Büdözzokni-blues

A helyzetet némiképp árnyalja, hogy izzadt a lába. Van, akinek a tenyere, van, akinek a hónalja, mondja a széles arcú népi bölcsesség.

Neki a lába. Az is inkább csak stresszhelyzetben. Megfigyelte, hogy kedvtelésből elkövetett utazás közben minden további nélkül tizenkét- vagy akár huszonnégyórázhattak tagjai a bakancsban, semmi gáz.

De melóban… Nem mindegy hát, hogy műszálas vagy pamut. Hogy az evilági lét fizikai kötöttségei még jelesebben példáztassanak.

Nos, már egy ideje megújításra szorult a zokniparkja, ám Ludwig Hernya, lesajnálván a létezés fizikai rabságának mindennapi hitvány kellékeit, folytatólagosan megfeledkezett a problémáról.

Ám a sors nemrég kegyesfélének tûnõ ábrázattal fordult feléje: Ludwig Hernya, anélkül hogy észben tartotta volna az ügyet, szokásos heti élelemszerzõ hadjáratainak egyikén egyszer csak belébotlott néhány, épp megfelelõnek tűnő lábtyűbe.

Azonnal a címkét kezdte vizslatni – és, láss csodát: 100 % Baumwolle! Cotton! Sõt, nemcsak külföldiül állt rajta: Pamut! Zsír! Még csak nem is volt veszett drága, bár ahhoz meg épp elég pénzbe került, hogy biztosan ne valami kotu nejlon legyen.

Be is pakkantott a toszigába néhányat Ludwig Hernya, és, ahogy ilyenkor szokott, szinte feszült rajta a baromarc. Otthon, alaposabb szemlét követõen kicsit furcsának észlelte, hogy eléggé fényes az anyag. A pamut nem ilyen szokott lenni, naivult őhülyéje, mintha értett volna hozzá.

A tapintása meg… De mindegy. Ne ítéljünk elõre. A puding próbája az evés! Csak, hogy kerüljük a közhelyeket. Bár ide épp ez kellett, mert itt még képzavarnak is elmegy, és hát, ugye, ez csupán egy blog, felhasználó által generált, másodlagos tartalom, itt nem számít, ki mennyi szart hord össze…

No, de vissza a csizma az asztalra: Ludwig Hernya a következõ tizenkét órás mûszak után energikus kuttyázomadtával húzta le hótlucsok lábáról a cipõt. Szaporázott az arcából a károm, akár a jégeső. Hogy ezt meg ezt azzal a százszázalék Baumwolle jó édes…

De, már rég felakaszthatta volna magát, ha nem gondol néha egy-egy jó nagyot. Van kisgondol, meg van nagygondol. És itt most az utóbbi. S az eszme a következõ heti mosléktúra alkalmával testet is öltött. A pénztáros meg a biztonsági őr arra lett figyelmes, hogy egy hernyóarcú alak bõsz lendülettel górál bevásárlókocsijába gumi óvszereket.

Igen, Ludwig Hernya volt. Csak hányta, hányta a kocsiba a gumikat, karja, mint szélmalom, mint kotrógép – ő maga pedig, hobbiszinten, dagadtra fúvódott az indulattól. Ahogy a nevezetes örömlufik is egyre halmosultak a szekéren. Jóember, minek abból annyi, okvetetlenkedett közbe a smasszer, maga nem úgy néz ki, mint aki azt mind el fogja használni még éltében. Minek, minek, wazzegh, kelt ki magából Ludwig Hernya, ez legalább biztos, hogy SZÁZ SZÁZALÉK KOTON!!!