„Életem legszebb foglalkozását adta a sors”

Mindig öröm olyan embereket megismerni, akik a hivatásukat szívvel-lélekkel végzik, és akik több évtized távlatából is boldogan mesélnek a munkájukról. Ezen személyek táborát erősíti Horváth László debreceni gépjárművezető-szakoktató, aki nyugdíjas éveiben is a legnagyobb odaadással és szakértelemmel oktatja a tanulókat vezetni. Teszi mindezt 22 éves kora óta, ennek pedig már 44 esztendeje. S ha hiszik, ha nem, minden egy „erkély-jelenettel” kezdődött…

Horváth László középiskolai tanulmányait a debreceni Landler Jenő Ipari Szakközépiskolában végezte gépjárműtechnikai tagozaton, 1971-1975. között. Ez idő alatt tanult meg vezetni, a mai napig hálás szívvel gondol vissza oktatójára, Úrvölgyi Bélára. 

– Abban az időben lehetett a középiskolán keresztül úgynevezett gyakorló jogosítványokat szerezni már 17 éves korunk előtt. Béla bácsihoz nagyon kellemes emlékek kötnek, többször előfordult, hogy Egerig vezettem és vittem őt a rokonaihoz. Nagyon büszke voltam rá, hogy rám bízta az autót, de persze azt is tudni kell, hogy akkoriban lényegesen kevesebb gépjármű volt az utakon – mondta. Majd folytatta: a tanulmányokat követően autószerelőként helyezkedett el az Autófenntartó Ipari Trösztben, ám hogyan lett mégis oktató? Ahogy fogalmazott, ez a véletlenek összejátszásának köszönhető. 

– Debrecenben a Hunyadi utcán laktam egy négyemeletesben, délutánonként mindig az erkélyen „szöszmötöltem” valamivel. Alattunk mindig jött egy autó, akinek a tulajdonosával szóba elegyedtem, majd többször beszélgettünk. Kiderült, hogy Vadász Györgynek hívják, vizsgabiztos volt. Ő kérdezte meg tőlem egyszer, hogy nem akarok-e járművezető oktató lenni? 22 éves voltam, azt sem tudtam, hogy mit takar ez a szakma. Majd rávett, és elmentünk a Széchenyi utcára az ATI-ba (Autóközlekedési Tanintézet), ahova beiratkoztam egy tanfolyamra. Nem volt egyszerű, nagyon sokat kellett tanulni, mindent az utolsó betűig, de ma már hálás vagyok, hogy így alakult. Nagyon sokat köszönhetek Lempák Istvánnak, Moharos Kálmánnak, Hoffmann Péternek, és a pszichológia tanáromnak, Kiss Gyulának. 

Hamar megtetszett a szakma, és ahogy teltek az évek, rájöttem: életem legszebb foglalkozását adta a sors elém, hiszen emberekkel foglalkozhatok, ráadásul mindig „mehetnékem” is van. Édesanyám is mindig mondta, biztos valamilyen betegségem van, hogy nem bírok egy helyben megülni. A mostani autómban is 162 ezer kilométer van három év után. Mindig jövök-megyek. A vezetés olyan feltöltődést ad, mint a sport. Beülök az autóba, bekapcsolom a zenét és megyek. Óriási szabadság, nem lehet megunni!

Tisztelet, becsület az alapja mindennek

Horváth Lászlóhoz 1978-ban először öt tanuló került, a mai napig emlékszik a nevükre.  

Nagyon érdekes, mert körülbelül fél évvel ezelőtt megállt mellettem egy taxi, a sofőr rám nézett és köszönt: „Szevasz, oktató bácsi!” Néztem rá, nem ismertem fel. Mondta, ő Demján Tamás, aki az első tanulóm volt!

– Nekem ez annyira jólesett! Vele napi kapcsolatban vagyok, szoktunk együtt kávézni, beszélgetni. Azóta találkoztam még egy másik tanulómmal is az ötből, hárman sajnos már nem élnek. Ezek a dolgok visszaigazolják nekem, hogy érdemes becsülettel, tisztességgel dolgozni, mert itt az eredménye: ha összetalálkozok valakivel, nem fordulnak el tőlem – mondta. Az oktató nosztalgiával gondol vissza a régi szép időkre, úgy véli, akkor tényleg sokkal jobb volt a helyzet, segítették egymást a szakmában. 

– Az ATI akkori igazgatója, Zsírossy Árpád arra nevelt minket, hogy tiszteljük, szeressük, segítsük egymást. Hétvégente együtt töltöttük a szabadidőnket, a társaság nagy része összejárt névnapozni, szülinapozni vagy csak úgy, mindenféle ok nélkül. Ez ma már teljesen kiveszett. 

Nem tudom elfogadni ezt a rohanó világot, hogy sokszor azt nem kérdezik meg a másiktól, hogy hogyan érzik magukat. Most az a jellemző, hogy a legtöbben a saját pecsenyéjüket sütögetik

– méltatlankodott. Éppen ezért döntött úgy hét évvel ezelőtt, hogy fővárosi mintára közösségi focit szervez. – Felkerestem a vezetőjüket, Kemenczei Zsoltot, hogy hozzuk össze a más városban dolgozókat. Nagyon boldog vagyok, mert ez ma már ott tart, hogy a kezdeti egy budapesti és egy Hajdú-Bihar megyei válogatotthoz Nyíregyháza, Székesfehérvár és Kecskemét is becsatlakozott, ráadásul Pestről már négy csapat van. Ez volt a vágyunk, hogy hozzuk össze a társaságot. Teljesen mindegy, hogy valaki oktató vagy vizsgabiztos, egymást kiegészítve tudunk dolgozni. Jó érzés, hogy pár havonta találkozunk, beszélgetünk, barátokká váltunk – mondta.

Minden tanuló más és más

Habár pontosan megmondani nem tudta, de summázva a 44 évet, 2500 fölé tippeli azok számát, akik nála tanultak. – Ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy régebben könnyebben ment a jogosítvány megszerzése, 30 óra után már vizsgázhattak, kevesebb autó volt az utakon. Most a követelmény is nagyobb, óraszámban pedig közel 50 kell átlagosan. Láthatjuk, Debrecenben a géppark kinőtte a várost, csúcsforgalomban nagyon nehéz közlekedni. Az országúti képzésre nagyobb figyelmet kellene fordítani. Oké, szerepel a tananyagban, de nem biztos, hogy olyan dolgokra van kihegyezve a vizsga, ami életszerű. Meg kell tanulni parkolni, ezt belátom, de az országúton nehéz a tanulóknak felmérni a nagyobb sebességet, illetve a szembejövő sebességét, és hogy hogyan mozdítsák a kormányt. Erre nagyobb hangsúlyt kellene fektetni. Régen még az előzést is tanítottuk, ketten-hárman összefogtunk és elindultunk együtt – fejtette ki.

Mindez persze nem ejt csorbán a szakma szépségén. 

Nekem ez az életem, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ebbe belecsöppentem. Ennyi emberrel foglalkozni, ennyi embert megismerni óriási dolog. Hiszen nincs két olyan tanuló, akivel egyformán kellene foglalkozni. Az viszont fontos, hogy csak az tanuljon vezetni, aki valóban akarja, kényszerből nem lehet

– hangsúlyozta. Nem kerültük ki azt a kérdést sem, mit gondol azon oktatók viselkedéséről, akik hamar letörik a tanulók szárnyait. – Vallom, hogy annak kell oktatónak lenni, aki imádja ezt a szakmát. Sokszor csak annyit kapunk vissza, hogy „jó nőkkel autózunk”, aki ennyit lát ebből, azzal én nem állok le beszélgetni. Adni nagyon jó, látni azt, hogy a tanuló sikeresen levizsgázik, kiugrik a bőréből. Adni egy olyan lehetőséget a kezébe, hogy el tudjon menni autóval A-ból B-be, nem kell másokra hagyatkoznia. Szeretem látni az arcokon, amikor egyre ügyesebbek, egyre boldogabban vezetnek. Ez az érzés csodálatos! 

Vannak olyan kollégák, akik nem kellő türelemmel fordulnak a tanulóhoz, azt mondják, ügyetlen. Nekik azt szoktam mondani, hogy akkor üljenek be ők a tanuló munkahelyére, és ha nem jól csinálják, a tanuló üvöltsön velük. Ők pont azért jönnek, mert még nem tudják, hogy kell vezetni, a mi feladatunk ezt átadni

– mondta.

Mozogni is kell!

Beszélgetésünkkor kitért a sport fontosságára is, amit receptként írna fel mindenki számára. – Nagyon fontos, hogy kibillentsük magunkat a komfortzónánkból, mert könnyen bele lehet fásulni a monoton hétköznapokba. Szükség van a rendszeres testmozgásra, akár csak egy sétára is, hiszen kell, hogy felfrissüljünk testileg és szellemileg is – mondta. Horváth László egyébként heti több alkalommal is kondizik, ha letudja a napi penzumot, az mindenért kárpótolja. Egészen biztosan ez is hozzájárul ahhoz, hogy mindig derűs, szereti az életet, igazi energiabomba, akinek jó a közelében lenni. – A szülőktől kaptam meg ezt a belső indíttatást, pedig édesanyám nagyon beteges ember volt. Ennek ellenére mindig mosolygott, nevetett. Azt mondják, olyan vagyok, mint ő. Úgy gondolom, egy napot meg lehet kezdeni savanyú arccal is, de ha nevetek, jó kedvű vagyok, átragad a többiekre is. Nagy öröm, hogy még itt vagyok, és amíg csak élek, ezt szeretném csinálni! – mondta, hozzátéve, hálás a családjának is, fiai, unokái és párja, Andrea, sok erőt adnak neki.

Több mint 50 éve Loki-drukker

És ha már többször is szóba jött a sport: Horváth László abban a szerencsés helyzetben van, hogy munkája során nagyon sok emberrel találkozik, mindenféle sportágból. Egyik legkedvesebb emléke a ’87-es DVSC női kézilabda aranycsapathoz köti, közülük majdnem mindenki nála tanult meg vezetni. Talán mondani sem kell, a mai napig tartják a kapcsolatot. Legutóbb a világbajnok Vámos-testvérek vizsgáztak nála sikeresen (Vámos Míra és Petra), de több (később válogatott) futballista is mellette koptatta a pedálokat. – Nagyon boldog vagyok, hogy ezeket az embereket megismertem. Hiszen a sport is az életelemem, akárcsak az oktatás – mondta. Szenvedélyes drukker, a Loki futballcsapatának már több mint 50 éve szurkol, a kézisek sikeréért pedig 30 éve szorít.

A fentieket olvasva talán nem meglepő, hogy Horváth László kétszer is elnyerte az Év oktatója címet. Egy ízben azért, mert hallássérülteket tanított vezetni, akkor mit volt mit tenni, megtanult ő is jelnyelvvel kommunikálni. Másodszor pedig a levizsgázott tanulói után érdemelte ki az elismerést. Élete pedig nemcsak arról tesz tanúbizonyságot, hogy kiváló oktató, hanem hogy remek ember is.

Vass Kata