Herczeg András: „Nekem itt a helyem Debrecenben”

A debreceni labdarúgás és a DVSC egyik legnagyobb alakja, Herczeg András, aki egy egész életpályát áldozott a Lokira. Ezt ismerték el és hálálták meg a szurkolók, amikor nemrég a klub elmúlt 120 évének legjobb vezetőedzőjének választották. A legendás szakember a DVSC Labdarúgó Akadémia elnökeként a mai napig rendszeresen ott van a korosztályos csapatok és „nagyok” edzésein, meccsein. A vezetőedzőként kétszeres bajnok, kétszeres kupagyőztes tréner a Hajdú-bihari Naplónak beszélt a kezdetekről, az első sikerekről a legnagyobb pillanatokról és a nehézségekről is. 

Egyértelmű volt, hogy a labdarúgás lesz az ön sportja? 
 

Gyerekként a foci mellett a DEAC-nak voltam igazolt asztaliteniszezője, és párhuzamosan űztem a két sportágat. Előbb-utóbb ütköztek az edzések és a meccsek időpontjai is, úgyhogy amikor eljött az ideje, akkor a futballt választottam. Ugyanúgy, mint abban az időben a legtöbb fiú, én is állandóan fociztam: lent a játszótéren, az iskolai szünetekben, amikor csak lehetett. Hétvégente a szomszédos, rivális grund csapataival mérkőztünk meg, ezek alkalmával nagyon jó barátságok születtek. A Debreceni Sportiskola egyik toborzójára jelentkeztem 1970-ben, és akkor kezdődött el a versenyszerű labdarúgás az életemben. Olyan nagyszerű edzőim voltak, mint Elek Gyula, Nótás Jenő, Huszti Ferenc vagy Csende Sándor, akiktől rengeteget tanulhattam. 

Hogy került a Lokihoz? 
 

A sportiskolát követően 1974-ben kerültem először a DVSC második, majd első csapatához. Emlékszem, hogy az év szeptember elsején, Szekszárdon játszottam első mérkőzésemet a nagyoknál. Mondanom sem kell, hogy végtelenül boldog voltam, hiszen minden debreceni gyerek álma az volt, hogy a Lokiban focizzon, és ez nekem már 18 évesen beteljesült. 

Amikor másodosztályban volt a DVSC, akkor több NB I.-es csapat is szívesen szerződtette volna. Nem fordult meg a fejében a váltás gondolata? 
 

Az MTK és az Újpest érdeklődött, de itt volt a családom, és már akkor is úgy éreztem, hogy nekem Debrecenben a helyem. Ettől függetlenül nagyon jólesett, és persze az embernek a hiúságát simogatta, hogy ilyen múltú gárdák hívták.

Többen mondták akkoriban, hogy tehetséges vagyok, de mai szemmel visszatekintve úgy érzem, hogy valami hiányzott belőlem, voltak nálam sokkal jobb futballisták.

Ettől függetlenül nagyon büszke voltam rá, hogy annak a DVSC-nek tagja lehettem. 

Mikor kezdte el érdekelni az edzősködés? 
 

Egészen fiatal játékosként, nem is tudatosan, de mindig foglalkoztatott az együttes összeállítása, hogy milyen taktikát választunk a következő összecsapásra. 

 Akit már említettem, Csende Sándor hívott a DSI-be edzősködni 1988-ban, és a Hunyadi János Általános Iskola ötödik és hetedik osztályos csapatait kaptam meg. Amikor elkezdtem a fiúkkal, akkor rádöbbentem, hogy nem olyan egyszerű történet ez, de mindig azon voltam, hogy fejlődjek. 

Az első tréningekkor volt konkrét elhatározása, hogy milyen edző lesz? Lazább, vagy inkább távolságtartó? 
 

Persze próbált tervezgetni az ember, de menet közben alakultak ki szépen az írott és íratlan szabályok. Szerencsére ügyes, tehetséges gyerekeim voltak, viszont nekem fontos volt, hogy a tanulásra is figyeljenek oda. Az öltözőben kint volt egy tábla a névsorral, illetve a tantárgyakkal, és be kellett írniuk, hogy milyen jegyeket kaptak. Ha valamelyikőjük egyest kapott, addig nem játszhatott, amíg ki nem javította egy négyessel vagy ötössel. 

Az első nagy sikerét edzőként a már említett, ötödikes korukban átvett gárdával érte el, amikor 1995-ben korosztályos országos bajnokok lettek. 
 

Hiába mondjuk, hogy az utánpótlásban nem az eredmény az elsődleges, tizenhét éves korban úgy érzem, már meg kell tanítani a srácokat nyerni is. Az idény elején éreztük a csapattal, hogy a jobbak közé tartozunk, de a legelső meccsen a Videoton ellen kikaptunk. Aztán leültünk a gyerekekkel megbeszélni, mit is akarunk ettől a bajnokságtól. Nyilván nemcsak emiatt, de úgy alakult, hogy a hátralévő 29 meccsünket viszont mindet megnyertük. Nagyon jó kis gárda volt az, többen később az NB I.-ben is megfordultak közülük. 

Eközben hívta meg Garamvölgyi Lajos maga mellé a felnőttekhez. 
 

Megkértek, hogy tartsak 1-2 edzést a felnőtteknek, és utána mondták, hogy szeretnék, ha az első csapat mellett is dolgoznék. Madarat lehetett volna fogatni velem, annyira örültem ennek a lehetőségnek. Az volt a kérésem, hogy ne kelljen otthagyni az utánpótláscsapatomat. Ez így is lett, úgyhogy miután a nagyokkal lement az edzés az Oláh Gáboron, ugrottam be a kocsiba, és mentem át a Vágóhíd utcára az ifihez. Fárasztó volt, de nagyon boldog voltam, hogy ezt csinálhatom, ráadásul az év végén a felnőttekkel bronz­érmesek lettünk, a gyerekekkel pedig – ahogy már említettük – megnyertük a bajnokságot. Az fantasztikus év volt. 

Hogy élte meg, amikor először kérték fel vezetőedzőnek? 
 

Eleve hatalmas dolognak tartottam azt, ha valaki az NB I.-ben dolgozik vezetőedzőként. Azonban, ha ezt a szeretett csapatánál teheti meg az ember, ahol korábban játszott, az tényleg olyan boldogság, ami kevés adatik az életben.

Nagy élmény volt Sándor Tamásékkal dolgozni, aztán amikor ő és Madar Csaba is eligazoltak, akkor pedig a fiatalok beépítése volt a feladat. De nagyon élveztem azt is, hiszen mindig is szerettem velük dolgozni. 

Meglehetősen ritka, hogy egy szakember a vezetőedzősködés után is marad ugyanannál a klubnál, „alacsonyabb” beosztásban. 
 

Nekem ez sosem jelentett gondot, mint már említettem, mindig is szerettem a fiatal generációval dolgozni. Egyidőben volt a Tiszaújvárossal együttműködésünk, ahol a Loki ifistáival szerepeltünk az NB II.-ben, az is jó élmény volt. Utána pedig Supka Attila és Miroslav Beránek mellett dolgoztam pályaedzőként, aztán 2007-ben megint úgy hozta az élet, hogy felkértek az első számú együttes vezetésére. 

Akkor egyáltalán sejtette, hogy milyen néhány év előtt áll? 
 

Az egy olyan időszak volt, amit soha nem fogok elfelejteni, és örökké hálás leszek, hogy ott lehettem a gárda élén. Megnyertük a bajnokságot 2009-ben, aztán nem sokkal később elindult a nyári felkészülés. Nyilván nem gondoltunk arra, hogy a BL főtábláján fogunk szerepelni, de a felkészülési meccsek sikerei alapján lehetett érezni, hogy jól együtt van a csapat, volt valami a levegőben. 

Mikor jutott eszükbe először, hogy meglehet a Bajnokok Ligája? 
 

Miután túljutottunk a selejtezőkben a Kalmaron és a Levadia Tallinon, az utolsó párharcban, a playoffban mindenki a Levszki Szófiát tartotta esélyesnek. Azonban, amikor nyertünk idegenben az első meccsen, akkor éreztem azt először, hogy most már van mit veszítenünk. Ott voltunk a kapujában egy soha nem látott sikernek, de a találkozó előtt – én sem értem, miért – valahogy mégsem voltam ideges, a játékosok közül viszont többen feszültek voltak. Azonban még inkább fokozta az elszántságukat az, hogy láttuk az utcán a hömpölygő tömeget, amikor a busszal a szállodából mentünk át a Puskásba.

Mindenki sálakkal, zászlókkal tartott a meccsre, és hatalmas ovációban törtek ki, amikor megláttak minket.

Egy hétköznap esti meccsre Debrecenből 20 ezren utaztak Budapestre miattunk, és tényleg egy ország szurkolt nekünk. Egészen hihetetlen volt. 

Sikerült is kiharcolni egy felejthetetlen meccsen a Bajnokok Ligája-csoportkört. 
 

Óriási élmény volt ott lenni például az Anfielden, és hat összecsapást játszani igazi sztárjátékosok ellen. Ráadásul a Liverpool ellen, vagy itthon a Fiorentina ellen nem volt messze a pontszerzés sem. Sajnos minden meccsünkön volt hiányzónk, egyszer sem tudtunk a legerősebb összeállításunkkal szerepelni. Ettől függetlenül örök élmény marad ez is, és egy évvel később az Európa-liga csoportköre is, amely során szintén klasszisok ellen léptünk pályára, ráadásul még győzni is tudtunk a Sampdoriával szemben. 
 

Az Európa-liga-csoportkör után, 2010 év végén járt le a szerződése, amit nem hosszabbított meg a klubbal. Akkor nem csábították más csapatok? 
 

Volt megkeresésem külföldről és Magyarországról is, azonban sose tudtam volna elképzelni magamat máshol. Egyszerűen nem akartam elmenni Debrecenből, ezt a várost én nagyon szeretem. A másik ok pedig, hogy édesapám hároméves koromban elhunyt, így egyedül nevelt édesanyám, akit semmi pénzért nem hagytam volna egyedül, nekem itt volt a helyem mellette. 

Néhány évvel később, 2017-ben megint Herczeg Andrásban látta a klub vezetősége a megmentőt. Nagy bátorság kellett elvállalni az idény utolsó bajnokiját a Diósgyőr ellen, amelyen a bennmaradás volt a tét. 
 

Abban a szezonban korábban volt két meccs, amiken beugróként ültem a kispadon, azok jól sültek el, ezért miután Leonel Pontest menesztették, engem kértek fel az utolsó fordulóra. Természetesen elvállaltam a feladatot, de nagyon ideges voltam a találkozó előtt, aztán szerencsére jól jöttünk ki belőle, és megvertük a DVTK-t. Utána pedig ismét felkértek vezetőedzőnek. Erre az időszakra is nagyon büszke vagyok, mert rendszeresen 7-8 saját nevelésű futballistánk szerepelt a kezdőben, és így sikerült ötödik helyet elérnünk 2018-ban, majd bronzérmet szereznünk 2019-ben. 

Ha bármikor úgy hozná az élet, hogy megint be kellene ugrani, akkor vállalná? Előfordulhat, hogy lesz még a DVSC vezető­edzője? 
 

Ez nagyon nehéz kérdés, nem tudom megmondani, mert az embernek van a józan esze és a szíve. Ilyenkor bármit lehet mondani, nyilván ez akkor derül ki, ha megint előállna egy ilyen helyzet. 

Mik azok, amiket edzőként a legnehezebb feladatok közé sorolna? 
 

Amikor össze kellett rakni a csapatot, és tudtam, hogy mindenki játszani szeretne, de nyilván ez nem lehetséges. Még felnőtteknél is rossz volt azt mondani egyik-másik focistának, hogy ő most kimarad a kezdőből, vagy akár a keretből is, pláne ugyanezt megcsinálni a gyerekeknél. Ezek a helyzetek viseltek meg, és nyilván a vereségek. Ha nem sikerült egy meccs, akkor én napokig magam alatt voltam, és akörül forogtak a gondolataim, hogy min kellett volna változtatni. 

Van olyan, amit a hosszú évek tapasztalatával felvértezve már másképp csinálna? 
 

Hogyne lenne. Példát nem szeretnék mondani, de vannak olyan meccsek, amiken még a mai napig rágódok. Ezek azóta is bosszantanak, mert most már nem azokat a döntéseket hoznám meg, mint akkor. 

Nemrég, a DVSC 120. születésnapja alkalmából a szurkolók nagy fölénnyel megválasztották a klub valaha volt legjobb vezetőedzőjének. Ez gondolom bizonyítja, hogy mennyire szeretik. 
 

Amikor kiírták ezt a szavazást, akkor természetesen reménykedtem, hogy talán én is esélyes lehetek. Amikor kiderült, hogy engem választottak meg, akkor nagyon boldog voltam. Az előző generációk nyilván hátrányban voltak, mert rájuk már kevésbé emlékeznek, de rengeteg kiváló szakember irányította a Lokit a történelme során. Ezért is hatalmas megtiszteltetés a szurkolók részéről, hogy ilyen sokan szavaztak rám, amit ezúton is szeretnék megköszönni.

Bakos Attila