igazi művészet

2021.02.26. 19:44

Kevés egy élet, hogy megismerjük a szövés rejtelmeit

Több ezer éves hagyománya van a szövésnek, már jóval időszámításunk előtt is művelték.

Fotó: Illusztráció / Shutterstock

A szövés a textil előállítása, s már időszámításunk előtt, mintegy 5-6000 évvel ezelőtt is a kultúra része volt. A mesterség múltjáról, jelenéről, helyi és egyetemes hagyományairól Dezsőné Borbély Emma népi iparművészt kérdezte a Napló.

Dezsőné Borbély Emma már több mint negyven éve foglalkozik szövéssel, több hazai és külföldi kiállításon részt vett munkáival. A népi iparművész, felelevenítve a mesterség eredetét, elmondta: a textilkészítés több ezer éves múltját régészeti feltárásokon talált textilemlékek bizonyítják, emellett agyag­edényeken vagy faragott tárgyakon is megjelentek a fonásnak, a szövésnek a rajzai. – Nagyon sok helyen terjedt el a világban a textilkészítés. Az egyiptomiak például nagyon finom szőtt, úgynevezett szellőt készítettek, amellyel a homok ellen védték magukat. Ezeket a textileket megtalálták a régészek a piramisokban – mondta a népi iparművész.

Erdélytől Ecuadorig

Fonal készülhet gyapot, selyem, kender és gyapjú felhasználásával, de legyen bármiből, a szövésstruktúra mindenütt a világban egyező. – Jártam a világnak egyik és másik végén is, és érdeklődési körömből adódóan felkerestem azokat a múzeumokat, ahol szőtteseket állítottak ki. Meglepődve tapasztaltam, hogy azok a szövéstechnikák, amelyek hazánkban is megtalálhatók, azokkal találkozhattam Amerikában és Kínában is. Nagyon sok hasonlóságot fedezhet fel az, aki elmerül a szövés múltjának tanulmányozásában. Azokat a bernyéceket, amelyeket tradicionálisan Erdélyben a csángók a szoknyák rögzítésére készítenek, ugyanazokat, még mintaelemeiben is hasonlókat megtalálhatjuk Ecuadorban is, ahol szalagocskákat szőnek. Az amerikai indiánoknak a szőtteskultúrája szintén összetéveszthető a székely festékesek geometrikus mintaelemeivel. Olyan, mintha minden szövéstechnika egy tőről fakadna, pedig erre igen kicsi az esély. Valószínűleg itt is és ott is feltalálták, mert a szükség létrehozta. A világ szőtteskultúrájának tanulmányozása kapcsán negyven év után is folyton rádöbbenek, mennyi mindent nem is tudok még. Kevés egy ember­élet ahhoz, hogy mindent megismerjünk a szövés mesterségéről – mondta.

Ma is őrzi nevét

Hajdú-Bihar megyében főként saját használatra készítettek textileket. – Az üknagymamáink a stafírungba valót csinálták meg, a háztartásban szükséges textileket, egyebek mellett törlőkendőket, tároló zsákokat, abroszokat, szakajtókendőket, ágyneműket, lepedőket, függönyöket, szőnyegeket, valamint az öltözéktextileket készítették el. A kenderből készült vászonszőtteseknek nem volt egyedi mintarendszerük, egyedül a zsákokat igyekeztek eltérő csíkozással ellátni, hogy a malomban meg tudják különböztetni őket egymástól. Debrecen környékén sokat szőttek a falvakban, aki pedig nem tudott szőni, az szövetett a takácsokkal. Érdekesség, hogy az emberek maguk termelték meg az alapanyagot a szövéshez. A keményebb textúrájúakból például durvább vászonneműt vagy zsákot készítettek. Hajdú-Bihar környékén a kender volt a legelterjedtebb, Komádiban is volt kenderfeldolgozó annak idején. Emellett a gyapjút használták még a megyénkben, ehhez a durvább racka- és a puhább merinói szőr volt az alapanyag. A finomabb gyapjúból leginkább szőnyegeket készítettek, a durva anyagból pedig úgynevezett guba lett. Debrecenben az egyik legnevezetesebb öltözet a 18. század végén, 19. század elején a guba, amelyet a hortobágyi racka szőréből készítettek a gubacsapó mesterek. A cívisváros ikonikus utcájának, a Csapó utcának az elnevezése is ide kapcsolódik, ezt a mesterséget örökíti, annak ellenére, hogy nem ott dolgozott a legtöbb gubacsapó – mondta.

A mai megyeszékhely mellett a Kárpát-medencében sok helyen volt még hagyománya a gubacsapó-mesterségnek, többek között erdélyi vidékek, Nagykároly, Szatmár, valamint Mátészalka és Miskolc is híres volt a gubáiról.

Lépésről lépésre: időigényes a szövés

Dezsőné Borbély Emma lapunkkal megosztotta a szövés folyamatának részleteit is. Kiderült: a laikusok számára elsőre igencsak bonyolultnak tűnhet a művelet. – Az alapanyagot, vagyis a fonalat manapság inkább megvásárolják, pedig azt elkészíthetjük magunk is. Ehhez szükség van egy orsóra, gyalogorsóra, guzsalyra vagy rokkára, az utóbbival ma is nagyon sokan dolgoznak. A fonalat az előkészítése után vagy felcsévéljük, vagy villás vetélőre tesszük. Ezután a szövőszék előkészítése következik. A szövőszékre felvetjük a láncfonalakat, vagyis azokat a szálakat, amelyekbe végül majd beleszőjük a vízszintes irányú szálakat, vagyis a vetülékfonalat. A munkafolyamatot mindig tervezés előzi meg, hiszen tudni kell, hogy milyen célra készül és mekkora nagyságú lesz a tárgy, illetve hogy milyen színeket és milyen mintaelemeket szerepeltetünk majd rajta. A legprecízebbek műhelyrajzot is készítenek a munka megkezdése előtt, ami eredeti nagyságban mutatja meg a textil méretét, a rá kerülő mintaelemeket és a színeket is. Amikor készen vagyunk a szövéssel, akkor levesszük a kész terméket a szövőszékről, és eldolgozzuk a széleket, esetleg rojtokat készítünk rá. A szövés hosszadalmas folyamat, mielőtt belekezdünk, számoljunk azzal, hogy az előkészítés szinte ugyanannyi időt igényel, mint maga a szövés – mondta a népi iparművész.

Közösen alkotni

Az alkotás sok esetben magányos tevékenység, ami megköveteli a csendet, a befelé fordulást. Megtudtuk, a szövés azonban inkább közösségi tevékenység. – Van, aki csak egyedül tud alkotni, akad, akinek szüksége van a csendre, ugyanakkor a szövés esetében mindig sokat számít egy-egy közösségi találkozás. Nem véletlen, hogy fonó- és szövőházak alakultak régen, hiszen ott összegyűlhettek az emberek, együtt szórakozhattak, beszélgethettek, megoszthatták egymással a tapasztalataikat, segíthették egymást. Manapság ha szövő foglalkozásra jár valaki, akkor azt saját döntéséből, az érdeklődéséből adódóan teszi, mégis fontos szerepe van ma is a találkozásoknak, a közös alkotásnak. Az, hogy együtt lehetünk, együtt alkothatunk, nemcsak szórakozást jelent, hanem fontos szerepe van az anyaggyűjtés szempontjából is, hiszen így megosztjuk egymással a tudásunkat is – mondta.

Becsülve napjainkban is az őseink hagyományát

Dezsőné Borbély Emma a szüleitől örökölte jó kézügyességét. – Édesapámnak jó érzéke volt az alkotáshoz, ezt örököltem. Jómagam földrajz–rajz szakos tanár vagyok, és a rajz oktatása adott lehetőséget arra, hogy az alkotás örömét megéljem. Jártam rajzstúdióba, ahol többek között Madarász Gyulától és a feleségétől, Madarászné Kathy Margit iparművészektől, vagy dr. Papp Lászlóné Irma szövő népi iparművésztől, a népművet mesterétől tanulhattam. Az 1980-as években megismerkedtem a szövéssel, és az akkori érdeklődésemből máig tartó szenvedély lett. Az akkori debreceni művelődési házban Bíró Lajos festőművész gyűjtött szövőszékeket, akkor többen tanultuk a mesterséget. Később országosan elindult a népi mesterségek, így a szövés oktatása is, és végül megalakult a népművészeti egyesület. Utóbbinak alapító tagja voltam, és ma is tagja vagyok. Eleinte tanultam szőni, majd a mesterség továbbadása is fontos lett számomra. Oktattam a szövést többek között tanítóknak, óvónőknek és gyerekeknek, valamint az erdélyi Kallós Zoltán Alapítványnál is – osztotta meg lapunkkal Dezsőné Borbély Emma.A népi iparművész úgy gondolja, azok, akik élvezik az alkotás örömét, szívesen tanulnak meg valamilyen népi kézművesmesterséget. – Ha valaki tiszteli az ősök munkáját, megbecsüli azokat, az megtalálja a maga mesterségét, és űzi szeretettel ma is – vélekedett Emma, aki a bibliai Példabeszédek könyve szerint A derék asszony dicséretét ma is vallja: „Szerez gyapjút és lent, és jókedvűen dolgozik kezével.”

Bucsi Bernadett Ildikó

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a haon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában