Helyi közélet

2014.11.27. 16:27

Az én ünnepem 2014 - Pfliegler György: Karácsony

Átjutva az életútnak több, mint felén, az ember már nem Dante <em>sűrű erdejébe</em>, hanem sokkal inkább József Attila <em>homokos, szomorú, vizes síkjára</em> ér. S ez így van jól.

Átjutva az életútnak több, mint felén, az ember már nem Dante sűrű erdejébe, hanem sokkal inkább József Attila homokos, szomorú, vizes síkjára ér. S ez így van jól.

A kies erdő szépséges börtön, amiből – a fák alkotta kerítés miatt – nehéz kilátni. A kietlen síkon messszebbre láthatunk, a sivár felszín, negatív töltéseivel mindig tovább taszítja megpihenni vágyó tekintetünk, egyidejűleg persze torzítva is azt. Talán ezért is van, hogy magunk mögött hagyott évtizedeink emlékei, néha szereplésre vágynak és előtolakodnak, hasonlóan a kisgyermekekhez, akik szeretnék, töredékes tudásuk teljességét a világba kiáltani.

Mit adtak és mit vittek az elmúlt évtizedek és jeles napjaik? Például Karácsony. Igen, így, nagybetűvel írva, amelynek legkevésbé sem az a lényege, hogy „kellemes” ünnep. Karácsony ugyanis: szembesítés. Szembesítés gyermek önmagunkkal, a szülőkkel, szerencsések esetében a nagyszülőkkel is. Még sokkal szerencsésebbek, de egyre gyérülő számban vannak azok, akik ezt házastársukkal, gyermekeikkel is megtehetik – hiszen egyre kevesebbeknek és egyre későbben adatik meg, hogy ez utóbbi kettőnek is „birtokában legyenek.” Emellett persze szembesítés fennálló adósságainkkal és mulasztásainkkal is. Ezért nem elsősorban vásárlás, evés-ivás, halászlé és bejgli, legfőképpen nem „pihenés” és tespedés, a Karácsony, hanem: emlékeztető. Mire is? Olyan „apróságokra” mint fontos és lényegtelen, helyünk és feladatunk a világban.

Karácsonyi emlék. Ha a két szót meggondolom, kimondom, leírom, több, mint hat évtized Karácsonya suhan át előttem, a legkorábbiak az 50-es évekből. Kisgyermekként semmit nem érzékeltem a környezet dermesztő légköréből, az elvitt, kirúgott rokonok szenvedéséből. De emlékszem, 1954 Jézuskájára, amikor (5 éves voltam), a Szenteste délutánján megállt egy autó és egy munkásruhás ember gyorsan kirakott két kis faszéket, pont olyanokat, amiket a Jézuskától kértünk és amelyek alig egy óra múlva ott pompáztak a fenyőfa alatt. Megláttam őket, s ez kételyt támasztott bennem – de csak addig, míg Szüleim be nem „bizonyították”, hogy az illető álruhás angyal volt… Nem tudom. Talán hittem, talán hinni akartam. Ma már egyre megy. A kis székek most is megvannak. Nem „praktikusak”: nehezek, a politúr lekopott róluk, kicsit nyekeregnek és az ülőkék is kopottak. De, amikor valamelyik lányom rájuk ült vagy éppen „autónak” használta őket, restaurált és digitalizált filmeknél élesebben láttam újra azt a Karácsonyt, ami már sose jön többé vissza és amikor, a mától nagyon-nagyon messze időben -- legkisebb lányom meghatározásával - „még mindenki élt”, illetve akiknek akkor még volt születésnapjuk, hiszen „nagymama azért halt meg, mert elfogyott a születésnapja”.

Ez a régi Karácsony az enyém. Senki másé. Minden szülő kötelessége hasonlót ajándékozni gyermekének. Elmulasztására a beosztás („VIP” vagyok), az elfoglaltság, de a szegénység, a sikertelenség és a csalódottság sem mentség.

- Pfliegler György -

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában