Nekem a Nagytemplom

Nekem a Balaton a Riviéra – énekelte a ’60-as években a kor legkedveltebb táncdalénekese, Németh Lehel, ám ezt a dalt azóta többen is feldolgozták, és éneklik a mai napig is. Ahogyan mások a Balatonnal, úgy vagyok én szülővárosom jelképével, a Nagytemplommal. Kenyeres Ilona írása.

Sokáig teljesen természetesnek vettem, hogy az a szép, kéttornyú épület a maga „szemeivel” vigyázóan tekint a városra, annak népére, sőt, ha kissé „félrenéz”, akkor a Püspöki palota, az Aranybika és kedves egykori iskolám, a Bethlen Gábor – igaz, kissé takarásban lévő – falait is szemügyre veheti. Gyerekkoromban az Eötvös utcáról zarándokoltam a Megyei Könyvtár földszinten lévő gyermekrészlegébe, hetente három könyvet cserélve, később pedig az emeleti olvasóterem áhítatos csendjét élvezve lapozgattam a csak helyben olvasható relikviákat a komoly asztali lámpák fényében. És amint hónom alatt az arra a hétre rendelt, csodálatos könyvzsákmánnyal hazafelé igyekeztem, mindannyiszor a Nagytemplom „árnyékában” találtam magam, éppúgy, mint későbbi nagy kedvencem, Erich Maria Remarque hőse, aki a párizsi Diadalív árnyékában élte mindennapjait. És ahogy talán Ravic, én sem igazán gondoltam át még akkor, hogy milyen híres épület szomszédságában is élek. Mint ahogy a párizsiak nap mint nap elrobognak a Notre Dame, a Diadalív, vagy az Eiffel-torony mellett, s eszükbe sem jut rácsodálkozni, milyen szépek is ezek az épületek, ugyanúgy én is teljesen természetesnek vettem a mi ikonikus épületünk létét és közelségét. Azóta már nekem is megadatott, hogy kedvenc regényem helyszínén, a Diadalív árnyékában nosztalgiázzak, s láttam London, Berlin és Róma nevezetességeit is – nem utolsó sorban említve Budapest, a számomra legszebb főváros szépségeit. Aztán egyszer egy este, amikor megálltam a szépen felújított főtéren, hirtelen rácsodálkoztam a Nagytemplomra. Mint egy idegen, aki most látja először… Ekkor döbbentem rá, milyen szép is Debrecen jelképe. Nekem a legszebb…

- Kenyeres Ilona -