Hidakat húz fel szóból, rezgő levegőből

Debrecen - „Belevetettük magunkat a szakadékba, és az ernyő mindig jókor kinyílt.” Interjú Lackfi János József Attila-díjas költő-író-műfordítóval.

Egy interjúban úgy nyilatkozott, nem elég jól írni, fontos lenne érdekesen is beszélni róla. Hogyan érdemes?

Ha valaki jól ír, az már gyönyörű, de kellenek olyanok, akik közelebb tudják vinni az irodalmat a többiekhez. Az irodalom eredendően nem két szakállas, okos, idős ember szép, érthetetlen beszélgetése poros könyvtárszobában. Hanem eleven történet, embertől emberig ható. Mint egy sámánének, amivel esőt varázsolunk közösen. Az életünkből fakad, arról szól, pont, mint egy kocsmai sztori. Szóból, rezgő levegőből álló híd az emberek között. Sok megnyilvánulási lehetősége van, a mostani szubjektív tárlatvezetéstől kezdve a megzenésített verseken át a slam poetry-ig. Az utóbbi években azt tapasztalom, egyre többen tartják minőségi szórakozásnak az ilyen alkalmakat. Mosonmagyaróváron vagy Dunaújvárosban simán összejönnek százötvenen egy-egy irodalmi estre és nem gondolják, hogy unatkozni fognak.

Köztudottan rengeteg alkalommal találkozik az olvasóival.

A múlt évben százötvenkilenc fellépésem volt…

Jól emlékszem, hogy a közelmúltban azt nyilatkozta, visszavesz ebből ?

Ez már a leszorított szám, tavaly előtt kétszáz volt. Igyekszem könnyíteni a saját helyzetemen. Átadtam a szervezési részt, messzebbre sofőrrel jövök és útközben tudok dolgozni. Fárasztó, de élvezetes is, hogy nem csak létrehozom a szöveget egy zárt „laborban”, hanem rögtön tovább is mesélem másoknak. Most fejeztem be a könyvhétre megjelenő regényemet, a címe ijesztő: Levágott fül. A magányos munkába senki nem tud besegíteni, ezt egyetlen szerző sem spórolhatja meg magának. Ám az irodalom tüzes, sistergős léte ott kezdődik, ahol dialógushelyzetbe kerülhet. Ha felállok a klaviatúra mellől vagy belépek a Facebookra, rögtön érzékelem, hogy az embereknek az írásom mond-e valamit. Reagálnak, vitatkoznak, hozzátesznek, saját emléket mesélnek, továbbszövik.

Az irodalom és a saját munkássága népszerűsítésének izgalmas, modern példája az ön Facebook-oldala. Szokatlan képekkel posztolja műveit, olykor pedig családi eseményeket is. Hogyan alakult ki a közösségi oldalának arculata? Ki kezeli felületet?

A Facebook egy virtuális pad, amilyenre régen a nénik, bácsik kiültek a ház elé és elmondták egymásnak, hogy „ez a lány bekapta a legyet” vagy „megint elcsalták bundával a meccset”. Ilyen a Facebook is – a legjobb oldalát tekintve. Vannak visszataszító arcai, például uszulások fóruma is. Bár az irodalomnak még az uszulások is jót tesznek. A balhé, ami a közelmúltban egy tankönyvbe került versem kapcsán zajlott, nekem konkrétan egy hét alatt 1500 lájkolót hozott, akkor léptük át az ötvenezret. Persze, elküldenek anyámba, de ez mozgósítja a rajongókat meg a közömböseket is. Legalább tudomásukra jut, hogy ma is létezik irodalom, hiszen vitáznak róla. Az irodalom halála nem a gyűlölet, hanem az unalom. Amikor a penész megeszi, és a kutya sem foglalkozik vele. A mű iránt fellobbanó gyűlölet a megértés első lépcsője lehet. Írói Facebook-oldalamat magam kezdtem el, ma felerészben én csinálom, de Johanna lányom szerkeszti a napi két alapposztot. Magam barkácsolom a nagy sikernek örvendő Lackfi-mémeket. Például: „Attila van itthon sör? Tudod, hogy nincs. Bocsánat.” Az effélékkel az a célom, hogy emberi arcot kapjon a költőfigura, valahogy leugorjon a talapzatról, belépjen köznapjainkba. Az oldalon kialakuló közösségi élet jót tesz az irodalomnak. Kollégák is ajánlanak írást, hogy tegyem föl, ha tetszik. Ki-ki a saját hajójának kormányosa, de öröm másoknak segíteni. Rengeteg jó író van ugyanis, csak kevesek hangja hallatszik.

Hívő. Hogyan képzeli Istent?

Elképesztő kreatívnak. Ha belegondolunk, hogy csinált egy plázát a halaknak a tenger mélyére: csillivilli színekből vannak a korallszigetek, holott lehetne fekete-fehér vagy kubista stílusú szögletes, azok között is ellaknának a kocka-halak a kocka-alakú, szürke vízcseppek közt… Így lebutítani viszont csak az ember képes a természetet. Isten emberfeletti dimenziókban gondolkodik, miközben – és ez nekem nagyon fontos – személyes. Beszélgetőtárs, aki izgalmas módokon felel. Úgyhogy érdemes vele társalogni, akár szemrehányóan is! A legnagyobb szomorúság, ha már nincs egy szavam a házastársamhoz, a tanítványomhoz, a gyerekemhez, Istenhez, a szomszédhoz. Érdemes emberszámba venni az Istent!

Elmeséli egy izgalmas feleletét?

Családunkban egy komoly döntés kapcsán sehogy se tudtunk dűlőre jutni. No, kérdezzük csak meg a jó Istent! Feleségem, Juli, kitalálta, hogy ha Isten akarja, amit kitaláltunk, küldjön egy almát valahogy. Aztán rájött, hogy a nyár közepén nincs sehol alma, ez nem volt jó kérés. Mindegy, a Mindenhatónak ez igazán nem nagy ügy. Kérhetett volna gránátalmát vagy ananászt is, tök mindegy. Leste a hozzánk érkezőket, hátha hoz valaki almát. Én sürgettem, dönteni kellene, de ő még várta a választ. Legkisebb lányunk másfél éves volt ekkor, a kertben leszedegette a fáról az éretlen almákat és egyre-másra vitte a feleségemnek. Ő pedig hiába magyarázta, hogy azt nem szabad még letépni. Este találgattuk, ez most akkor jel volt vagy sem? A pici épp a kezemben volt, s kihajolt a karomból, fölfelé mutogatott. Fölnéztünk a falra, ahol egy kép volt, valamikor én barkácsoltam neki a cifra fakeretet. Klasszikus ikonográfia szerint Szűz Máriát ábrázolta a kis Jézussal, akinek a kezében egy alma volt.

Vagy vegyük most tizenöt éves Ágnes lányom esetét. Ő dongalábbal született, fölfelé állt a talpa, gondoltuk, talán járni se tud majd, nehéz élete lesz. A hét hónapos kicsi gyerek két és fél órás műtéten esett át, aztán úgy gipszelték a lábát, hogy eltekerték jó irányba. Borzasztó érzés. Andocson, Somogyban, ahonnan családom egy része származik, van egy Szűz Mária-szobor, amely fogadalmi ruhákat kap rendszeresen a hívőktől. Feleségem, az édesanyám és a nagymamám kitalálták, hogy varrnak egyet Ágnes gyógyulásáért. Hárman összefogtak, elkészítették. Már szaladgált mellettünk Ágnes, amikor az ottani atyához fordultunk, hogy megtudjuk, mikor vihetjük a viseletet. Morfondírozott a naptár fölött, majd azt mondta, egyetlen nap szabad az évben, a november 12. Ez pedig Ágnes születésnapja. Véletlen is lehet. Annak viszont elég brutális.

Gyermekeik közül többen szülők már. Simon fiuk a kortársaihoz képest korán, 22 évesen vált édesapává. A generációmban kitolódott a gyermekvállalás, amire az anyagi, egzisztenciális bizonytalanság mellett, úgy tapasztalom, erős érv az érzelmi bizonytalanság, a nem jó szülői példa, az akaratlan sebzések. Ön mivel biztatná a fiatalokat a korai gyermekvállalásra?

Sok sebzettség van a világban, óvakodnék attól, hogy ismeretlenül belemásszak más életébe, vagy korlátokat szabjak bárkinek.

Feleségem nagyapja, Bárdos Lajos zeneszerző mondása volt, hogy házasodni nem lehet se elég korán, se elég későn. Ha megvan a társ, akkor mire várjunk, ha nincs meg, akkor minek… A gyerekvállalásnál sem jó ráfeszülni, hogy előbb vagy utóbb. Tökéletesen semmit sem tud előre az ember. Hamis várakozás, hogy egyszer csak olyan társat találunk, aki ott homorú, ahol én domború vagyok és fordítva, összepasszolunk, mint két kicsi legó. A házasság lehet csak egy papír, ám valódi szövetséggé is válhat. A tartalma rajtunk múlik.Ha fiatalon megtaláljuk azt, aki mellett komolyan vesszük a holtomiglan holtodiglant, akkor élettani szempontból is kedvező lehet hamar gyermeket vállalni. Hihetetlen öröm a két és fél éves kicsi lányunk, de tapasztalom, hogy negyvenhat évesen nem ugyanazzal a fizikai és pszichés rugalmassággal tudom odatenni magam. Persze megvannak az előnyei is e kornak. Anno mentem az egyetemre, feleségem onnan jött, vagy épp fordítva. Közben átadtuk egymásnak a stafétát, a babákat. Julival együtt váltunk felnőtté, kapcsolatunk rettentő dinamikus volt, hisz fiatalok voltunk, kisgyermekekkel, nagyon határozott közös célokkal.

Életük, ahogyan másoknak Önöknek sem csupán porcukorral hintett. Elveszítették két gyermeküket és a legkisebb születése is határhelyzet volt. Egy interjúban mesélt arról, hogy Simon világra jövetelekor anyagi gondokkal küzdöttek, egymást váltották az egyetemen. Hogyan tudja megtartani az ember a derűjét, a hitét, s hogyan tartott ki a pályája mellett ilyen anyagi indulás után?

Nem vártam sosem, hogy az irodalom el fog tartani. Örömteli meglepetés, hogy az elmúlt öt évemben ez történik. Tartottam cselgáncs­edzéseket fiatalon, voltam főszerkesztője a Hidegkúti Hírek című „világlapnak”. A hirdetést is én vettem föl, meg a példányokat is én vittem ki az újságárushoz. Igazi kulimunka volt. Ráadásul közelharcot kellett vívnom azokkal, akik a rendszerváltás idején forró hangulatban a világpolitikáról akartak publikálni, miközben az olvasókat az érdekelte, ki tört be a kisboltba, hol van aerobik-edzés. Hamar rájöttem a bölcsészszakma nem csak otthon ülésről és alkotásról fog szólni. Marhaság várni, hogy felfedez magának a világ­irodalom. Melóztam, ahogy a csövön kifért. Könyv- és filmkritikákat írtam, fordítottam, esszéztem, szerveztem, moderáltam, interjúztam, tanítottam. Aztán lassan kiderült, hogy több lábon állva meg lehet élni a szakmámból. Nem panaszkodom, hat gyermek luxus minden korban, és nincsenek anyagi gondjaink. De úgy indult, hogy elképzelni nem mertünk saját lakást, pláne házat. Egy francia pap mondta, hogy a gondviselés olyan ejtőernyő, ami mindenki hátán ott van, de csak annak nyílik ki, aki meghúzza a zsineget. Mi nagy bizalommal belevetettük magunkat reménytelennek látszó helyzetekbe, és az ejtőernyő kinyílt: amikor lakást kellett venni, valaki beállított több millió forinttal, kölcsönbe hozta. Elképesztő esetek történtek, amiben annyi érdemünk van, hogy bátran, hittel leugrottunk a szakadékba. Meg próbáltunk sokat dolgozni, anélkül nem megy.

- Megyesi-Horváth Borbála -

Se bömbi, se tünti – teszi a maga dolgát

Ma leginkább ír és fordít, de egyetemista korában újságíró is volt, sőt, ahogy említette főszerkesztő. Érdeklődtünk tőle a hazai médiahelyzetről és a társadalmi szerepvállalás értelmezéseiről. Így felelt: „Talpon megállni mindig nehéz. Az én alapállásom, hogy sem a jobb oldali barátaimat nem akarom elveszíteni, sem a baloldaliakat csak azért, mert középen maradok. Egy irodalomban, egy Magyarországban hiszek. Meg valami efölött álló, összetartó erőben. Gyakran megtörténik például, hogy Kapolcson, a Művészetek Völgye versudvarban résztvevők később bejelölnek a Facebokon, és látom, hogy az egyiknek akkora turulmadara van, be sem fér a profilképnyi négyzetbe. A másik meg tagja mondjuk az „azonnal húzzák fel XY-t civil platformnak”. És ezek az emberek ott ültek az udvarban, együtt alkottak.

Abban, hogy én otthonról megmondom Angela Merkelnek, Donald Trumpnak vagy Orbán Viktornak, hogy mit kell csinálni, abban semmi felelősség nincs. Ha a szomszédomnak viszek egy liter tejet vagy beszélek az anyósommal, az rizikósabb. Mert, mi van, ha a szomszéd nem szereti a tejet vagy lepirít valamiért az anyós? Ami a hatáskörünkbe esik, ahelyett távoli homályos dolgokkal foglalkozni, fotelből világot megváltani persze olykor kényelmesebb. Majdnem minden pártból megkerestek már, hogy vonuljak, fújjak, bömbizzek, tüntizzek, vagy legalább írjak hozzá verset. Nekem nem erről szól a történetem.

A közéleti szerepvállalást a magam részéről abban látom, hogy a Jószolgálat-díj 2018-as nagykövete vagyok, támogatom az Igazgyöngy Alapítvány, a Habitat for Humanity Magyarország és a Málta Szeretetszolgálat munkáját. Hogy gyerekek ne éhezzenek, ne fázzanak fontosabb ügyek annál, ki veszi fel a képviselői hozzájárulást az útengedélyhez. Persze ez utóbbi is fontos, csak nem az én dolgom.