Helyi közélet

2017.07.08. 15:03

Kálloy Molnár Péter, a kultúra Don Quijotéja

Debrecen - Rendez, játszik, ír, fordít, zenél, s épp ezért úgy érzi, a produkcióit kevésbé veszik komolyan a szakmában.

Debrecen - Rendez, játszik, ír, fordít, zenél, s épp ezért úgy érzi, a produkcióit kevésbé veszik komolyan a szakmában.

Kálloy Molnár Péterrel a július 10-én a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon látható La Mancha lovagja című előadás kapcsán beszélgettünk.

Úgy tudom, hogy a muzsikálás és a versírás jóval korábbi elfoglaltsága, mint a színészet, hiszen hat éves kora óta a zene bűvkörében él. Debreceniként nem kerülhetem ki a kérdést: az Alföld Gyermekszínpad és az Ady Endre Gimnázium hatására fordult mégis érettségi után a színészet felé, s jelentkezett a Színművészeti – akkor még – Főiskolára?

Kálloy Molnár Péter: Bizonyára meghatározó volt a döntésemben az, hogy nyolcadikos koromban a Várhidi Attila vezette Alföld Gyermekszínpadhoz „szerződtem”, gimnazista pedig abban az Ady Endre Gimnáziumban lettem, amely az 1984-es indulásakor rögtön a drámatagozatot is életre hívta. A középiskolával párhuzamosan még két évig a szintén Várhidi irányította Főnix Diákszínpadon is jelen voltam, s a mai napig végtelenül hálás vagyok Attilának azért, amit ezekben az években tőle tanultam. Hasonlóan rengeteget köszönhetek Cila néninek (Várhalmi Ilona), aki az Adyban a drámatagozatot megálmodta, felépítette, és útravalót adott nekem.

Hamarosan játszik a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon. A Debrecenbe visszatérés szimbolikusan nem is oly rég már előkerült a pályáján: a Kossuthkifli című filmsorozatban „eltérített” postakocsisként Pozsonyból Debrecen felé kellett, hogy vegye az irányt. Támadt akkor önben nosztalgia a város iránt, vagy ez folyamatosan megvan?

Kálloy Molnár Péter: Bevallom őszintén, ezen így nem szoktam gondolkodni. Egyébként érdekes, hogy a Kossuthkifliben a postakocsist játszva Debrecenben én nem forgattam, nekem ebben a városban nem volt jelenetem.

Mind a mai napig nagyon büszke vagyok arra, hogy az Adyból – mivel a miénk volt az első drámatagozatos osztály – én kerültem be elsőként a Színművészetire, hogy aztán rengeteg rendkívül tehetséges kollégám és barátom ebből a városból lépjen rá a „világot jelentő deszkákra”. Gondolok itt – többek között – Schell Juditra, Hajdu Steve-re vagy Hajdu Szabolcsra."

További érdekes összefüggés az életében, hogy a július közepén itt látható La Mancha lovagjában Don Quijote-díjjal kitüntetett színészként szerepel. Az elismerés meghatározása a következő: azok részesülnek benne, akik szélmalomszerű harcot folytatnak jelentős művészeti értékek létrehozásáért és megőrzéséért. Látva a majd’ három évtizede tartó, hihetetlen munkabírásról árulkodó, számtalan sikeres produkciót felmutató művészi pályáját, én nem érzem, hogy szélmalomharcot vívna. Vagy rosszul gondolom?

Kálloy Molnár Péter: Pedig az egész eddigi pályám felér egy szélmalomharccal. Don quijote-i módon én ugyanis a célt tartom fontosnak: kulturális produkciók létrehozását, s ezáltal a kultúra minél szélesebb körű terjesztését. Azonban az idáig vezető úton én világ életemben egyedül voltam. Soha nem volt mentorom, aki egyengette volna a pályámat, a pénzt is mindig nekem kellett előteremtenem, ha valamit meg szerettem volna valósítani: akár színpadi előadást, akár könyvet, akár koncertet. S mivel a fent említett díjat 2000-ben kaptam, ami azért már elég rég volt, s azóta sem részesítettek magas szintű állami elismerésben, a díjnélküliségem is ennek a Don Quijote-féle kívülállásnak, el nem ismertségnek, meg nem értettségnek a tünete. Mintha 2000-ben Vámos Miklós, a Don Quijote-díj alapítója ezt remekül felismerte volna bennem, csak hát azóta eltelt majd’ két évtized, s ilyen téren azóta se nagyon változott semmi. Még szerencse, hogy ha a szakma nem is akar odafigyelni rá, a közönség szereti, amit csinálok, a nézőktől rengeteg pozitív visszajelzést kapok, ami erőt ad a továbblépéshez. Ahhoz, hogy talán van értelme Don Quijotéhez hasonlóan – a művészeti tevékenységeim által – a világ szebbé tételére törekednem.

Az, hogy ekkora, ilyen mennyiségű és minőségű munka után nem jönnek az állami kitüntetések, vajon nincs összefüggésben azzal, hogy a szakmájában töltött első pár évét leszámítva szabadúszóként, társulati léten kívül éli az életét?

Kálloy Molnár Péter: Nem hiszem, hiszen ma már a szakmában dolgozók körülbelül fele szabadúszó, s mégis számosan kapnak közülük díjakat. Meg amúgy is nagy baj lenne a rendszerrel, ha ez ezen múlna. Inkább arról van szó, hogy színészként zenésznek könyvelnek el, zenészként rendezőnek, íróként fordítónak, vagyis, mivel ennyiféle dolgot művelek, lehetővé válik a bármely művészeti ágban létrehozott produkciómat kevésbé komolyan venni ahhoz képest, mintha csak egyvalamivel foglalkoznék.

Pedig, ha most csak a színházat nézzük, azt gondolom, a mai felgyorsult világunkban épp az Ön által képviselt, improvizációt előtérbe helyező módszer a nyerő. Ezt a nézők valóban visszaigazolják, hiszen imádják a Beugrót, ami épp ezen alapszik, s ha jól tudom, az ezt jóval megelőző, több évtizedes S. Ö. R. (Shakespeare Összes Rövidítve) is azért megy mind a mai napig teltházzal, mert hagynak benne teret, helyet az improvizációnak is, és ezáltal képesek mindig megújítani az előadást.

Kálloy Molnár Péter: Ez az én maximalizmusomból fakad: ragaszkodom ahhoz, hogy folyamatosan alakítsunk ezen a produkciónkon. Kihagyunk belőle részeket, hozzáteszünk újakat, azaz folyamatosan „kapálgatjuk”, hiszen 1994 óta, amikor elkezdtük játszani, rengeteg minden megváltozott, többek között a nézői igények is, amikhez nekünk is alkalmazkodnunk kell.

A S. Ö. R.-ön kívül egyéb más Shakespeare-drámákat is rendezett, illetve játszott bennük. Shakespeare ön számára egyfajta példakép?

Kálloy Molnár Péter: Olyan értelemben mindenképp, hogy ő a maga korában összművész volt: írt, játszott, rendezett, koreografált, s nyilván még pénzt is szerzett. Ez akkoriban nem számított csodabogárságnak, nem úgy, mint manapság, pedig azt gondolom, hogy például egy rendezőnek ma is mindenhez kell értenie, ami a színházzal és a színpaddal kapcsolatos. S a témák, amiket boncolgatott, szintén példaértékűek a számomra: mind a mai napig érvényes például, ahogy az Athéni Timonban a barátság természetrajzát elénk tárja, vagy ahogyan a Macbethben a hatalomról, a hatalomhoz jutott ember kontrollvesztéséről értekezik. Macbeth számomra egy még érdekesebb Hamlettel ér fel. Miközben színészi játék nélkül, csak felolvasva is el vagyok ájulva a Hamletben található monológoktól. Nincsenek rá szavak, ahogyan azokat a sorokat Shakespeare papírra vetette. Ezért színházi íróként is példakép számomra.

Élő példaképe van-e? Az tudható Önről, hogy kortárs színész- és zenésztársaival nagyon jó viszonyt ápol: például Rudolf Péterrel, Hrutka Róberttel, Palya Beával. De van-e olyan idősebb színészkollégája, aki meghatározó a pályáján, hallgat rá, kíváncsi a véleményére? Aki – lévén, hogy ön korán elveszítette az édesapját – egyfajta apapótlékot is jelent?

Kálloy Molnár Péter: Mint azt korábban mondtam, mentorom nincs és soha nem is volt, de természetesen vannak olyan idősebb kollégák – Cserhalmi György, Básti Juli, Törőcsik Mari, Haumann Péter –, akiknek kikérem a véleményét, adok a szavukra. Például, amikor a Beugró kapcsán Cserhalmi azt mondta, hogy szinte minden epizódot látott, s rendkívül magas színvonalúnak tartja azt az improvizációs és asszociációs képességet, amit ott felmutatunk, fontos visszajelzés volt számomra. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy egy alkotó embernek vigyázni is kell a példaképekkel, mert esetleg óhatatlanul másolni kezdi azt, amit az elődje csinált, miközben az a lényeg, hogy megtalálja a saját hangját, egyedi módon tudjon megnyilvánulni.

De azt is be kell vallanom, hogy Debrecenből Budapestre kerülvén nagyon egyedül éreztem magam. Épp azért, mert nem volt, aki felkaroljon.

Ez eléggé ambivalensen hangzik: a vágy, hogy egyszerre tartozzon is valakihez, meg ne is?

Kálloy Molnár Péter: Valószínűleg ez az alkatomból fakad: soha nem voltam az a „nyomulós” típus, nem könyököltem senki figyelméért, szeretetéért. A vidéki származás, szellemiség is táplálhatja ezt bennem, és valószínűleg az ott megtanult önállóságot közvetíthettem, sugározhattam magamból, hogy nem jött a pályámon olyan, aki segítőként igazán mellém állt volna.

Ezt nyilván az összművészeti léte, a fent említett „itt sem, ott sem fogadnak be igazán”-érzete csak tovább erősíti. Ugyanakkor rengeteget tud kamatoztatni abból, hogy ennyi mindenhez ért: hatnak egymásra a különböző művészeti ágakban véghezvitt produkciói?

Kálloy Molnár Péter: Egyértelműen. Például, már elkezdtük a Beugrót, amikor Lóránt Attila fotóművész barátommal kitaláltunk egy olyan kötetet, ahol ő különböző tájakat fényképezett le, én pedig, anélkül, hogy tudtam volna, hol készültek a képek, verseket írtam róluk, hozzájuk. Ez a tevékenységem ugyanazon a szabad asszociáción alapult, ami az akkor már futó Beugrónak is szerves részét képezte. Vagy, ami a koncertjeimet illeti, azok sem csupán egymás után eljátszott dalokból állnak, hanem, mivel színész is vagyok, törekszem arra, hogy mindig közelítsenek egy színházi előadáshoz, közönségjátékká váljanak.

A La Mancha lovagja című, a József Attila Színház produkciójában külsősként, meghívott művészként van jelen. Ám érdekes módon ebben nem Don Quijotét, hanem Sancho Panzát játssza. Mondana pár szót a július 10-ei előadásról, hogy kedvet csináljunk a nézőknek?

Kálloy Molnár Péter: Ezt az előadást Nagy Viktor már harminc évvel ezelőtt színpadra állította, akkor ez volt a rendezői vizsgája, de azóta nem vette elő. Nemcsák Károlynak, a József Attila Színház igazgatójának unszolására nyúlt hozzá most ismét, aminek azért is örülök, mert azt gondolom, hogy a Cervantes megfogalmazta mondanivalót igenis időről időre elő kell venni. Át kell adni a fiataloknak a darabból áradó szellemiséget: a hitről, a becsületről, a barátságról mint értékekről szóló szentenciákat. A darab zenéje ma már klasszikussá nőtte ki magát, s bizton állíthatom, hogy énektechnikailag, zeneileg ennyire erős Don Quijote-előadást én még nem láttam. Igaz, hogy Don Quijote szellemiségével sokkal jobban tudok azonosulni, mint Sanchóéval, de ezt is nagyon szívesen játszom. Főleg úgy, hogy egy erős, fiatal színművész, Zöld Csaba alakítja Don Quijotét és Cervantest, aki remekel ebben a párhuzamos szerepben.

Mik a legközelebb megvalósítandó tervei? Természetesen összművészeti szinten kérdezem…

Kálloy Molnár Péter: Novemberben lesz egy bemutatóm az Operettszínházban, a Luxemburg grófjában fogok játszani. Illetve, a Hatszín Teátrumban a Pippin című musicalt fogom megrendezni.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában