Jegyzet: Lovagregény

Lagardere lovag, miként Monte Cristo, keresztül-kasul járja Európát, felkutatja a vétkeseket, s beteljesíti rajtuk küldetését. Vagyis leegyszerűsítve a végkifejletet, végez velük. Boda István írása.

Fogadalma szerint, hisz esküt tett De Nevers hercegnek, akit a gyáva unokaöcs sunyi módon, fittyet hányva a bajvívás esztétikájának, sőt morális szabályának, hátulról döfött le mohó gerjedelmet táplálván annak vagyona s felesége iránt. A harcban hű társ azonban sebet ejt bal kezén, mintegy védjegyeként a bűnnek, amit a sötétség leple alatt elkövetett. A kaland, pontosabban a romantika lényegéhez persze hozzátartozik, hogy az események törvénye szerint az minél bonyolultabb legyen fekete ármánnyal, bérgyilkosok galád túlerejével fűszerezve és ütköztetvén az erényt a bűnnel, a hatalomvágyat a virtus férfias példázatával.

Szokatlan s talán sokaknak már avítt is az a mozi, amit a francia filmgyártás eme darabja képvisel. Lehet, bár nincs igazuk, mert a gall mítosz e témakörben akár remekműveket is produkált. Ki ne emlékeznék szívesen a „Királylány a feleségem” című remek vígjátékra, amelyben Gina Lollobrigida és Gerard Philipe kacarászták végig szerelmi tündérjátékukat. Humorral, ötlettel, sőt az irónia bájával vittek vissza bennünket egy olyan korba, amelyikben a mindenható uralkodó akár képen is törültetik, ha a keze a női titkok magánkertjének virágaiba szeretne beletépdesni. Avagy az éppen nemrégiben képernyőre került „Fekete tulipán” is megtalálta a maga film-ikonját e műfaj igénye mellett érvelve. S olyan érzelmes pikantériával, amelyben Alain Delon kettős szerepkaraktert mutat fel rajongóinak. Önmaga és ikerváltozata tudja a vagány kardforgatót is és tudja a szelíd és ábrándozó arisztokratát is életre kelteni, a változathoz illő fölénnyel, illetve visszafogottsággal.

Nos, Lagardere lovag egy kicsit az ő hasonmásuk. Kitaposott nyomvonalon járja a számára rendeltetett hadiösvényt, s a kard ugyanolyan ördögien villog a kezében, mintha frissen nyert volna olimpiai bajnokságot. „Keze-munkája” természetesen neki is a jó ügy szolgálata. Ami ez esetben azt jelenti, hogy meg kell bosszulnia barátja és mestere – De Nevers – halálát, meg kell védenie és fel kell nevelnie annak kislányát, arról a legszebb reményről nem is beszélve, hogy mindezek jutalmaként elnyerheti a kegyét, sőt a kezét a gaz rokon által szekált özvegynek. Mindkét fogadalmát teljesíti, így hát nem meglepő, ha az annyi év után is még sugarasan szép és kívánatos menyecske szívbéli őszinteséggel suttogja: ó, én Lagardere-em, s nyújtja ajkai mézét a tűzön-vízen át becsületes mintalegénynek.

Meg is érdemli – mondom én a kétrészes történet mese-ábrándján merengve. Elvégre, ha csak azt nézzük, hogy Lagardere mennyit zötykölődött a nyeregben, s hány gazfickót hányt kardélre, arról a mutatványról nem is beszélve ahogyan a hátrányos helyzetű ficamot magára vette. Púposnak maszkírozta magát s így került a fő-fő ellenség közelébe, és a gyakorlatban is kiosztotta neki a „nevers-i” vágást, aminek a titkát még a haldokló herceg súgta a fülébe. Megszolgálta hát küldetése nem kis strapáját.

Azt persze nehéz megmondani, hogy ez a még Hacsaturjánt megigéző mutatvány – kardtánc – vetekszik-e azzal, amit Emilio Estevez produkál az ő westernjében, de hát az ízlések és pofonok már csak ilyenek. Bár, minként a képernyő akció-özöne mutatja, a hatlövetű sem olyan nagy szám, hisz rakéta meg helikopter, sőt a sugárhajtás bizonyítja, hogy a feszültségkeltésben a mozgókép utolérhetetlen. A nosztalgialistán azonban a lovagregénynek még így is van jövője.

- Boda István -