A debreceni Nagypiac: fényes és illatos

Metsző hideg szél fúj a tanítóképző árkádja alatt, az ott ácsorgók kabátjuk gallérja mögé rejtik arcukat, mégis könnyű rálelnem arra, akit én keresek; fehérbotja „elárulja”.

Mosolyogva nyújt kezet, és megjegyzi az idő nem túl kegyes, a mai kis „kiruccanáshoz”. Szélvédett helyre húzódnánk, ha lenne; pár perc múlva mégse fázunk; egy tucat ember áll körül.

Baráti mosolyok közepette üdvözlik egymást, pedig akár komor is maradhatna az arcuk, legtöbbjük nem látná. – Hegedűs József, Dr Hegedűs – nyújtja kezét hangom irányába, majd hamiskás mosollyal hozzáteszi, nem vagyok ám doktor, csak vicceltem. – Józsi a mókamester – mondják kórusban a többiek, majd hozzáteszik – igazi „médiasztár”, többször szerepelt már tévében is.

– Az alaphangulat adott; mindenki izgatottan várja, hogy megérkezzen a közterület felügyelet munkatársa, aki majd körbevezeti az új piacon a szép számmal összegyűlt vakokat, és gyengén látókat.

– Kíváncsiak vagyunk, hogy milyen lesz, mert még nem voltunk, pedig a férjem szokott rendszeresen piacra járni – mondta Kupor Julianna.

 – A régi piacot jól ismertem, az ideiglenes okozott néha „meglepetéseket”, az újról azt hallottam nagyon tágas – veszi át a szót a férj, Kupor István. Időközben megérkezett Tornyi Sándorné a közterület felügyelettől, s rögtön szembesít az első problémával:

– A Kálvin tér felől közelítsük meg a piacot, mert hátulról csak a mélygarázs feljárón keresztül jutnánk be, de az elég veszélyes lenne, nemcsak a csoport nagysága miatt.

– Vállukat vonogatva megjegyzik néhányan, jó lenne, ha minden bejáratot megismerhetnének, de legyen, menjünk arra, amerre mondják.

Lassan indul el a csapat, szinte mindenki mellett látó kísérő is van. Szükség van rájuk az első bejárásnál, mert mindenkit más érdekel. Az utcán sokan félreállnak, amíg elvonulunk, néhány szánakozó tekintet még engem is zavar. Kopognak a fehérbotok, bár nem mindenki használja. Sokan nem is tudják helyesen; ezt is tanulni kell.

A bejáratnál feltűnést okozunk, pedig ha „csak” egy nyugdíjas csoport lenne, talán fel se tűnne senkinek.

– Milyen fényesség van itt, jó sok lehet a lámpa – mondják többen is, miután az épületbe lépve szinte elvakít a sok beltéri világítótest fehér falakról visszaverődő fénye, a kinti borongós szürkeséghez képest. Az épületismertető után elindulunk a sorok között. – Milyen jó piac-illat van! Van itt hentes a közelben? Füstölt hús szagot érzek – modja az egyikük, pedig az üzlet még nem is látszik. – Lépésben totyogunk, mégis túl gyorsan ahhoz, hogy jobban megismerhessen bárki is bármit.

Olyan érzésem van, mintha idegenvezetésen lennék; a látó kísérők tolmácsolják épp mi mellett állnak, jobbra-balra mi található, hány lépés a pulttól az asztal stb. Józsi karját egy ismerős piacos fogja meg.

– Én vagyok az a mézes asszony Józsáról, itt leszünk a mozgójárda feljáratától nem messze – mondja a kofa, kinél gyakran vásárol a vak férfi.

– Végre egy ismerős, már kezdtem aggódni, hogy nem találom meg azokat, akiknél régóta vásárolok.

Tudja így egyszerűbb, mert ők már ismernek, hagyják, hogy válogassak, mindent megfogjak, megszagoljak – magyarázza a nem igaziból doktor, Hegedűs.

A mozgó járda a félelmekre rácáfolva nem okoz túl nagy gondot senkinek. Van aki magában számolja – félhangosan – mennyi idő rajta az út. Még fel sem érünk, mikor valaki felkiált: – Ez kenyér illat. – És tényleg.

Az emeleten is bejárjuk a sorokat, közben szaporodik az ismeretanyag, de a gyakorlatban hasznos dolgokat majd csak az egyéni bejáráson szereznek igazán.

A túra végére érve záporoznak a kérdések és a megjegyzések, bár tudják, egy sem hoz sok változást.

- F. Á. -