Postaládánkból: Életemben először, és utoljára

Szeretnék válaszolni az Észak-Magyarország egyik levélírójának, aki azt panaszolja, hogy nem kap üdülési csekket, mivel majdnem 142 ezer forint az össznyugdíja. Az én nyugdíjam tavaly – 38 év munkaviszony után, plusz az özvegyi nyugdíj – 64 ezer forint volt, tehát jogosult lettem volna arra, hogy kapjak üdülési csekket. Kértem is, életemben először, és utoljára, de nem kaptam meg. Akkor kinek jár? Ezek szerint nem csak az nem kap, akinek szép nyugdíja van – így megnyugodhat a panaszos.

Az elhurcolással kapcsolatban meg csak az a megjegyzésem, hogy nem csak azok szenvedték meg a háborút, akiket elvittek, hanem azok is, akik itthon maradtak. Az én apámat is két alkalommal vitték el, hadifogságban volt. Mi a bátyámmal 3-5 évesek voltunk, és emlékszem arra, hogy kenyér helyett főtt cukorrépát ettünk. Az anyánkat az ordításunkkal mentettük meg attól, hogy ne erőszakolja meg egy román katona.

A hadifogságról meg is van az igazolás. 1990-ben el akartuk indítani a kárpótlást, de az apánk kérése az volt, hogy ne bolygassuk a múltat. Talán félt – még akkor is – hogy valami következménye lesz, pedig csak közkatona volt. Nemsokára meghalt, és mi nem kértük, tiszteletben tartottuk a döntését.

Pedig jó lett volna még egy pár ezer forint is az anyánk kevés nyugdíjához. 12 évig élt még apánk halála után, 1991-től. A férjem halála után én gondoztam. Véleményem szerint a kérés-követelőzés a rendszerváltás előtt nem volt „divat”. Mindenki tette a dolgát, volt munka, aki becsületesen dolgozott, az megélt a fizetéséből. Nem volt ilyen nagy vagyoni különbség, sokkal nagyobb volt az összetartás.