Amikor elgurult a tantusz

Nálam vagy nekem még leesett. Sőt! Olykor még vonalat is adott. Amire alapvetően feltalálták. Máskor ehhez rángatni kellett a telefonfülkében rendszeresített készülék kallantyúját. Természetesen hiába. T. Szűcs József jegyzete.

Különösen akkor, s különösen hiába, amikor a korabeli utcai (vagy beltéri) nyilvános készülék örökre elnyelte értékes érménket, s nem szolgáltatta a várva-várt búgást. Így, ha nem volt kéznél tartalék, mehettünk a pusztába. Elkiáltani mindazon szavakat, amelyeket a kagylóba akartunk volt suttogni. Egyébként annyira értékálló volt, mint akkoriban az aranyalapú devizák. Hisz ez az érme szintén szilárdan őrizte értékét, s több évtizedig hatvan fillérbe került. A telefonérme ellenértékeként még akkor is csupán egy forintot kellett leperkálni a mára száműzött trafikokban, amikor már „a dal is két forint volt”. Természetesen megvehettük a jóval ritkább, viszont még ma is létező postahivatalokban úgyszintén. Ám igazi értékét nem az ára adta, hanem az, hogy ennek híján évtizedekig nyilvános helyről gyakorlatilag nem tudtunk telefonálni. Ifjúkoromban tehát legalább olyan nélkülözhetetlen volt, mint ma egy mobil. Az eszmei értékén ugyan némileg rontott, hogy hiába volt egy zsebnyi tantuszunk, olyan állomást ahonnan beszélni lehetett vele akár egy fél városrészben hiába kerestünk. Merthogy alig volt fülke vagy fali készülék, ráadásul azok közül jó néhány éppen nem működött. Ilyen értelemben ugyanakkor a tantusz volt a valaha létezett legmobilabb telefontartozék. Hisz egy-egy ismeretlenebb városrészben, különösen ha az nem a belvárosban volt, órákig tarthattuk mobilizálva (jobbára gyalogosan) magunkat. Addig, míg találtunk az érménkhez egy épkézláb távbeszélőt. Igaz, ha ráleltünk egyre, egyetlen érmével elvileg olyan hosszan beszélhettünk, míg a sorukra várakozó polgártársaink ránk nem borították a fülkét. Ez leginkább a korabeli vicclapban látható karikatúrákon esett meg, de azért nem állt messze a mindennapi szituációktól.

Nincs mit szépíteni, a tantuszkorszakban felnövő nemzedékemnek a mobil maga volt a csoda. Amely persze nekünk is mindössze három napig tartott. Igaz, ehhez némi időt hozzá kell adnunk, hisz kezdetben mi szintén bunkofonnak gondoltuk akkori és jövőbeni funkcióját, amely a felvágáson kívül semmi más célt nem szolgál. Legfeljebb még azt, hogy a legilletlenebb szituációkban (temetésen, istentiszteleten, misén, színházi előadáson) zavarjon bele csipogásával az áhítatba.

Szívesen jósolnám, hogy a mai fiatalok talán még megérik, hogy olyan újdonságok, felfedezések, innovációk szintén tömegesen és olcsón hozzáférhetőek lesznek emberek milliárdjai számára, amelyben nincs az a nagy profittal kecsegtető üzlet, mint a mobilozásban. Olyanok, amely „csak” jobbá, egészségesebbé, elviselhetőbbé, s ha lehet boldogabbá teszik életüket. Nos, lehet, hogy születik, s akár már született is ilyen találmány. Ám hogy ezeket senki sem fogja csupán felebaráti szeretetből elterjeszteni mai és jövőbeni világunkban, arra nyugodt lélekkel fogadhatunk. Akár a mostani és ezutáni okostelefonjainkat is bátran feltehetjük rá.

- T. Szűcs József -