Kincs, ami mindig van

Gyermekkorom (A) kincses szigete, mármint annak többszöri elolvasása óta, izgat ez a kincskeresős dolog. Igaz, az én érdeklődésem tárgya sokkal prózaibb, mondhatnám földhözragadt azóta is. T. Szűcs József írása.

Vagyis nem az érdekel, hogy meglelik-e az elrejtett aranyat, hanem az, hogy miből élnek meg a regények, filmek, internetes történetek megszállott kutatói addig. Merthogy sok mindent megtudhatunk ezekből a sztorikból, csak azt nem, hogy mikor veszik meg az ABC-ben (,amely mellesleg akár pár ezer kilométerre lehet a legközelebbi kontinensen,) a reggeli parizerüket. Hisz az az élelem, amelyet alapból magukkal visznek a nagy útra, a körülmények szerencsétlen összejátszása révén rendre egy folyóba, vagy a tengerbe vész, esetleg elrabolják tőlük, vagy egyszerűen csak megromlik. Még szerencsétlen teher nélkül maradt teherszállító lovaikat is lelövik, mert nekik sem tudnak enni adni. Szóval mivel szegényes fantáziám nem tudta feldolgozni a mindennapi kaja vagy az ahhoz szükséges aprópénz motívumának hiányát, a kincskereső sztorik egyikét sem vettem komolyan. Már kiskoromban sem. Hisz, ha a kincskereső bácsiknak nem csomagolt tízórait anyukájuk minden nap, mint nekem és osztálytársaimnak, akkor éppen a hitelesség háttere hiányzik. Így a többi dolog is csak kitaláció lehet. Az aranyért ásók ráadásul nem egyetlen délelőttön, hanem tíz-húsz esztendeig vagy akár, mint egy japán megszállott, aki szamuráj elődei kincseiért túrta a hegyek mélyét, negyven évig nem táplálkoztak. Vagy ha mégis, arról az elhanyagolhatónak ítélt információról, hogy miből, mit, s mikor ettek, elmulasztották, tájékoztatni azt, akit ez is érdekelt volna. Mindenesetre még a japán igencsak hosszúra nyúlt történetében sem szólt a fáma arról, hogy a minden idejét kitöltő kincskeresés közben hogyan és hol kereste meg a mindennapi rizsre valóját.

Ám ahhoz képest, hogy máig milyen népszerűek a kincskereső történetek, az utóbbi évek történései alapján nem igazán látszik érdemesnek ezzel a kétesélyes, s általában hiábavalónak bizonyuló erőlködéssel tölteni időnket. Ésszerűbbnek tűnik keresés helyett eleve kincstalálásra adni a fejünket.

Először is: ma nemcsak keresik, de a szerencsések, hisz ez egy ilyen szakma, nagyon gyorsan, akár egy jól elhelyezett aláírás ideje alatt, s révén, meg is lelik azt. Sőt! Keresniük sem kell, mert odalökik eléjük. Feltéve hogy a kiválasztottak, értsd, az önmaguk által kiválasztottak körébe tartoznak. Másodsorban: összességben olyan mennyiségűt (jórészt az európai uniós, beleértve a magyarokat is, országok adófizetőinek jóvoltából) lehet(ett) találni, hogy ehhez az egykor elsüllyesztett kincsszállító spanyol bárkák óceán fenekén pihenő aranya legfeljebb szerény karikagyűrűként aránylik. Harmadszor pedig napjaink kincstalálói nem sorsuk kiszolgáltatottjaként, hanem legfeljebb önként, gyógyfogyókúra gyanánt koplalgatnak olykor egy kicsit. Ám az ilyen jellegű kezelésért, a stílszerűség kedvéért, egy vagyont azért csak kipengetnek. Az pedig, aki félmilliót képes kifizetni egy szállodai éjszakáért és az ellátásért alighanem még az anyukája által, a Gucci táskájába gondosan becsomagolt zsíros kenyeret is megspórolhatja magának. Jól is teszi, hisz jól jöhet még az, mi több, egyenesen kincset érhet a nehezebb időkben. Ha esetleg egyszer esetleg mégis rájuk járna a(z arany)rúd...

- T. Szűcs József -