Czeglédi Zsolt nem tudott megbarátkozni az olimpia csendjével

Harmadik olimpiáján fotózott Czeglédi Zsolt, az MTI fotóriportere. A korábban 15 évig a Naplónál dolgozó szakembert a tokiói ötkarikás játékok kapcsán a kezdetekről, valamint a Japánban átélt élményeiről kérdezte a Hajdú-bihari Napló.

Miként jutott el a kezdetektől Tokióig?

– Mivel 1992-ben megműtötték a lábamat, a barcelonai olimpiai közvetítést a családi házunk kanapéjáról követtem végig. Ez meghatározó élmény volt, 16 éves sportszerető srácként lenyűgöző volt az egész, persze álmomban nem gondoltam volna, hogy majd egyszer ott leszek egy ilyen eseményen. Aztán úgy hozta a sors, hogy a Naplóhoz, majd az MTI-hez kerültem fotóriporterként, rengeteg mindent fotóztam, de mindig is a sport állt hozzám a legközelebb, hiszen korábban évekig magam is atletizáltam. Egészen 2016-ig föl sem merült bennem, hogy kijuthatok egy olimpiára, ám az akkori főnököm megkérdezte lennék-e a riói olimpiai fotós csapatunk harmadik embere, én meg termesztésen kapva kaptam az alkalmon. Aztán dolgoztam a 2018-as pjongcsangi ötkarikás játékokon is, ami máig hatalmas dolog számomra, hiszen kevés fotósnak adatik meg, hogy téli olimpián fotózzon. Ráadásul a magyar csapat első téli aranyérmét pont Pjongcsangban szerezte a férfi rövidpályás gyorskorcsolya váltó 5000 méteren.

Mi a legnagyobb különbség egy nyári, és egy téli olimpia között?

– Főleg a sportágak, de nagyon más az egész. Amikor egy alföldi gyerek óriás-műlesiklást lát, néz, mint a réten. Akkora hegyről jöttek le a síelők amelyeket mi itt a Kárpát-medencében fényképeken szoktunk nézegetni, ezt a helyszínen megélni fantasztikus volt. A másik nagy különbség az időjárás, ha ott nem öltözöl be rendesen, akkor megfagysz.

Vannak olyan sportágak, amelyek közelebb állnak Önhöz, szívesebben fotózza őket?

– Az atlétikát kértem, hogy hadd fotózzam én Tokióban, illetve nagyon közel állt hozzám az öttusa, és a vitorlázás. Utóbbinál hatalmas élmény volt, hogy végigkövethettem ahogy a Finndingiben szereplő Berecz Zsombor ezüstérmes lesz.

Miként készül fel egy sportesemény fotózására?

– Tisztában kell lenni a sportággal, és ismerni kell a sportolót, akit fényképezni szeretnénk. Maradva az atlétikánál, a 100 gátas debreceni kiválóság, Kozák Luca jobb lábbal lendítve megy fel a gátra. Az elődöntőben a nyolcas pályán futott, tehát azt jobb oldalról nem lehetett jól megfényképezni, mert csúnyán mutat, őt szemből volt érdemes megfotózni. A férfi gátfutó Szűcs Valdó ellenben ballal lendít rá a gátra, így őt lehetett oldalról fényképezni. Másik sport: van olyan úszónk, aki csak a harmadik levegővételnél emeli ki a fejét is, és azt is csak balra. Tehát aki jobbra ül, annak nem lesz normális fotója róla. Az ilyesmiket be kell kalkulálni az ideális hely kiválasztásakor.

A közvetítésekkor időnként látszott, hogy a fotósok, mint a heringek össze voltak zsúfolódva. Ilyenkor meg kell küzdeni a helyért, vagy létezik egyfajta bajtársiasság a kollégák között?

– Szokott lenni tülekedés a jobb helyekért, nyilván ha találok egy megfelelő helyet, nem fogom azt mondani egy ismeretlen kollégának, gyere már ide, hogy neked is jó legyen. Időben kell érkezni. Például az atlétikánál a pálya szélén álltunk, ott volt egy csík ahol szépen lehetett fényképezni, mert például a Tokió felirat rajta kell, hogy legyen a képen. Reggel kilenckor kezdődött a verseny, én fél nyolckor odaálltam, letettem a gépet, és szobroztam másfél órát a stadionban, mert tudtam, ha később érkezek, már nem tudok olyan helyről fotózni Márton Anita dobásánál, hogy a Tokio 2020 is látszódjon. Ha valaki ránézne később a fotóra mondhatná, hogy ez a felvétel készülhetett volna teszem azt Hajdúbagoson is, mert semmi nem mutatja, hogy ez az ötkarikás játékokról származik. Törekedni kell, hogy valami utaljon az olimpiára: akár az ötkarika, az olimpiai dobogó, vagy a felirat.

A hétórás időeltolódással miként küzdöttek meg?

– Igazából odafelé volt a legrosszabb. Vasárnap délután szálltunk föl, volt egy átszállásunk, és egy naplementénk Dohában, hajnalban fölszálltunk, akkor volt egy napfelkelténk, majd mire megérkeztünk Tokióba megint volt egy naplementénk. A 24 órás út alatt ez eléggé összezavart minket. Megérkezvén két-három napig a bioritmusunk miatt helyi idő szerint hajnali háromkor keltünk.

Mennyi idő ment el az utazásokra az egyes olimpiai helyszínek között?

– Rengeteg, emiatt gyakorlatilag minden percünket meg kellett terveznünk. Tokióban gyakorlatilag másfél-két órákat utaztunk egyik helyszínről a másikra. Nekünk a szállodától az olimpiai buszpályaudvarig egy jó háromnegyed óra volt az út, ott általában 10-15 percet várni kellett, tehát egy óra alatt jutottunk el a buszig, ami kivitt például a sportlövészetre. Onnan mire magára a versenyhelyszínre kijutottál további 20 percet vett igénybe. Ez volt az első olimpia, ahol nem voltak dedikált sávok, azaz olyan útsáv, ahol csak az olimpiai buszjárat haladhatott. Együtt közlekedtünk a forgalommal, ami egyébként viszonylag normálisan tudott haladni, de azért Rióhoz képest, ahol a buszok folyamatosan, megállás nélkül mentek itt más volt a helyzet. Előfordult többször is, hogy 20 perceket álltunk a dugóban. Általánosságban úgy lehetett számolni, hogy egy 9 órakor kezdődő megmérettetésre 5 órakor kelni kellett, hogy jusson idő zuhanyozni, enni, átnézni a felszerelést, majd 6 órakor indulás. Előfordult, hogy helyi idő szerint este fél tízkor kezdődött a női kézilabda meccs, aminek tizenegyre lett vége. Éjfél körül visszaértünk a buszpályaudvarra, onnan még háromnegyed óra volt a hazaút, majd a zuhany, étkezés, kis levezetés után hajnal kettő-háromkor került ágyba az ember, ötkor pedig kelt újra. Olykor három-négy napon keresztül másfél-két órákat aludtam a szobában, a többit a buszon utazás közben. De ezzel nem csak én voltam így, hanem sok kolléga.

Miként működött a regisztráció a sporteseményekre?

– A szervezők a Covid miatt egy úgynevezett booking rendszert hoztak létre, amely tartalmazta a versenyszámokat. Az eseményekre ezen a rendszeren keresztül lehetett regisztrálni előző nap délután négy óráig, a szervezők pedig visszaigazolták, hogy mehetünk. Amennyiben nem kaptál regisztrációt, akkor elvileg lemaradtál arról az eseményről, de nyilván ennek a rendszernek is megvoltak a gyenge pontjai, amit szép fokozatosan, a saját kárukon tanulva foltoztak be a japánok.

Hogy osztották el a munkát az MTI-s kollégákkal?

– A napi értekezleten attól függően osztottuk el a munkát, hogy melyik magyar sportoló hogyan szerepelt, vagy várhatóan minként fog teljesíteni. Ez volt az első olyan olimpia, amikor az összes magyar éremszerzőről nem csak az ünnepélyes éremátadónál, hanem versenyzés közben is készült fotó, ami nagy szó. De amennyiben például a hegyikerékpárban végül negyedik helyen végzett Vas Kata Blanka felér a dobogóra bajban lettünk volna, mert az ő esetében nem számoltunk azzal, hogy ilyen jó eredményt ér el. A hegyi kerékpárt Tokiótól két órányi útra rendezték meg valahol a hegyekben, és egyszerűen nem tudtunk oda elmenni.

Csak magyar vonatkozású eseményeken dolgoztak, vagy volt lehetőség nem honi érdekeltségűeket is fotózni?

– Mi csak a magyar sportolókat fényképeztük. Más sportversenyekre be sem regisztráltunk, mert a korlátozások miatt eleve csak azokét fogadtak el, akik valamilyen szinten kötődnek az eseményhez.

Milyen volt az ötkarikás játékok miliője?

– Hangulattalan. Csak egy példa: Rióban a 100 méteres férfi síkfutás döntőjénél amikor Usain Bolt közel 10 méterrel verte meg a mezőnyt – még most is libabőrös vagyok tőle – szinte felrobbant a stadion, most meg befutottak a srácok, akik ott voltak vezetők, edzők, társak tapsoltak, majd csönd. Óriási meglepetésre az olasz Marcell Jacobs megverte az amerikaikat, a jamaicaiakat, aztán ott ünnepelt egy tök üres stadionban a szintén aranyérmes olasz magasugró sráccal, és ennyi – egy olimpián. Ezzel nem tudtam megbarátkozni. Nyilván a tévében ez máshogy jön le, de ott helyszínen borzasztó volt, nem ragadott magával a hév senkit. Maga az olimpia így is élmény volt, és később biztos úgy idézem majd fel, hogy hú, hát én ezen is ott voltam, de még túl friss az emlék.

Előfordultak-e kommunikációs problémák az olimpia alatt, a helyiek miképp viszonyultak Önökhöz?

– Voltak problémák. Azok a segítők, akiknek a ruhájára rá volt írva angolul, hogy miben segíthetek, sokszor nem tudták elmagyarázni, hogy például az egyik helyszínre miként juthatok el. Látszott, hogy értik amit kérdeztem, próbáltak segíteni, de nem tudtak. Viszont nagyon kedvesen mosolyogtak, és udvariasak voltak cserébe. A helyieken látszott, hogy szokatlan nekik például a magasságunk, meg a habitusunk. Ha mi valamit meg akartunk kérdezni, odamentünk, és megtettük, nem az, hogy előtte hajolgatunk. Ők megrettentek attól, hogy jön ez az idegen, és valamit akar tőlük. De nem csak ezért féltek tőlünk, a japán média korábban tele volt vele, hogy majd az olimpiára érkező külföldiek odaviszik a vírust, meg a betegséget. Emiatt többször is előfordult, hogy a helyiek arrébb húzódtak, vagy a gyerekeket állították a másik oldalra, ha egy légtérben tartózkodtunk.

Voltak egyéb furcsaságok, amelyek meglepték?

– Amíg karanténban voltunk, a szállodában a reggelit kis dobozokba kaptuk: szatyorba csomagolt két decis narancslé, a tojásporból készült rántotta, rengeteg zöldség, húst nyomokban tartalmazó virslivel. Miután lemehettünk reggelizni ugyanez volt a menü, csak tányéron. A helyi boltokban meg minden előre csomagolt volt, a készen kapott rizsköretes rántott hústól kezdve a háromszög-szendvicseken át a főtt tojásig bezárólag. Nem lettem a japán konyha rajongója. Egy másik ilyen: szembetűnő volt, hogy a taxisok nem igazán ismerték azokat a helyeket ahova el akartunk jutni, a legtöbbször mi mondtuk nekik, hogy merre kanyarodjanak. Ráadásul a taxis addig nem indult el, amíg akkurátusan fel nem húzta a kezére a fehér kesztyűt. Meg kel hagyni nagyon alaposak voltak, de mi közben meg ott ültünk és vártuk, hogy induljunk már. Az olimpiai buszpályaudvarnak két kijárata volt, soha nem értettük, hogy miért, de a nap 24 órájában mindkét kijáratnál ott állt egy helyi közreműködő, és tartott egy táblát, melyen az volt a felirat, hogy End of the line, azaz a sor vége. Megkérdeztük, hogy hol van a Start of the line, a sor kezdete, de az nem volt. Miért kellett oda ember, elég lett volna leszúrni a táblát, ha már azt gondolták, hogy az ilyen fontos információ nélkül nem tudunk létezni. Egy alkalommal a súlyemelésre mentem, melyet egy hatalmas plázában rendeztek. A buszról leszállva egy lezárt útszakaszon kellett eljutnunk a célig, ami az út túloldalán volt. A zebránál állt egy segítő, aki a mellkasom elé tette a kis fénykardját jelezve, amíg piros a lámpa sehova. Amikor zöldre váltott mehettem – egy teljesen lezárt útszakaszról beszélünk.

Volt lehetőségük turistaként szétnézni a környéken?

– Az utolsó hétvégén jutott rá valamennyi idő, mert 14 napig magáncélból el sem hagyhattuk a buborékot. Szombatra nekem már csak a férfi öttusa maradt, meg a vasárnap esti záróünnepség, így a két délelőttöt kihasználtuk, például felmentünk a világ második legmagasabb épületére, a 634 métereres Tokyo Skytree-re.

Mi az, ami majd később visszagondolva a tokiói olimpiára egyből be fog Önnek ugrani?

– A maszk. Harmincöt-negyven fok iszonyatos páratartalommal, és végig rajtunk volt az a védőfelszerelés. Nem kaptunk friss levegőt, folyt rólunk a víz, beleizzadtunk a maszkba, a nap végén mindig ki kellett mosni, mert amúgy belerohadt volna az izzadtság. El lehet gondolni milyen érzetünk volt a szánkkal, és az orrunkkal kapcsolatban. Esténként krémmel kentem a füleimet, mert annyira húzta a maszk.

Molnár Szilárd