Volt, hogy a rendőrök meccsről vitték dolgozni a debreceni Weisz Györgyöt, akinek élete a sportújságírás

Ha debreceni sporteseményekre jár az ember, biztosra vehető, hogy egy újságíróval találkozni fog: Weisz György egészen fiatalkora óta látogatja a cívisvárosi, és sokszor a külföldi meccseket is. Az immár több évtizede sportújságíróként tevékenykedő szakmabeli a Haonnak adott interjújában beszél a kezdetekről, a tanulmányairól, debreceniségéről, s azt a sztorit is elárulta, amikor rendőri kísérettel vitték dolgozni, hiszen éppen egy cívisvárosi labdarúgó mérkőzésen vett részt. 

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy újságírással szeretnél foglalkozni? 

Édesanyám nagyjából három hónapos terhes lehetett, amikor ez eldőlt. A viccet félretéve, huszonéves koromtól döntöttem ezt el. Egyébként mindig is a Hajdú-bihari Naplónál szerettem volna elhelyezkedni. Egyrészt, sok barátom volt a lapnál, másrészt debreceni voltam, így kifejezetten büszke voltam rá, hogy idekerültem. Persze, mint sokaknak, nálam is igaz: a véletlenen múlt, hogy újságíró lettem. 

Miféle véletlen? 

Külsősként anno egy-két írással próbálkoztam, de az eredeti szakmám vegyésztechnikus. Debrecenben tanultam, s gyönyörű hat évet töltöttem ott négy helyett, ragaszkodtak hozzám. Nekem már akkor sem tetszett feltétlen ez az irány, de az igazsághoz hozzátartozik, ha valaki ide bekerült, jelentett egy rangot. A szüleim ragaszkodtak ehhez, szerencsére elvégeztem. Dolgoztam is a szakmában egy ideig, ám mindig a sporthoz húzott a szívem. Egyszer munkaidőben ellógtam egy DVSC meccsre, természetesen ez annyira nem tetszett a vezetőknek. Ezt követően dolgoztam még pár helyen, ám folyamatosan írtam néhány lapba. A sors úgy hozta, hogy riportert kerestek, 900 résztvevőből bejutottam a legjobb 16-ba, de állást nem kaptam. 

Nem szegte kedvedet, hogy nem téged választottak? 

Nyilván nem esett jól, de folytattam az utamat. Igaz, mást is kipróbáltam: műsorvezető-parodista voltam. 1968-ban volt egy Ki mit tud, s olyan ellenfeleim voltak, mint Gálvölgyi János. Sokan felismertek az utcán is abban az időkben, megtetszett ez az egész. Egyszer csak az egyik ismerősöm megkért, hogy helyettesítsek valakit egy éjszakai műsorban, ám csupán két alkalomról volt szó. Olyannyira jól sikerült, hogy 40 évig ottmaradtam. 

És hogy jött a képbe az újságírás? 

Csináltam ezt már akkor néhány esztendeje, az utcán pedig odalépett hozzám a Napló egyik rovatvezetője: „itt az idő, hogy elkezdjem a pályát”. Az ittenieknek annyira nem tetszett, hogy egy műsorvezető-parodista legyen újságíró, de most már csak jó szívvel emlékszek ezekre az időkre. Egy-két hónap után pedig végleg a lap kötelékébe tartoztam. A mai napig büszkén állítom, itt tanultam meg rengeteg dolgot. Nagy Zsuzsa és Bényei József sok dolgot tanított nekem. 

Hogy nézett akkor ki egy szakmabeli élete? Mennyivel volt másabb, mint manapság? 

Más volt, nekünk csak a nyomtatott újságírás számított. Az egyik legjobb példa: ha mondjuk Debrecenbe szerettél volna telefonálni, tárcsáztál Hajdúszoboszlóról délelőtt, délutánra kapcsoltak is. Kezdetben a belpolitikában dolgoztam, hetente volt rovatértekezletünk, ekkor ötleteltünk. Három önálló gondolatnak kellett lenni, mellé jöttek a kötelező feladatok. 

A belpolitika és a sport eltér egymástól. Hogy jött a váltás, egyáltalán miként volt erre lehetőséged? 

Egyszerű, sportrajongó vagyok. Manapság is minden mérkőzésen ott vagyok amikor csak tudok. Mindent feladtam a sportért. Olyan is volt, hogy egy műsor főpróbája előtt elmentem meccsre, ami nem bizonyult okos döntésnek, hiszen hamar szólt a hangosbemondó: „Weisz Györgyöt várják a bejáratnál!”. Kisétáltam, az egyenruhások pedig a kocsihoz kísértek. Nem volt ebben rossz szándék, csupán rég ott kellett volna lennem. Visszagondolva vicces volt, öltönyben és nyakkendőben jelentem meg a lelátón nyáron, mindenki nevetett. A kollégáim is ismertek, egyből tudták hol keressenek. 

Nem volt nehéz, hogy minden sportágban otthonosan kellett mozognod? 

Persze vannak olyan sportágak amelyek közelebb állnak a szívemhez, s vannak olyanok is, amelyek kevésbé. Hangsúlyozom, minden sportolót tisztelek és szeretek. A labdajátékok prioritást élveznek nálam. A nehezebbnek tűnő akadályokat is le lehet küzdeni. Amikor a Debrecen Televíziónál dolgoztam, kaptunk egy telefont, Vitray Tamás szólt bele: „Gyuri, a Hortobágyi Lovasnapokról kellene csinálnod egy jó anyagot”. Azt nem mondom, hogy megijedtem, de meglehetősen távol állt akkor tőlem ez a sportág. Mondtam neki is, hogy nem értek hozzá, izgultam, ám végül meg tudtam csinálni, sőt, még élveztem is! 

Feltételezem több országban, számos különleges helyszínen dolgozhattál. Melyik a legemlékezetesebb? 

Talán a világbajnoki salakmotor döntő Németországban, ahol Adorján Zoltán körözéseit közvetíthettem. Gyakorlatilag mindenhová eljutottam a szakmám által, csodás emlékek vannak mögöttem. Fantasztikus élmények maradtak meg bennem. 

Majdnem minden sporteseményen ott vagy. Milyennek látod a cívisvárosi sportújságírói közeget? 

Először is, rendkívül hálás vagyok azért, mert engem is elfogadott mindenki. Sok kollégámra igaz, hogy teljesen más generáció, mint én. Hatalmas megtiszteltetés, hogy én is részese lehetek. A debreceni sportújságírók nagyon erős közeget alkotnak. Mindenki szereti amit csinál. Amióta megnyitott a Nagyerdei Stadion, sok kollégámnak megvan a szokásos helye meccseken. Nagyon jólesik, amikor hívnak, merre vagyok vagy jövök-e? Ha esetleg tíz percet kések, kapom a hívást, „ugye jössz?” Ilyenkor túlzás nélkül elolvadok. Nagyon sokáig szeretnék még a cívisvárosi kollégákkal dolgozni. 

A családod mennyire tudott ahhoz alkalmazkodni, hogy a hétvégék sokszor neked a munkáról szóltak és szólnak manapság is?  

Amikor pályakezdő voltam, nagyon nehéz volt. Manapság már könnyebb, de néha lelkiismeret-furdalásom is van. Sokszor hozzám szoktak igazodni, mindig kérdezik, van-e meccs, jó nekem a szervezett program? Nagyszerű családom van, az unokáimat is sokszor tanítom az eseményeken. Nem vagyok olyan típusú ember, hogy otthon üljek. Elég összetettek a napjaim, sokat dolgozok, de nagyon élvezem. 

A fiatal újságírókról mi a véleményed? Mennyire látod rajtuk a szorgalmat? Esetleg szoktak tőled tanácsot kérni? 

Sokszor csodálom őket, hiszen rengeteget kell dolgozniuk. Mindig visszagondolok arra, hogy nekem miként segítettek anno. Mindig szoktam segíteni, szívesen teszem. Tisztában vagyok vele, hogy minden kollégám a legjobban szeretné végezni a munkáját, így segítségre senki sem szorul. Úgy fogalmaznék, csak olyan ötletekkel próbálom gazdagítani a fiatalok buksiját, ami valóban segítség lehet. Az meg aztán még jobban esik, amikor látom, el is fogadják tanácsaimat. Nagyon büszke vagyok a kollégámra. Fantasztikus érzés, hogy kikérik a véleményem a dolgokról.