Július

Van egy időszak minden évben. Kalapot emelve búcsúzunk tőle. Fábián György írása.

Az, amikor teljes pompájában tündököl a széles csípejű, bő rokolyájú nyár. Lobogtatja haját – hinti széjjel javait. Gyümölccsel kínál, kenyeret ad, messzire visz, ha kell. Csak kövesd a napot!

A sör hideg, az ölelés forró.

A hajnal illata soha máskor nem ilyen.

Matula bácsi a pipáját tömi a szénaágyon ülve, Tutajos talán nem felejt el kabátot tenni a hátizsákba, Bütyök pedig igazgatja hetyke vadászkalapját, és úgy mázsál, de úgy mázsál…

Ezután már nemsoká kifelé fordulunk a telt évszak karjaiból, a fecskék kezdenek lassan gyülekezni, az áruházakban fenyegetőn sorakoznak az iskolaszerek.

Sokunknak biztosan kisebb gondja is nagyobb annál, mit ír épp a naptár lapja; Fábián úr, maga mennyire ráér, bezzeg nem ünnepélyeskedne ennyit, ha a kasza nyelét kellene markolnia a toll szára helyett!

A napok azonban sorjáznak egymás után, ki tudja, mi felé, nincs megállás, dőlnek, mint a búza, ahogy vágja a kaszás a rendet, minket pedig húz magával a suhogó lendület, sodor tova a viszonylagosságban.

Miképpen vethetnénk meg lábunkat az elomló idővel dacolva?!

„Matula is újra lehunyja a szemét, és számolgatja: hányszor látta a fecskék érkezését, és arra gondol: mennyi lehet még vissza?”

Tutajosnak pedig az jár az eszében, hogy „az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság…”

- Fábián György -