Bücs Zsolt Rozsályból jutott el Szingapúrba és a BL-be

A „Bübü”-nek is becézett szakember meglehetősen érdekes figurája a magyar futballéletnek. Játékosként a válogatottságig vitte, játszott a Wembley-ben egy angol–magyaron, edzőként pedig az elsők között szerezte meg az UEFA Pro-licences diplomáját Magyarországon. Rendkívül hasznos tagja volt a Bajnokok Ligája- majd Európa Liga-főtáblára jutott DVSC szakmai stábjának. Debrecenbe is visszatér időnként, aztán távozik, egyszer önszántából, máskor akarata ellenére. Most is váltani kényszerült, mert az akadémia új vezetése nem számolt vele.

Egy Pro-licences edzőre miért nincs szükség a debreceni utánpótlásban?

Ezt én nem tudom megmondani, meg kell kérdezni az urakat.

Valami azt súgja, fog még Debrecenben dolgozni. Egyébként Debrecenbe hazajár?

Én haza még mindig Rozsályba járok, ahol felnőttem, és ahol a mai napig él édesanyám, de Debrecent is otthonomnak tekintem, hiszen itt ismerem a legtöbb embert, itt él a legtöbb barátom.

Mesélne egy kicsit a falusi gyerekkorról?

Rozsályban nem volt pláza, mobilunk sem volt. Egész nyáron fociztunk, deszkából építettünk kaput, a szomszéd madzagból hálót készített, és toltuk reggeltől estig. Anyukám egy idő után nyáron már nem csináltatta meg az ablakot, mert úgyis berúgtuk. Télen is mindenféle okosságot kitaláltunk magunk sportos szórakoztatására. Amikor befagyott a faluban a patak, akkor fából ütőket készítettünk, a konzervdobozba követ raktunk és úgy jégkorongoztunk. Voltak a korcsolyások és a mezítlábasok, nagy meccseket vívtunk. Amikor véradást tartottak a faluban, összeszedtük a kidobott tűket, azokból csináltunk íjvesszőket, azokkal vadásztunk fácánra a temetőben. A repülőket éppen nem dobáltam, de minden mást megcsináltam. Így telt a gyerekkorom Rozsályban.

Versenyszerűen mikor kezdett focizni?

A nővérem Budapesten, nem messze a Fáy utcától, a Tömöri közben lakott, amikor én tízéves voltam. Ott fociztak a téren a pesti srácok, akik először nem vettek be engem, falusi gyereket, de egyikük elment nyaralni, így szállhattam be. Az első nap után már mindenki velem akart lenni. Egy vasasos úriember szúrt ki, hívott is a kék-fehérekhez, de édesapám nem engedett.

„Azt azonban sikerült kiharcolnom, hogy később elengedjen Mátészalkára, ahol a nyíregyházi focisuli tartott kiválasztót.”

A nyolcadik osztályt már Nyíregyházán jártam, első meccsemen győztes gólt rúgtam a Borsodi Bányász ellen, a következő meccsen meg ültem a padon. A harmadik meccsen rúgtam egy kapufát, majd adtam két ziccerpasszt a társaknak, ennek ellenére lecserélt. A falusi fejjel nem tudtam felfogni, miért csinálják ezt velem, de megfogadtam, hogy akkor is focista leszek! Abból a társaságból ez csak nekem sikerült.

Az NB I.-ig ezek szerint rögös út vezetett.

Egyáltalán nem, utána már ment minden, mint a karikacsapás. Nyíregyházán mutatkoztam be az NB I.-ben, de a csapat 1983-ban kiesett, akkor igazoltam Debrecenbe.

A Szpariból Debrecenbe, ez furcsa lehetett akkoriban.

Nekem különösen az volt, hiszen édesapám debreceni, a Legányi utcában laktak a Vargakertben, így a fél rokonságom is debreceni. Egyébként az én első Szpari–DMVSC összecsapásom egy kupameccs volt, gólt szereztem és gólpassz adtam a Loki ellen, a mezőny legjobbjának választott a Népsport. Az apai rokonság mindenesetre közölte, hogy ilyet még egyszer ne csináljak. Szerencsére a következő idényben már nem éreztem fenyegetettséget, mert Debrecenbe igazoltam.

Kering egy sztori a városban, hogy kimaradt a nagy debreceni bundázásból, mégis bevitték a rendőrök! Hogy is történt?

Egyszerűen bevittek és kihallgattak, pedig én az ominózus meccsen, 1986-ban nem is játszhattam, mert akkor éppen katona voltam. Ráadásul aznap még kimenővel sem hagyhattam el a laktanyát, mert egy korábbi engedély nélküli eltávozásért fogdán ültem. Közöltem a rendőrökkel, hogy legyenek szívesek ennek utánanézni, és engem hagyjanak békén.

Debrecenből Győrbe tette át a székhelyét 1988-ban. Miért?

Kiesett a csapat az NB I.-ből. Az utolsó fordulókban sérülés miatt nem tudtam játszani, így még fájdalmasabb volt a búcsú. Győrben nagyszerű futballistákkal vigasztalódhattam.

A légióskodást levezetésnek szánta?

Egyáltalán nem. 1999-ben, Szingapúrban fejeztem be a profi futballt, ahol veretlenül nyertünk bajnokságot, az idény játékosának választottak.

Gonosz kérdés, de ön volt a vakok között a félszemű?

Akkor sorolom a csapattársaimat: Ernie Tapai ausztrál válogatott, Vlado Bozinovski ausztrál válogatott, aki korábban az angol élvonalban, az Ipswich Townban is játszott, illetve volt egy brazil csatárunk is. Nem voltunk vak csapat, bár kétségtelen, hogy a szingapúri bajnokság akkor gyengébb volt a magyarnál.

Milyen volt az élete Szingapúrban?

Imádtam ott élni. Én voltam a csapatkapitány, a többiek figyeltek rám, hallgattak rám, tiszteltek. A helyiek csendes srácok voltak, nem mertek lázadni a klubvezetők ellen, én azonban bátran megmondtam mindent, külföldi voltam, velem nem tudtak mit kezdeni. Van egy érdekes sztorim. Szingapúrban úgy zajlott a javadalmazás, hogy minden győztes meccs után prémiumot kaptunk. Az utolsó fordulóban – amikor már eldőlt, hogy megnyertük a bajnokságot – egy gyengébb csapat ellen játszottunk, de előtte a klubvezetők közölték, hogy erre a meccsre nem jár prémium.

„Az öltözőben elmondtam a srácoknak, hogy akkor csak sétálgatunk a pályán, avagy kis pénz, kis foci – volt kitől tanulnia egy magyarnak.”

Hiába volt kint a belügyminiszter, merthogy a miénk belügyi csapat volt, a szünetben 2–0-ra ment az ellenfél. A szünetben bejött az öltözőbe Mr. Velu, a klubtitkár, hogy közölje: csak lesz prémium. Kimentünk, rúgtunk ötöt, nyertünk 5–2-re.

A két válogatottságot immár senki nem veszi el öntől, de lehetett volna több is?

Döme (Détári Lajos) mindig azzal ugrat, hogy csak azért lettem kétszeres válogatott, mert akkor ő éppen nem tudott hazajönni. Ez így, ebben a formában nem igaz, mert ezen a poszton játszott még Bognár György, és Hannich Péter is szaladgált a pályán. Amikor ilyen játékosok játszanak 10-esben, akkor nehéz bekerülni a válogatottba. Örülök neki, hogy nekem kétszer sikerült, ugyanakkor sajnálom, hogy nem húzhattam még magamra a címeres mezt, mert szerintem 1990-ben a törökök és az angolok ellen is jó teljesítményt nyújtottam. Marad nekem az az élmény, hogy a futball legnagyobb szentélyében, a Wembley-ben „felbőröztem” David Plattet.

Détári, Hannich, Bognár – sorolja a neveket. Most miért nincs jó klasszikus 10-esünk?

Nagyon nehéz úgy gyerekcsapatot csinálni, hogy egy kiválasztóra eljönnek százan, Debrecenben is. A korábban említett mátészalkai kiválasztón, valamikor a hetvenes években több mint ezren voltunk. Egynaposra tervezték, de három nap alatt alig tudtak mindenkit megnézni. Most nagyon kevés a gyerek, vagyis nagy más sportágak elszívó hatása. Nincsenek volt gyarmataink, mint például Hollandiának, ahol minden bevándorló futballozni akar.

Barcelonában azért tudnak jó katalán futballistákat is kinevelni!

Csak azokat nem száz, hanem tíz- vagy százezrek közül választják ki. Ráadásul azok a kiválasztottak, akik nem elég motiváltak, akkor rögtön repülnek, és jönnek helyettük mások, akik kellően motiváltak.

Magyarországon ennyire rossz a helyzet?

Nem rossz, csak kisebb a merítési, kiválasztási lehetőségünk, mint a nagyobb nemzeteknek Nyugat-Európában.

„Itt a legtöbb esetben a szülő jobban akarja, hogy a gyerek focizzon, mint maga a gyerek.”

Ezzel nagyon nehéz mit kezdeni.

Az edzői karriere csúcsa a nagy 2009–2010-es menetelés, amikor Herczeg András segítője volt a debreceni szakmai stábban. De hogyan is lett önből edző?

Először az NB III.-ban kezdtem edzősködni, majd a Ferencváros utánpótlását irányítottuk Tuboly Fricivel, de az nagyon nehéz időszak volt. Egy évig nem kaptak az edzők fizetést a Fradinál. Ekkor volt Berki Krisztián a klub első embere.

Debrecenből jött a megmentő ajánlat?

A DVSC akkor már bajnok volt, Magyarország legjobb csapata, ezért nagy megtiszteltetésnek éreztem, amikor Herczeg András pályaedzőnek hívott. Azt hiszem, nem végeztük rosszul a dolgunkat. Egyik évben megnyertünk mindent, bejutottunk a Bajnokok Ligája, majd az Európa-liga főtáblájára.

Feltételezem, hogy a szabadidejében kispályázik több csapatban is.

Már csak egyetlen csapatban, a Dentofitban játszom. Kevés szabadidőm volt Debrecenben, hiszen szinte az egész napot kint töltöttük az akadémián, én pedig még külön egyéni foglalkozásokat is tartottam. Ha marad egy kis időm, azt igyekszem a gyerekeimmel tölteni.

Apropó! Ki örökölte Bübü vajlábát?

Két fiam van és egy lányom. Gondoltam már DNS-vizsgálatra is, mert mindkét fiam ügyetlen a labdával. A nagy kick-boxozik, csak a kicsi focizik. Ha együtt élnénk, talán egy NB III.-as játékost tudnék belőle nevelni, ez lenne a maximum. Ezzel együtt nagyon szeretem őket, de Bücs névvel egyelőre nem lesz focista Magyarországon. A lányom nagyon ügyes kézilabdázó, most éppen az NB I/B-s Szentendrén játszik, de akár NB I.-es játékos is válhatott volna belőle. Ha focista lenne, egészen biztosan az élvonalban játszana.

Gyakori vita tárgya, hogy a magyar futball az elmúlt 30 évben fejlődött, vagy sem. Ön mit gondol?

Szerintem egyértelműen fejlődött a magyar futball, és örülni kéne, hogy kijutottunk egymás után két Európa-bajnokságra, már csak azért is, mert nem mindenki jut ki. A stadion- és pályaépítéseknek sem örül mindenki. Én nem értem az ilyen embereket. Miért nem lehet örülni annak, hogy a magyar gyerekek jó pályákon, szép környezetben játszanak, a szurkolók pedig igényes stadionokban szurkolhatnak?

Végül elárulja, mi az edzői vágya?

Az FC Barcelona vezetőedzői posztja. A viccet félretéve: én nagyon szeretek felnőttekkel és utánpótláskorúakkal is foglalkozni. Elégedett ember vagyok, hiszen azzal foglalkozom, amit szeretek.

Cs. Bereczki Attila