2018.03.26. 12:42

Újraindít a természet

Debrecen - A Netflixen landolt Expedíció magabiztosan dobálózik az emberiség történetének nagy kérdéseivel, de egy percig sem akarja megmondani, mit gondoljon a néző.

Valami történt Florida déli partjainál. Egy hatalmas, egyre csak terjeszkedő zónában valamilyen ismeretlen erő alapjaiban írja újra a genetika, a biológia, meg úgy egyáltalán az anyatermészet alaptörvényeit. Aki bemerészkedik, ijesztő tüneteket produkál, és ami a legfontosabb: soha többé nem tér vissza. Ide küldenek be egy ötfős női kutatócsapatot, hogy lehetőség szerint derítsék ki, mi okozza ezt az egészet. Ennyiből akár egy átlagos B-horrornak is kinézhetne az Expedíció, de ennél sokkal több van benne. A filmet netszerte hasonlítják olyan klasszikusokhoz, mint a Sztalker, a 2001: Űrodüsszeia vagy az eredeti Solaris, és bár ezekhez egész biztosan nem ér fel, egy bevállalós popcorn-fikció lett belőle, amin még napok múlva is kattog az agy.

Alex Garland rendező a 2014-es Ex Machina után most Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiájának első részét dolgozta fel. Nem betűről betűre adaptálta a forrásművet, szándékosan nem is olvasta újra a regényt, mielőtt belevágott a filmezésbe, inkább a korábbi élményeiből akart építkezni. Az Expedíció vélhetően éppen ezért hagy elég időt a nézőnek arra, hogy magában, a szereplőkkel együtt bontsa ki az álomszerű világ működési elveit. Azét a világét, ahol a vadon visszavette az irányítást, és aminek minden szegletében van valami felfedeznivaló, legyen az egy gyönyörűen mutálódott virág, vagy két, szinte teljesen egyforma vadállat. Ezt a posztapokaliptikus, de mégis élő-lélegző környezetet remek látvánnyal adja vissza a film - bár tény, hogy kisebb képernyőn nem annyira jönnek át azok a hibák, amik mondjuk nagyvásznon már lehet, hogy feltűnnének.

Akadnak egyébként pontok, ahol bele lehet kötni a cselekménybe, de a logikátlanságok kevés kivételt leszámítva nem csorbítják a filmélményt. A mozi nem rágja szájba a saját, a pusztulás és a teremtés örök kérdéskörét körbejáró filozófiáját sem, nem kínál univerzális igazságot, csak fel-felvillant bizonyos ötleteket, témákat és hipotéziseket, amiken aztán a fogyasztó jól elcsámcsoghat. Ennek a bitang erős alapnak köszönhetően működik mindaz, amit itt látunk. Garland a fantasy és a sci-fi mellett okosan nyúl a horror elemeihez is. Csak egy-két fotelből kiugrós jelentetet tett bele a közel kétórás játékidőbe, de a néző mégis végig szorong, kényelmetlenül markolássza a szék karfáját. Ez az érzés egyetlen konkrét jelenetben csúcsosodik ki: aki látta a filmet, tudja, melyik az, aki nem, annak meg nem lőjük le a poént.

Az élményhez hozzáteszi a magáét Ben Salisbury és Geoff Barrow filmzenéje is, ami főleg a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson munkáira emlékeztet. Minimalisztikus, belesüpped a környezetbe, rengeteg témát variál, de mégsem érezzük azt, hogy kilendítene a közegből. A showt mégis a Moderat 2013-as The Markja lopja el a fináléban, amit mintha direkt ahhoz az egy bizonyos képsorhoz írtak volna.

Az Expedíciót egyébként eredetileg a Paramount mutatta volna be, de a tesztvetítések során a közönség túl bonyolultnak tarálta a kész filmet. A stúdió egy harcos producernek és a rendezőnek köszönhetően nem tudott belenyúlni a végső változatba, így kihátrált a globális mozis forgalmazás mögül, csak az USA-ban és Kínában vitte nagyvászonra a művet. A projektet végül a Netflix karolta fel, itt március 12-én debütált. Ez a forgalmazási modell érthetően nem mindenkinek jön be, de az egyszeri néző most valószínűleg jól járt vele.

- Raffer Attila -