Borók Rita: erős embereket adott mellém a Jóisten

Püspökladányból vezetett a DVSC-hez Borók Rita útja. Az idén ötvenedik életévét betöltő egykori válogatott jobbátlövő több mint kétszázszor lépett pályára a debreceni klub színeiben. Más kiválóságokkal együtt immár az ő neve is olvasható a helyi „halhatatlanok" dicsőségfalán, a Hódosban. Vele beszélgettünk.

Sportszerető családba született? 

A szüleim elváltak négyéves koromban. Ebesről Püspökladányba kerültem, az anyai nagyszüleimhez. Lényegében ők neveltek fel, mivel édesanyám sokat dolgozott. A nagymamám jelentette a mindent. Az odaköltözésünk idején már nyugdíjasok voltak. Nem fogtak szigorúan, nagyon jó kis életem, szép gyermekkorom volt. A középiskolát is Püspökladányban jártam, varrónőként végeztem (később, már Debrecenben, leérettségiztem). Egy ilyen kisvárosban a lányok jelentős része varrónőnek ment akkoriban, és nem emlékszem, hogy más számításba jött-e számomra. Magas, gátlásos kislányként emlékszem vissza magamra, aki igényelte az irányítást. Nagyon szerettem volna kitűnni valamiben.

Így jött az atlétika? 

Remek testnevelő tanáraim voltak, akik törekedtek a tehetségek kinevelésére. Apapótlékot is jelentettek számomra, én pedig meg akartam mutatni, hogy elég ügyes vagyok. Helyi szinten futóversenyeket nyertem, jól ment a távolugrás, a kislabdadobás, a sprintszámok. Az általános iskolában még nem kézilabdáztam rendszeresen. Otthon egyébként szó sem esett az atlétikáról, a versenyzésről, de a kézilabdáról sem, pedig a szakmunkásképző mellett átjártam Karcagra kézizni. Képzelje, se a nagyszüleim, se anyukám nem láttak élőben játszani sem akkor, sem később! Szerencsére a sikereimet mama még megélte. 

Az atlétikából miért váltott kézilabdára? 

Akkoriban nagyon jó volt Püspökladányban a férfi kézilabda. Mi a központban laktunk, átláttam a pályára, sokszor átsétáltam. Megtetszett a játék, így kezdődött. Az általános iskolai testnevelő tanárom Mandula István volt, kézilabdázni Kovács Krisztina tanított, aki talán még ma sem hagyott fel ezzel. A karcagi kézis csapatot szintén egy püspökladányi pedagógus, Koncz Tibor irányította, én is az ő révén kerültem a szomszédos városba. 

Egy évvel később, megint csak mások közbenjárására, újra megpróbálkoztak velem, és akkor már érettebb fejjel megmaradtam a kezük alatt. Nagyon szeret a Jóisten, mert mindig adott mellém erős embereket, akik maguk előtt toltak új célok felé. Nélkülük talán Debrecenig sem jutottam volna el...

Nyomasztották a DVSC-vel járó elvárások? 

Szerencsém volt, hogy a Komáromi házaspárhoz kerültem, mert nem helyeztek rám nagy nyomást. Nyurga gyerek gyenge térddel, jó lövőkészséggel – állapíthatták meg, és rögtön kölcsönadtak fél-fél évre játszani, erősödni, tanulni Balmazújvárosba, majd a másodosztályú Derecskéhez. Lőjek: ez volt a dolgom, menet közben pedig szépen rakódott rám bizonyos fokú játéktudás.

A gátlásos kisvárosi lány feltalálta magát Debrecenben? 

Tisztán itt van előttem, ahogy anyuval és mamával, két bőrönddel, két táskával megérkezünk a tócóskerti kis albérletbe. A klub fizetést ekkor még nem adott, de biztosították a lakhatást és munkát is szereztek, Sallai Icusék pici varrodájában dolgozhattam. Reggel edzés, utána varrás, délután megint edzés, aztán újra varrás: így éltem 18-19 évesen. Egyke gyerek voltam, bírtam az egyedüllétet. Csináltam, amit kértek, sodródtam a hétköznapokkal, örültem minden jónak. Ennek az időszaknak köszönhetem a legerősebb embert az életemben, aki végigküzdött velem, értem mindent a mai napig – a férjemet.

Aztán 20 évesen, 1993 szeptemberében már a DVSC-Symphonia mezében léphetett pályára a Kőbánya ellen... 

Egy év kölcsönjáték után, még 1992-ben Komáromi Ákos a Loki felnőtt csapatához irányított. Együtt edzhettem Kalocsai Erikával, Mátéfi Eszterrel, Medgyessyné Sáfi Mártával! Nehogy valami kicsattanó önbizalommal teli, szupertehetséges fiatalként képzeljenek el! Nyilván nem voltam ügyetlen, de hozzájuk képest bizony akadtak elmaradásaim. A bemelegítést Mátéfival párban végeztük, azért nem mindig ment az Eszti kezéhez a passzom... Az első időszakban szóba se kerültem, a háttérben maradtam. De ez volt a legjobb, ami történhetett, mert a közeg azért közben szépen húzott felfelé. Tudatában voltam annak, hogy ha használható akarok lenni, akkor nagyon sokat kell fejlődnöm. Ezért mindig odafigyeltem az edzéseken és általában véve is megfogadtam, amit csak kértek. A mai gyerekeknek és a sajátomnak mindig azt hangsúlyozom, hogy ha csinálsz valamit, az edzéseken is száz százalékosan csináld, mert az hozza meg az eredményt.

Megrendítette a klubot belülről az, hogy 1992-ben a KEK-et, két évvel később az EHF döntőjét veszítették el hajszállal, vagyis kevesebb idegenben lőtt góllal a Radnicski Belgrád, majd a Viborg ellen? 

Nincsenek ilyen élményeim. Biztosan bántotta őket a kudarc, de egy sportolónak nem szabad beleragadni a „rosszba". Keresse az ember, hogy mit rontott el, és próbálja meg kijavítani! Ez jött Komáromi Ákoséktól, remek pedagógusok voltak. Jó légkör uralkodott, több vezető egyéniséggel.

Bántotta, hogy az EHF-kupa 1995-ös elhódításakor kispadra sem került? 

Én akkor pontosan tudtam, hogy miért nem nevettek a kispadra sem, de ennek már nincs jelentősége. Akkor valamennyire bántott, de most, hogy így megkérdezi, nem, már semmiféle rossz érzés nincs bennem.

Az egy évvel későbbi címvédés során, a Larvik elleni odavágón hat góllal járult hozzá a sikerhez, és Norvégiában is betalált. Hatással volt ez a diadal a személyiségére? 

Akármennyi gólt lőttem, akármennyire jól védekeztem, én mindig belül örültem. Boldogok voltunk, de úgy egyébként nem olyan könnyű ezt felfogni... Nekem valamennyire olyan természetesen zajlott az egész: dolgoztam, edzettem, hogy egyre jobb legyek, közben pedig jöttek ezek a sikerek, amelyeknek köszönhetően a mai napig megismernek bennünket. De igazából nem változtatott meg, egyáltalán nem szálltam el magamtól.

Belül örült? 

Ezt úgy értettem, hogy nagyon izgulós voltam, meccsnapon szinte hozzám szólni sem lehetett. Ha jól ment a játék, akkor sem tudtam kifelé örülni. Később annyira tetszettek például a dánok, akik egy-egy gól után felemelik az öklüket, kiadják magukból a stresszt! A mai fejemmel már simán megcsinálnám, szerintem ez erőt ad.

1997-ben a Fradihoz szerződött, de egy évvel később visszatért. Hogy azután élete egyik nagy kalandjára, a dániai légióskodásra vállalkozzon... 

Jó idényem volt a Ferencvárosnál, sokat tanultam a játékról Németh Andráséktól, de túl nagynak, túl személytelennek éreztem az amúgy gyönyörű Budapestet.

Megélhetésben mit jelentett menő kézilabdázónak lenni? 

Az én generációm jól kereshetett a sporttal, az átlagfizetés sokszorosáról beszélünk, lehetett belőle félretenni. Abban nem vagyok biztos, hogy azok a nagy öregek is megtehették-e ezt, akiktől én tanultam annak idején.

Ez is motiválta abban, hogy a dán rekordbajnok Viborghoz szerződjön az ezredfordulón? 

A pénz természetesen nem utolsó szempont, de a legfontosabb az volt, hogy kipróbáljak valami újat. Szerettem volna tudni, hogy megállom-e a helyemet Európa élcsapatában. A dániai szerződésemhez tudni kell, hogy az egyik meghatározó idényem volt az 1999-2000-es. Sokan eligazoltak akkor Debrecenből, mert a klubnak anyagi gondjai támadtak. A szakemberek úgy jósolták, gyengén teljesít majd a csapat. Bíró Imre lett az edzőnk, aki nagyon tudott motiválni és a végén sikerült megszerezni a negyedik helyet a bajnokságban. Huszonkét mérkőzésen 159 gólt szereztem. 

Játékosként, azt hiszen, azok voltak a legjobb éveim. A dán bajnokság álomcsapatába úgy választottak be, hogy az északi ország válogatottjának csapatkapitányát, Mette Vestergaardot előztem meg a jobbátlövő posztján. A pályán megélt, általam irigyelt felszabadultság kapcsán említettük előbb a dánokat. De már a meccs előtt elkezdődött ez a folyamat: egymást inspirálták, erőt sugároztak! Ha azt látták, hogy nem vagy annyira jó hangulatban, jöttek, bökdöstek, gyerünk, gyerünk! Komolyan vették a játékot és magukkal ragadták az embert! Ma azt mondom, rosszul döntöttem, hogy két év után hazajöttem. De kínzott a honvágy, mamikám még élt, és a férjem sem tudott kinn lenni velem, hiszen ide kötötte a munkája. Jött, amikor csak tudott, előfordult, hogy hóviharban vezetett el Dániáig. Efféle korlátok között éltünk.

Dunaújvárosba szerződött, bajnok lett a Dunaferrel, azután hazatért Debrecenbe. 2005-ben befejezte a játékosi pályafutását. Tudatosan készült a sport utáni évekre? 

A Dunaferrtől már úgy jöttem haza, Debrecenbe, hogy szeretnék gyermeket, családot alapítani. Nyugalomra vágytam vándorélet helyett. Még az aktív éveim alatt elvégeztem az edzőképzést, de a masszőrködést is kitanultam. 2006-ban megszületett a lányunk, Zsófi, vele sokáig otthon maradtam. Körülbelül tíz évvel ezelőtt csak megjelent a kézilabda újra: Zsófi általános iskolájában megkértek, hogy tartsak foglalkozásokat. Ez odáig „fajult", hogy elindulhattunk egy alsóbb osztályú gyermekbajnokságban, ahol sok-sok vereség után sikerült győzni: a gyerekek és én is sírtunk. Jelenleg a Debreceni Sportcentrumnál edzősködöm, Komáromi Ákosné invitált, 11-12 éveseket trenírozok.

És milyen szülőként követni a lelátóról a lányát, aki immár a DVSC ificsapatának átlövője? 

Sosem tereltük, erre első osztályos általános iskolásként azzal jött haza, ugye, nem baj, hogy beiratkozott kézilabdára? Eleinte igyekeztem neki tanácsokat adni kívülről, de azt hiszem, hiba volt, le is szoktam erről. Azt javasolom a szülőknek, hogy ne csinálják, mert görcsössé teszi a gyereket az ide is, oda is megfelelés. Egyszerűen csak támogassák, örüljenek, hogy sportol. Az én családom semmit sem tudott a játékomról, mégis sikerült vinni valamire.