbal kapcsolatos magatartásából vezeti le. Ahol először „bújt ki belőle” a Sátán, először volt valakivel nem jó, hanem kegyetlen, vagyis magához képest beteg… A pszichológusnő ekkor megnyugtatja Istent: egyáltalán nem beteg, hanem teljesen egészséges, hiszen képes bűntudatot érezni azért, amit Jób ellen elkövetett. Mert talán jobban szeret minket, mint azt gondolná, ezért nincs is szüksége egy újabb „baj”, azaz egy újabb özönvíz emberekre bocsátására…

A szerepek helyreállnak

A pszichológusnő meggyőzte Isten ekkor rá-, illetve visszatér a nő sorsának boncolgatására. Tehát, mintha helyreállnának az eredetileg a „fejünkben” Istennel kapcsolatban élő szerepek: ő az, aki mindenkiről mindent tud, és ő az, akihez fordulhatunk, ha baj van. A nő nehéz helyzetének elemzését követően, a végkifejlet szintjén azonban sajnos az előadás egy kicsit esztétikai értelemben elcsúszik a giccs irányába. Már az is kissé direkt, hogy az a bizonyos eső csak „megjön” Isten távoztával, de az, amit a kisfiú produkál a történet végén a színpadon, úgy érezzük, hogy jóval több annál, mint amit az Istennek ezért a terápiáért cserébe „fizetnie kéne” az asszonynak. A túl direkt és túlságosan didaktikus végkifejlet ellenére – amit itt most azok érdekében, akik kedvet kaptak megtekinteni az előadást, nem árulhatok el –, azonban egy rendkívül érdekes, az Isten szerepét és „sorsát” újszerűen végiggondoló, ezáltal bennünket, nézőket is másfajta gondolkodásra késztető darabot láthattunk. Ahol a három művész végig tűpontosan, zseniálisan viszi végig a reá bízott karaktert.

- Gyürky Katalin -

Az alkotók