2014.11.12. 15:25

A sikertörténet fő letéteményese - Interjú Orendi Mihállyal

Debrecen - Orendi Mihály: „<em>Büszke vagyok, hogy ez a Sportcentrum, az én csapatom!</em>”

Debrecen - Orendi Mihály: „Büszke vagyok, hogy ez a Sportcentrum, az én csapatom!”

Orendi Mihály 15 évig vezette a Debreceni Sportcentrumot, mely történet igazi sikersztorivá nőtte ki magát. A 67 esztendős sportvezető elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy megújultak, illetve vadonatúj sportlétesítmények épültek a cívisvárosban, ahol másfél évtized alatt összesen 21 világversenyt rendeztek. Az évek során a Debreceni Sportiskola is a Sportcentrum szárnyai alá került, s az ott végzett szisztematikus munkának köszönhetően a DSC-SI-t az Év sportiskolájának választották 2013-ban. A klub versenyzői nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő eredményeket értek el, közülük kiemelkedik Risztov Éva Londonban szerzett olimpiai aranyérme. Orendi Mihály a közelmúltban lemondott ügyvezetői posztjáról, így elkerülhetetlen volt egy nagy múltidézés.

Másfél évtizede még Nyíregyháza sportjáért dolgozott, ám Kósa Lajos hívó szavára (sportnyelven szólva) átigazolt a cívisvárosba. Mivel győzte meg a polgármester úr, hogy Debrecenben folytassa pályafutását?

Orendi Mihály: Több helyről is megkerestek 1999-ben. Amikor Kósa Lajossal egyeztettünk, nem voltak különleges feltételeim, viszont akadt egy dolog, amit kértem, és amire azonnal igennel válaszolt. Anno az önkormányzati sportlétesítményeket üzemeltető szervezeti forma úgynevezett intézményi volt, ami a versenysporttal egyszerűen nem volt kompatibilis. Az volt a kérésem, hogy a létesítmények üzemeltetését, ne intézményi, hanem gazdasági társasági formában végezhessük a továbbiakban. A polgármester úrral történő beszélgetéseink során persze szóba kerültek más dolgok is, például lényegi elem lett, hogy világversenyeket próbáljunk elnyerni, megszervezni és megrendezni – ekkor 1999 szeptemberét írtuk.

Milyen állapotok uralkodtak akkor a Sportcentrum berkein belül?

Orendi Mihály: A létesítmények szinte teljesen amortizálódott állapotban, az „örökölt” munkatársak pedig hitehagyottak voltak. Az Oláh Gábor utcai komplexum a nyolcvanas évek elején az ország egyik legkorszerűbb létesítménye lett, ám később senki sem tekintette magáénak. Az épületek lepusztultak, de az emberi gondolkodás is, ugyanis nem hittek semmiben. Bizonytalan voltam abban, ha átalakulunk gazdasági társasággá, ezt ők hogyan élik majd meg. Bevallom, nem volt könnyű elindulni.

Mit tartott a legfontosabb feladatnak a munkája elején?

Orendi Mihály: Egyedül vágtam bele, ezért meg kellett találnom azt a csapatot, amivel kivitelezhetőek a céljaink. Ez egy hosszú folyamat volt. Büszke vagyok, hogy ez a Sportcentrum, az én csapatom! Soha nem szólt bele a tulajdonos és egyetlen képviselője sem, hogy kivel dolgozok együtt. Azt hiszem, ez a fajta bizalom és a bizalom által biztosított döntési szabadság egyedülálló a rendszerváltás utáni Magyarország történetében.

A Sportcentrum vezetőjeként az első nagy látványos versenyrendezése a 2001-es ifjúsági atlétikai világbajnokság volt, ami utat mutatott a jövőt illetően.

Orendi Mihály: Nyugodt szívvel mondhatom, nem vallottunk szégyent, sőt! A Nemzetközi Atlétikai Szövetség döntése értelmében abban az évben a mi versenyünk volt az év eseménye, amit a Monte Carlo-i gálán hirdettek ki. Ez valóban remek alapnak bizonyult.

Alig készült el a felújított Gyulai István Atlétikai Stadion máris egy új létesítmény körvonalai fogalmazódtak meg. Valóban a tornász-világbajnokság miatt épült a Főnix Csarnok?

Orendi Mihály: 2001. november 18–án hívott Dénes Ferenc, az Ifjúsági Sportminisztérium sportért felelős államtitkára, s arról érdeklődött, hogy akarunk–e tornász vb-t rendezni. Mondtam neki, bár van régi sportcsarnokunk, a Hódos, de abban nem lehet. Elmondta, pont erről akart beszélni, ugyanis kellene egy új csarnok is. Kósa Lajossal már másnap indultunk egy 5-6 ezer néző befogadására alkalmas létesítmény terveivel Budapestre. Végül a kormány garanciát vállalt a Főnix Csarnok megépítésére, s a nemzetközi torna-szövetség is elfogadta a jelentkezésünket. Ezután felpörögtek az események, jött az a fantasztikus munka, ami szerintem világrekord: az első kapavágástól a műszaki átadás utolsó napjáig 242 nap telt el, amire mindannyian büszkék lehetünk. Az atlétikai ifjúsági vébé és a tornász világbajnokság sikere után jött az a koncepcionális igény, ha lehet, évente rendezzünk világversenyeket, amiket lehetőleg kapcsoljuk össze egyfajta létesítmény fejlesztési elképzeléssel. Ennek az eredménye lett később a Sportuszoda és a Jégcsarnok is. Megtanultuk, hogyan lehet egyszerre több eseményt szervezni, így 15 esztendő alatt 21 világversenynek adtunk otthont.

Fontos dátum a Sportcentrum életében 2006 is, hiszen a Sportiskolát ekkor csatolták a szervezethez. Mit tartott a legfontosabb feladatának az utánpótlás-nevelés terén?

Orendi Mihály: A magyar sport tortájának van egy olyan szelete, amely még szép, vonzó és hosszútávon eldöntheti akár Debrecennek, de az egész országnak is a jövőbeni sport sikereit, s ez az utánpótlás-nevelés. Akkor és most is úgy gondolom, hogy ez gyönyörű feladat. Ezért örömmel vállaltam el a Sportiskola működtetésével járó munkát. A megfogalmazott stratégiai célkitűzésünk változatlan maradt: a Sportiskolában olyan munkát kell végezni, amelynek eredményeképpen nemzetközileg is kiemelkedő eredmények elérésére képes talentumokat nevelünk, menedzselünk. Amikor elkezdtük ezt a munkát, a legnagyobb problémahalmaz az volt, hogy két világképfelfogás találkozott egymással. Azt mondhatom, hogy a Sportcentrum munkatársai a világversenyek kapcsán megtanultak úgy dolgozni, hogy mindig a világszínvonalat célozták meg, viszont a Sportiskolánál akkor nem ezt tapasztaltam. Mintha még mindig a huszadik század közepében tartottunk volna. Olyan rendszert kellett kialakítanunk, ami napra készen mutatja, kik a sportiskolások, és a lehető legtöbb mindent tudjunk róluk. Éppen ezért 2007-ben egy komoly informatikai hálózat kidolgozását kezdtünk el, amin három éven keresztül dolgoztunk, ezzel hadat üzentünk a kockás füzeteknek.

Nyíregyháziként hogyan tudta elfogadtatni magát a cívisekkel?

Orendi Mihály: Tudom, azt mondják rólam, kemény vagyok, ettől függetlenül minden munkatársammal igyekeztem őszinte emberi kapcsolatokat kialakítani. Szívesen vettem a vitákat, s ha az érvek hitelesek voltak, akkor hagytam magam meggyőzni. De a Sportcentrumban igazi csapatmunka folyt. Elsősorban ennek a munkamódszernek voltak köszönhetőek a sikereink.

Volt valamilyen ellenállás, ami megnehezítette a munkáját?

Orendi Mihály: Magyarországon egyébként is jellemző az I-faktor, azaz az irigység. Az én célom mindig is az volt, hogy egy sikeres országban, egy sikeres városban szeretnék élni és dolgozni. Egy ország csak akkor lehet sikeres, ha polgárainak a túlnyomó többsége eredményes. Éppen ezért hihetetlen módon örültem minden olyan sikernek, amely a városban történt ez idő alatt, például a Loki futballcsapatának aranykorszaka engem repíteni tudott, és rendkívül büszke voltam rá.

Napi szinten ingázott lakóhelye Nyíregyháza és Debrecen között. Nem merült fel, hogy a cívisvárosba költözzön a család?

Orendi Mihály: Az időm nagy részét ebben a városban töltöttem, szinte csak aludni jártam Nyíregyházára, ráadásul az emberi kapcsolataim többsége itt lelhető fel. Debrecen mindig is vonzónak tűnt számomra, de nem hozhattam a családomat olyan helyzetbe, hogy nekik is kötelezően kelljen költözni. Éppen ezért két alkalommal családi tanácsülést tartottunk, ahol átbeszéltük, mi lenne a jó megoldás. Eddig kétszer leszavaztak, de a közelmúltban újra napirendre került a költözés, és lehet, hogy most valóban váltunk.

A versenyzői közül kik állnak legközelebb a szívéhez?

Orendi Mihály: Mezei Gergő. Amit ő vállal transzplantált emberként, az egészen emberfeletti, megható történet. Egy picikét úgy érzem, mintha a fiam lenne, ha bármi gondja, baja van, átbeszéljük. Két évig én irányítottam a felkészülését is, így testközelből tapasztalhattam, milyen remek ember és nagyszerű sportoló.

Megmondom őszintén, meglepett, azt hittem, az olimpiai bajnok Risztov Évát említi, hiszen köztudottan remek kapcsolat volt Önök között.

Orendi Mihály: Risztov Évára én változatlanul szinte családtagként tekintek, aki az életemben két időszámításban van jelen. Az egyik, amikor 2009 áprilisában idejött és „debreceni lett”, egészen az olimpiát követő két hónapig. Aztán elkezdett változni, ami miatt nem hibáztatom. Nagyon nehezen tudná bárki is feldolgozni azt a történetet, amin keresztül ment. Gondoljon bele, húsz éven keresztül küzd, dolgozik, ám úgy kell élnie az életét, hogy a nagy álom nem akar megvalósulni. A végén már önmaga sem bízott a sikerben, de a környezete is teljesen lemondott róla, hisz ne felejtsük el, 2009-ben egy „leselejtezett” Risztov Évát kaptunk, akire nem volt szüksége a magyar úszósportnak. Aztán Éva olimpiai bajnok lett, aminek a debreceni közeg is nagy részese volt, s talán picit én magam is. Éva 2013-ban a siker feldolgozásával volt elfoglalva, s ez óhatatlanul kikezdte a kettőnk kapcsolatát, de legalábbis megviselte. Nehezen tűrtem, hogy sztárként próbált viselkedni abban a környezetben, amely eddig őt emberként szerette, tisztelte, segítette. Végül abban maradtunk, az a legszerencsésebb, ha csak a leghivatalosabb dolgok miatt tartjuk a kapcsolatot. Mondom ezt annak ellenére, hogy változatlanul szeretem, s hiszem, hogy lesz még egy-két nagy dobása. Szívből kívánom, hogy tudja megvalósítani a céljait, amire 2015-ben jó lehetősége lesz, hiszen az új edzőjével, Kovács Ritával nagyszerű munkára képesek.

Van olyan dolog, amit utólag másképp csinálna az elmúlt 15 évből?

Orendi Mihály: Nagy dolog biztos nincs. Talán a családomra több időt fordítottam volna.

A közelmúltban lemondott az ügyvezetői posztjáról, így azt gondolhatnánk, hogy a 15 éves sportcentrumos sikertörténet után lazább napjai vannak, ám amikor időpontot egyeztettünk az interjúhoz, kiderült, egyáltalán nincs így, rengeteg az elfoglaltsága.

Orendi Mihály: Azért van egy óriási változás, mert az a fajta felelősség, ami ott volt a vállamon 15 éven keresztül, az most lekerült rólam. Nagy nyomás volt ez, közvetlenül mintegy száz embernek az életért, egzisztenciájáért, illetve ezer sportiskolás tehetségért voltam felelős. Jelenleg a Sportcentrumban szakmai tanácsadóként számítanak a munkámra, s emellett az úszó-szövetségben általános alelnök vagyok, míg a korcsolyázóknál elnökségi tagként és elnöki koordinátorként tevékenykedem. Viszont a mindennapos elfoglaltságom valóban nem annyi, mint korábban, ezért több idő jut a hobbimra, a fényképezésre, és sokkal többet tudok olvasni.

- Boros Norbert -