Szívükben maradtak kinizsis öregfiúk

Debrecen - Hat-hét csapatra való egykori játékos találkozott egymással, hogy megemlékezzen szeretett klubjáról.Sporttörténeti találkozó színhelye volt csütörtökön az egykori dohánygyár vadonatúj szociális épülete, ahol a Debreceni Kinizsi egykori futballistái gyűltek össze. A találkozó több volt, mint egy szokványos öregfiúk „összeröffenés”, hiszen öt évtized játékosai emlékeztek meg a 2001-ben megszűnt kedvenc klubjukról. Jóllehet sokan közülük máshol, magasabb osztályban érték el legnagyobb sikereiket, de a nevelőegyesületüket, vagy pályafutásuk egyik állomásának számító Kinizsit örökre a szívükbe zárták. Az ünnepi pillanatokat követő kötetlen beszélgetések közben ez is mindig szóba került.

A klub csúcstartója

Hivatalosan ugyan nem tartanak nyilván ilyen adatot, de a csütörtöki összejövetel megnyitóján az egyesület történetét a többieknek felidéző Oláh György valószínűleg az, aki a klubhűség rangsorát vezeti a maga negyven évével. Bár egy másfél esztendős kitérőt ő is tett a DVSC-hez, de számára a Kinizsi jelentette a futballt. Az 1928-ban megalakított egyesület 1948-tól Debreceni Dohánygyári Lendület néven szerepelt, majd ÉDOSZ lett és 1951-ben vette fel Kinizsi nevét. Két esztendő múltán került a serdülőcsapatba Oláh György, akit – mint sok más kinizsis játékost – Kaszás István a klub egyik „játékosmegfigyelője” fedezte fel. A felnőtteknél 1958-ban Tiszalökön debütált az NB III-ban, és 1969-ig szerepelt a dohánygyár csapatában a már említett kitérőt leszámítva, bár nem kellett messze mennie, hiszen a Loki stadionja a szomszédban volt. Így maradt 1962 és ’64 között is munkahelyén, a dohánygyárban, ahonnan az élvonalban elengedték az edzésekre, de be kellett járnia dolgozni. A Lokiban végül 4 mérkőzés jutott neki, így inkább visszatért nevelőegyesülete csapatába, amellyel csoportjukban meg is nyerték a megyei bajnokságot, és visszakerültek az NB III-ba. Játékosként legemlékezetesebb meccse ’64-es visszatértekor a feljutást eldöntő Hajdúböszörmény elleni, ahol az ő két szabadrúgásból szerzett góljával győztek. A másik, a Ferencváros ellen 5–1-re elveszett MNK-mérkőzés, melyen szintén ő jegyezte az akkor éppen a megyei bajnokságban szereplő gárda találatát.

A Kinizsi 1969-ben újra kiesett a harmadik vonalból, Oláh György ezután edzőként a serdülőkkel kezdett foglalkozni, majd három év múlva átvette a felnőttcsapatot. Immár edzőként újabb bajnoki címet szereztek a megyében, de később a bajnoki rendszer átszervezése miatt ugyanabban az osztályban folytathatták a küzdelmeket. Kétszer lettek másodikok előbb Balmazújváros, majd a Hajdúszoboszló mögött. Végül 1979-ben sikerült feljutni, de Oláh György inkább újra a serdülőket választotta, akikkel 1995-ig foglalkozott.

Loki–Kinizsi kapocs

A találkozó egyik főszervezőjét, Huszti Ferencet az idősebb Loki-szurkolóknak nem kell bemutatni, de azt talán kevesebben tudják róla, hogy legalább annyira kötődik a Kinizsihez, mint a DVSC-hez. Édesapja a dohánygyáriaknál edzősködött, és neki is nevelőegyesülete a Kinizsi. A legendás technikai vezető további adalékkal is szolgált a két klub közötti szoros szálakról. Eszerint a Loki 1979-es bajnokcsapata kovácsai – Fülöp Kornél, Szűcs Sándor, Szabó Lajos és Császár Ferenc – is a Kinizsiben fociztak Elek Gyula, illetve Oláh György irányításával, de a bázisvállalatnál, a Barneválnál dolgozott Buglyó László, Lukács Albert, Tatár Sándor, Schaff Zoltán és Ács Zoltán is. Mint a város legjobb utánpótlásképző klubja, minden évben 2-3 játékost adott a magasabb osztályú DVSC-nek, amellyel nagyon jó kapcsolatban állt, amit az összejövetel is jól példázott, a megjelentek jelentős hányada mindkét gárdában megfordult pályafutása során. Érdekes módon éppen a két legtöbbre jutó közül az egyikük a kivétel.

A sikerei csúcsára Tatabányán felérő Arany Mihály, a Lokival 1995-ben bronzérmet nyerő Arany László édesapja a 70-es évek Tatabányájának meghatározó alakja volt, 302-szer szerepelt a Bányászban, mellyel két alkalommal nyerték el a Közép-európai Kupát. Bár tatabányai és dorogi kitérője után visszatért Debrecenbe, de a város színeiben már nem játszott.

Licenc nélkül is ment

A Kinizsitől „legmesszebbre” jutó Nagy II. János viszont 1982-ben a DMVSC-ben fejezte be élvonalbeli pályafutását, ami 1959-ben a Kinizsiben kezdődött. „Macska”, ahogy a többiek becézik, máig nem felejti Kóródi Józsi bácsit, a „papír nélküli” edzőjét, aki szerinte megelőzte korát, mert már akkor egyénre szabott tréninget tartott mindenkinek, s nem utolsósorban meg tudta szerettetni a labdarúgást a tanítványaival. S, hogy milyen munícióval jutott el a 9 válogatottságig, illetve az élvonalban 350 mérkőzésen szerzett 68 góljáig? Erre is van válasza a Videotonban 11 évet lehúzó egykori középpályásnak. Ott kezdődik, hogy a legendás hírű testnevelőnél, Nagy Jenőnél minden szeren tornázott, otthon a bátyja súlyzóival birkózott, de a birkózósportban is termett neki babér, hiszen a Tiszántúl 3. legjobbja volt súlycsoportjában, emellett cselgáncsozott és asztaliteniszezett is. Így Debrecenben nem okozott gondot neki, hogy munka mellett kellett fociznia, mert sokoldalúan képzett volt a sportban, ami szerinte éppen a középpályások erényének kell lennie a futballban.

Természetesen a fejben is erősek érhetnek el jó eredményt azon a poszton – teszi hozzá, s példaként említi gépészmérnöki és még tucatnyi végzettségét, mert vallja, az agyat is karban kell tartani. Neki elhihetjük, hiszen 1968-ban ezekkel az erényekkel az NB III-as Kinizsi játékosaként az összes NB-s csapatot figyelembe véve a legtöbb gólt rúgta, 38-at. Nem csoda, hogy kapkodtak utána az élvonalbeli klubok, ő mégis az akkor másodosztályú a Videotont választotta, és fel is jutottak az élvonalba. Máig szívfájdalma – amit már Juhász István, az FTC akkori játékosa a sajtónak is elmondott –, hogy azért nem lehetett a toronymagasan legjobb székesfehérvári alakulat bajnok 1976-ban, mert a Fradi az utolsó 5 mérkőzését megvásárolta.

Feledhetetlen meccsek

A 83 éves Bartók Józsefet is legendásként emlegetik az utódok, amit valószínűleg kivételes futógyorsaságának köszönhetett. Az ötvenes évek közepétől a végéig játszott a Kinizsiben, amely akkor közel egy szinten volt a DVSC-vel. Így nem csoda, ha még az akkori újság is lehozta, hogy a G. Nagy, Bartók, Varsányi hármast a Lokomotív le akarja igazolni. S, hogy a villámgyors balszélső mégsem került a Lokihoz, annak oka a felesége ultimátuma volt: vagy ő vagy a foci. Akkor a pénz még nem játszott szerepet egy ilyen váltásban, ráadásul festőként elég jól is keresett. Maradt a „kis” csapatnál, de azért, amikor a kinizsis fiúkat áthívták edzőmeccsre a szomszédba, nem hagyta ki, hogy a DVSC legendás hátvédjének, „Atyának” csak a hátát mutassa, amikor elhúzott mellette – mondja nevetve.

A Barneválnál kapott munkát, ami számára is biztos megélhetést nyújtott, így az összejövetel másik szervezője Ács Zoltán sem hagyta el nevelőegyüttesét csak egy rövid időre. Büszke rá, hogy 1963-ban a DVSC előtt nyerték meg a serdülőbajnokságot, majd az ifit is megverték a stadionban egy Loki–Honvéd meccs előtt. Feledhetetlen emlékei közé tartozik a Tiszakécskén 1979-ben lejátszott osztályozó, melynek érdekessége volt, hogy az NB II-ből kieső Gyöngyös küzdhetett meg a megyei bajnok Kinizsivel, s a debreceniek 3–1-re győztek. A legnagyobb élménye azonban – és szinte mindenkinek –, hogy 1976-ban 3 ezer ember előtt a megyei bajnokságban szereplő Kinizsi 1–0-ra legyőzte a Kocsis Lajossal, Tichyvel, Pintérrel, Szűcs Lajossal felálló Honvédot.

A Kinizsi Koplárovicsa

A klub történetének talán leg­emlékezetesebb találkozója az a bizonyos kupameccs volt 1976-ban, melyet kicsit hasonlóan úgy nyertek meg a debreceniek, mint 2002-ben a ZTE a Manchester United ellen. A Kinizsiben játszott az egyébként ritkán szóhoz jutó akkor 18 éves Kovács Balázs is, de a többit idézzük fel tőle: „Mózsa Tibi elment a jobb oldalon, és szögből, közelről rárúgta a labdát, amit Rapcsák kiütött, éppen oda, ahol én voltam, nekem meg csak be kellett passzolnom a kapuba.” Akkor még nem tudhatta, hogy utólag ezért a találatáért egy 2002-es gól miatt társai Koplárovics Bélázni fogják.

A klub történetéből több mint 60 esztendőt maguk mögött tudó öregfiúk még nagyon sok mindenről beszéltek velem és egymással, aminek visszaadására nincs elég hely. A DVSC-ben játékosként és technikai vezetőként, majd a női kézilabdacsapatnál is ebben a szerepkörben dolgozó Németi Gyula például legszebb éveinek nevezi a Kinizsiben eltöltötteket, pedig az NB I-es Haladásban is focizott. Háromszor nyertek bajnokságot, de kétszer az osztályozón buktak el, egyik alkalommal például az akkor a Kisvárdában játszó Dayka Zoltán ütötte el a Kinizsit a feljutástól.

Tőzsér Géza már 1975-ben 15 évesen helyet kapott a felnőttcsapatban Oláh Györgynél, előtte Huszti Ferenc volt az edzője, akitől már akkor megtanulta: hazaadni kapu felé nem szabad a labdát. Szerinte ezt nagyon sok szakvezető még ma sem tudatosítja a játékosokban. Később 1977-ben elkerült a DMTE-be majd visszatért a Kinizsibe, ahonnan újabb 3 év után a Diósgyőrbe igazolt. Nevelőegyesületére úgy gondol, mint ahol az idősebbek mindig partnerként kezelték a fiatalabbakat, a játékosok összetartó közösséget alkottak. Kötödését mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor először meglátta, mi lett a Kinizsi-pályából, elsírta magát.

- Égerházi Péter -