Helyi közélet

2007.12.21. 17:56

Bevezetés a modern orosz színjátszásba

<p>Debrecen – A debreceni közönség az év utolsó bemutatójaként az Osztrovszkij. VIHAR. Opus. Posth. című művet láthatta a Csokonai Színház és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciójában.</p>

A darab rendezője, a Magyarországon az idén debütáló Viktor Rizsakov meggyőzött bennünket arról, hogy egy kísérletező, modern előadás is lehet egyszerre izgalmas, szórakoztató és nívós. S nem(csak) sznoboknak, hisz túlzás nélkül állíthatjuk, hogy régóta nem sajnáltuk ennyire, hogy igen hamar véget ért a varázslat, s haza kellett mennünk.

Amikor az orosz klasszikusokra, Dosztojevszkijre, Csehovra, Turgenyevre vagy akár Osztrovszkijra gondolunk, lelki szemeink előtt óhatatlanul díszletekben, kellékekben gazdag színpad jelenik meg, ahol korhű jelmezekbe bújt színészek próbálják rekonstruálni a 19. század hangulatát, s megfejteni a nagy szláv lélek titkát. Ehhez képest a Vihar előadáson „csak” egyszerű, piszkos fehér falakat látunk, ereszcsatornával, négy bejárattal, az előszínpadon víztükörrel, s a szereplők is „csak” utcai ruhát viselnek, s látszólag fittyet hánynak a hagyományos színészi játékra, szerepfelfogásra. Ám a Moszkvai Művész Színház rendezője, Viktor Rizsakov az említett „hiányosságok” ellenére – humorban, emberismeretben, egyedi ötletekben gazdag koncepciójának köszönhetően – olyan komplett, különleges és élvezetes előadást hívott életre, mely bármely színifesztiválon megállná a helyét. Páratlan érzékkel olvasztja harmóniába a különböző érettséggel, tehetséggel, színpadi rutinnal bíró játszókat, ugyanúgy, mint ahogyan egyszólamúsítja a bennünk zajló indulatok intenzitását, s mint a batikolásnál a színeket, finoman összemossa a komédiát a tragédiával.

Drámaolvasatából hiányzik a hol és a mikor, ennek megfelelően a történetet időtlen keretbe helyezi. Nála úgy tűnik, a miként a kulcsszó, s talán ebben rejlik a titok is, hogy a külsőségek helyett egyértelműen a karakterekre és a színpadi játékra helyezi a hangsúlyt. Érdekes a koreografált – hangulat- és szituációváltások által indukált – mozgás, mely bőröndökkel való egyensúlyozással kezdődik, majd mindig más és más ajtót megcélozva a szereplők oszlopokban előre illetve hátralépegetésével folytatódik, végül vad táncba csap át.

Meglepő volt az indítás, hiszen az egymás mellé állított szereplők először színészként jelentek meg (hasonlóan, mint a brechti színházban), bemutatkoztak sőt a karakterhez fűződő viszonyukkal, a megformálás nehézségeivel kapcsolatos gondolataikat is megosztották a nézőkkel. A pénzsóvár, indulatos Gyikojt játszó művész például egyik dührohama után hirtelen visszavált Tóth Lászlóvá és kiszól a közönséghez: „ezt egy kicsit most túljátszottam”. Katyerina szerepében Szabó Anna pedig nyíltan bevallja, hogy nemcsak a darabbeli titkos légyottot biztosító kerti kapu kulcsával nem tud mit kezdeni, de a szerepével sem. S esetében e kijelentés tényleg közel áll a valósághoz, hiszen vélhetően zsenge kora miatt még bizonyos merevséggel küzd, nincsenek igazán eszközei, gesztusai (kézremegtetés vagy -tördelés) többnyire önmagukat ismétlik. A nézőtérről úgy tűnik, egy – egyébként tehetséges, precíz – félkész, önmagában bizonytalan ember küszködik a színpadon, kinek alakítása egyelőre megcsinált és nem átélt. A történetbeli szerelmeként (Borisz) Andrássy Máté sem volt mindig meggyőző, hiányzott a tűz, a szenvedély a játékából, mintha nem tudott volna azonosulni a figurával. Telitalálat volt viszont Mercs János a határozatlan, anyján csüggő Tyihon szerepében, aki görnyedt tartásával, férfiatlan viselkedésével, esetlen mozgásával maga volt a megtestesült szerencsétlenség. A darab komikus felhangjait lényegében a zsarnok anyját bravúrosan, játszi könnyedséggel megformáló Szűcs Nellivel hozták együtt felszínre, kinek alakítása magasan kiemelkedett az előadás összességéből. Kabanovaként a művésznő, a közönség legnagyobb örömére, megint csak érvényesíthette pompás humorát, mint a korábban játszott Karnyónéban, Dekameronban. Tetszett a Szűcs Kata–Krisztik Csaba duó, hiszen jó páros az övék: mindketten biztosan mozognak a színpadon, rálelnek a rájuk osztott szerep mélységeire és magasságaira, s valahogy mindent elhiszünk nekik, amit mondanak.

A falu bolondja, a feltaláló-filozófus Kuligin szerepében Trill Zsoltot láthattuk, aki ezúttal sem kímélte rekeszizmainkat, s utánozhatatlan arcai, gesztusai, mozdulatai kétségtelenül az est emlékezetes pillanatai. A debreceni színházba járóknak bizonyára feltűnt már, hogy a tapsrendnél Trill Zsolt szinte sosem mosolyog. A Vihar után viszont boldognak tűnt, talán az örömtől, attól az érzéstől, hogy itt és most Debrecenben, a kamaraszínházban valami csoda, valami egyedülálló történt.

Hassó Adrienn

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában