Akkor is, amikor senki nem meri

Debrecen - A 2004-es szökőár után két hétig képtelen volt emberek közé menni, olyan poszttraumatikus stressz érte őt és a többi magyart. Interjú dr. Késmárky Andrással, a Debreceni Egyetem Különleges Orvos- Mentőcsoportjának elnökével.

A cívisváros talán nincs is tudatában annak, hogy egy orvoscsapat révén sok ezer kilométerre száll a hírneve. A Debreceni Egyetem Különleges Orvos- és Mentőcsoportjának (DEKOM) vezetője és gárdája a tőkeerős szervezetek árnyékában, náluk jóval kevesebb pénzből is képes volt olyan teljesítményre, ami miatt a 250 milliós Indonézia nagykövete a hajdúsági megyeszékhelyen mondott köszönetet. De a gyermekorvosként induló, ma körzeti orvosként tevékenykedő Késmárky András ült már a nepáli király mellett is.

A csapatával összességében több ezer sérült emberen segítettetek földrengések, vulkánkitörések, viharciklonok dúlása idején Haititől Burmáig. De a nepáli király titkára is köszönhet Önnek egyet, s mást.

Késmárky András: Még az egyetemi éveim alatt lehetőségem adódott három hónapos nepáli gyakorlatra egy állami kórház sürgősségi osztályán. A himalájai országban egy hindu családnál laktam. Már az érkezésem kalandosra sikeredett, mivel még aznap ellopták a pénzemet, majd éjszaka beleittam a csapvízbe, amitől olyan fertőzést kaptam, hogy egy hétig gyakorlatilag fel se tudtam kelni. A hazájától távol az ilyesmi nagyon súlyos következményekkel járhat egy európai számára. Annak a családnak köszönhetem az életemet, akiknél a nepáli tartózkodásom alatt laktam.

A felépülésemet követően tehát elkezdtem a munkát az említett állami kórház sürgősségi osztályán, ahol mindenféle beteget el kellett látnunk, a sebészeti esetektől kezdve az infektológiai betegekig, volt ott tbc-s, baleseti sérült, maláriás, mindenféle trópusi betegségben szenvedő. Egy kezdő orvos számára igazi élményt jelentett, főként ha hozzáteszem, hogy a diagnosztikai háttér körülbelül 40 évvel kullogott a magyarországi mögött. Meg kellett tanulni külső tünetek, fizikai vizsgálatok alapján következtetni. Az egyetemi képzéseink során itthon is hangsúlyozzuk az orvostanhallgatóknak, hogy egy-egy katasztrófahelyszínen mennyire fontos tudni hagyatkozni a fülünkre, a szemünkre és a fonendoszkópunkra. A királyi titkárról nem tudtam, hogy kicsoda, hétköznapi traumatológiás „esetként” érkezett, busz takarásából lépett autó elé. Megsérült a koponyája, ezért, miként az egyetemen tanultam, CT-t kértem. Igen ám, de kiderült, hogy az osztályon nem szoktak ilyet végeztetni, mert nem tudnak eligazodni a felvételen. Végül csak meglett a CT, kiderült, hogy bevérzett a koponyaűr, elengedhetetlen volt a műtét, végig szemmel tartottam az ellátását. A beteget pár nap múlva hazaengedték, én pedig néhány nappal később levelet kaptam, illetve a kórházi igazgató is jelezte, hogy meghívtak a királyi udvarba.

Arról a Sah-dinasztiáról beszélünk, amelynek egyik tagja 2001-ben gyakorlatilag a teljes uralkodói családot lemészárolta?

Késmárky András: Pontosan. Hindu vendéglátóimmal beszélgetve kiderült, a trónra került Dnyánendra király éppen ezért nem túl kedvelt Nepálban. De az is világossá vált, hogy a meghívást visszautasítani komoly sértés. Érezve a dolog súlyát, levelet írtam a magyar miniszterelnökségnek arról, hogy elfogadom a nepáli király meghívását, mire másnap felhívtak az indiai magyar nagykövetségről. Azt kérték, semmi esetre se menjek el, mert Magyarország nem akar közeledést mutatni Nepál felé.

Ennél többet annak ellenére sem közöltek, hogy igyekeztem érzékeltetni, mennyire szorult helyzetbe kerültem. Szerettem volna tájékozódni a protokollról, hogy miként kellene viselkednem egy részben hindu, részben buddhista, félig-meddig katonai ország uralkodója előtt, de nem kaptam választ. Éppen ezért végül azt írtam meg Indiába, hogy ha nem magyar állampolgárként, akkor európai orvosként, de eleget teszek a meghívásnak, mert nem akarok magamnak rosszat úgy, hogy még hosszabb időt töltök a himalájai államban.

Mi várta a királyi udvarban?

Késmárky András: A főbejáratot úgy kell elképzelni, mintha a debreceni Egyetem sugárutat megtöltenénk emberekkel, akik szeretnének belépni az egyetemre. Mint kiderült, az uralkodó születésnapi ünnepségére szólt a meghívás, amikor is az igen változatos nepáli népcsoportok, a tartományok képviselői érkeztek ajándékokkal, műsorral. A népes felvonulás során ki virágkötészeti szépségekkel, ki tánccal, ki étellel fejezte ki tiszteletét, de például shaolin papok is bemutatóztak a királyi tribün előtt.

A főbejáratnál civil ruhás rendőrök egyszerűen kiemeltek a tömegből és a tribünhöz kísértek. Mondjuk, nem volt nehéz dolguk, közel kétméteres fehérként eléggé kiríttam az alacsony ázsiaiak közül. Mindent elvettek tőlem, kabátomat, táskámat, kivéve az egyik zsebemben lapuló bicskámat. A király észlelte az érkezésemet, mellé ültettek a tribünre, én pedig azon vigyorogtam magamban, mennyire képtelenség úgy élvezni a kígyózó színes felvonulást, hogy ha kiszúrják a bicskámat, egy nepáli börtönben fogok megrohadni… Az uralkodó egyébként folyékony angolsággal kérdezgetett arról, hogy honnan jöttem, mivel foglalkozom. Ismerte Magyarországot, Budapestet és a környező országokat is, azt mesélte, a fiával szoktak repülni, bejárták már Európát… Két-három nap múlva menjek el az audienciájára, akkor többet is beszélgethetünk, kérte, de ebből végül semmi sem lett. Azt ígérte, autót küldenek értem, de hiába vártam. Végül inkább bejártam Nepált.

A nepáli tapasztalatok mennyiben függenek össze azzal, hogy a DEKOM az ázsiai misszióival vívott ki magának nemzetközi elismertséget?

Késmárky András: A 2004. karácsonyi, legalább 150 ezer halálos áldozatot szedő cunamihoz kell visszanyúlnom, nekem az volt életem első nagy mentése. Ekkor a DEKOM még nem létezett, viszont indult egy mentőcsoport Magyarországról, amelyikbe több nyelven folyékonyan beszélő, ázsiai tapasztalattal rendelkező, önállóan dolgozni képes orvost kerestek. Úgy emlékszem, a baptista Szenczy Sándorék részéről szerveződött a gárda, ökumenikusok, baptisták, az állami katasztrófavédelem munkatársai vegyesen, és én is közöttük lehettem. De nem számított, hogy melyikünk hová tartozik. Január elején érkeztünk az indonéziai Banda Aceh városába, ahol tízezreket ölt meg a szökőár. Iszonyú erőfeszítéssel dolgoztunk, az első két-három nap szinte semmit nem aludtunk. Hajnalonként egyik földrengés követte a másikat, olyankor kirohantunk a szabad ég alá. Az ott tapasztaltak annyira összekovácsoltak minket lelkileg, hogy sokan azóta is nagyon jó barátok vagyunk. Hozzáteszem, a mentés során akkora poszttraumatikus stressz érte a csoportot, hogy a hazaérkezés után két hétig emberek közé se tudtunk menni. A DEKOM azért alakult meg, mert egy ilyen csapás nyilvánvalóvá tette, hogy mekkora szükség van erre a munkára.

Viszont a mintegy 70 ezer halálos áldozatot követelő 2005-ös pakisztáni földrengés után már úgy jöttünk haza, hogy létrehozzuk a Debreceni Egyetem orvoscentrumát szakmai háttérként maga mögött tudó egységet.

A DEKOM-ot tekintve mit tart az elmúlt lassan 10 év legnagyobb sikerének?

Késmárky András: Nehéz bármit kiemelni. Szerintem a legfontosabb talán az, hogy ennyi időn át sikerült fennmaradnunk. Mi nem csak a nevünkben létezünk. Olyan tevékenységet folytatunk, amiben mások elvéreztek volna, s eközben ne feledjük, hogy a DEKOM nem rendelkezik olyan tőkeháttérrel, mint a baptisták, az ökumenikusok, vagy akár a reformátusok.

Kissé csodálkozom is azon, miért ennyire nehéz támogatókat találni. Több tízmillió forintos diagnosztikai háttérrel, rengeteg tapasztalattal, nagy hatékonysággal tudunk dolgozni, miközben mindent dokumentálunk képben is, hiszen messziről jött ember azt mond, amit akar… Nem véletlen, hogy a ciklon pusztította Burmába csak bennünket engedtek be az európai csoportok közül, mint ahogy az sem, hogy a 250 milliós Indonézia magyarországi nagykövete még Debrecenbe is eljött köszönetet mondani. Őszintén mondom, ha egy mentőakcióra állami szinten 20–40 millió forintot költenek, mi megcsináljuk 3 millióból és olyan elismertséget hozunk haza, amit másnak nem is biztos, hogy sikerül elérnie.

Új típusú vállalásuk is van, a bárándi önkormányzattal közösen tésztagyárat létesítenek. Hogy áll a munka?

Késmárky András: Két komoly beruházás révén igyekszünk munkahelyeket teremteni, illetve felnőttképzés révén segíteni a helyieknek a munkakeresésben. Négyszáz millió forintért brikettáló üzemegység és tésztagyár épült fel, valamint idén januárban 100 főt képeztünk ki a munkára. A tésztagyár húsz emberrel kezdte el a működést, azért ennyivel, mert a piackutatás során ennyi tésztát biztosan sikerül eladni. A dolgozói létszámbővítés attól függ, hogy lesz-e piaci kereslet a bárándi gyárban előállított termékre. A beruházást alapvetően az önkormányzat koordinálja, a hozzánk hasonló gondolkodású polgármesterrel remekül együttműködünk. Nem csak bárándiaknak lehet így munkája, hanem még négy település lakosainak.

A programba zömmel tartós munkanélkülieket vontunk be, döntő többségük nő, az ő foglalkoztatásuk ugyanis nehezebb mint a férfiaké. A projekt lényegi része, hogy a tésztagyárat önfenntartóvá kell tenni, a pályázat után még legalább 3 évig működnie kell.

Versenyképes áron tudják előállítani a tésztát?

Késmárky András: Egyrészt igen, másfelől nagyon remélem hogy az emberek megértik, egy-egy csomag megvásárlásával a programban résztvevő emberek foglalkoztatását támogatják. A profit a mi esetünkben nem egy magáncéget gyarapít, hanem a gyár fenntarthatóságot növeli.

Ha van rá lehetőség, érdemes energiát fektetni egy ilyen beruházásba, mert olcsóbb, mint száz embert segélyezni. Az ottaniak képtelenek elvándorolni, mert minden vagyonuk a faluhoz kötődik. Az örökölt családi házukat piaci értéken nem adhatják el, mert a pénz messze nem elég például egy debreceni ingatlanra, mint ahogy számukra az albérlet is megfizethetetlen. A sokaság be van zárva a falujába, a 22-es csapdája ez, vagyis helyi munkalehetőségben kell gondolkodni.

Évek óta segítik a Debrecen környéki kertségek, tanyák rászorulóit. Többen vannak, mint korábban?

Késmárky András: Ez a réteg szintén csapdába van zárva, valódi kiszabadulási lehetőség nélkül. Még a fiatalok számára is nagyon nehéz a kiút.

A szituáció az előbbi vázolt falusi helyzethez hasonló, általában minél távolabb esik egy település egy nagyvároshoz, annál nehezebb a boldogulás. Személyes tapasztalatom szerint körülbelül csak minden ötödik tanyasi, falusi fiatal képes olyan szakmát szerezni, amivel sikerül a továbblépés. A fiatalok jelentős része marad a szülői házban, nem tud kitörni a környezetéből.

- Ratalics László -