Hősként jöttünk, s hősként távoztunk: helyszíni beszámoló a müncheni meccsről

„Aki ugrál, büszke magyar…” – szólt a rigmus Németországban; úgy gondolom, hogy most rengeteg magyar ember így érez, és több millióan ugrottak velünk együtt.

A francia bravúrt követően a magyar válogatott minden várakozást túlszárnyalva érkezett meg Münchenbe, ahol egészen hihetetlen módon még volt esélye a halálcsoportnak kikiáltott négyesben továbbjutni. Volt szerencsém most szurkolóként jelen lenni, és valószínűleg életem egyik legérzelmesebb napján vagyok túl. Libabőrösen léptem ki a reptéri terminálból, büszke magyarként érkeztünk a legjobb barátommal az Allianz Arenához, ahol összenéztünk, és egyszerre mondtuk:

„itt ma nem fogunk kikapni!”

Hamar oda is lépett hozzánk az első német szurkoló, hogy három vagy négy góllal meg fognak minket verni, nos, ez igencsak rossz tippnek bizonyult…

Amikor beléptem a stadionba, és konstatáltam, hogy valóban sok magyar drukker lesz, azt éreztem ismét, hogy egy nagyon különleges napon vagyok itt, és nagyon büszke vagyok, hogy magyar lehetek. Hamar el is érkeztünk a Himnuszhoz, ami életem egyik legérzelmesebb pillanata volt, több mint háromezer magyar könnyezte végig a Kölcsey Ferenc sorait. Mellettem egy 14 éves fiú közben végig zokogva ölelte édesapját, és azt mondta neki: „Köszönöm, hogy elhoztál ide, szeretlek!”. Azt hiszem, abban a pillanatban ismét átjárt mindenkit a gondolat, hogy magyarnak lenni jó és büszkeség.

Aztán jött a katarzis: Szalai…vezetünk! Leírhatatlan volt a németek reakciója és a félidei hangulat is. A németek egyenlítése után sem tört le senkinek a lelkesedése, és szinte a középkezdésből Schäfer hamar az „ország Bandija” lett, 1-2! Sajnos a németek még egyszer ki tudtak egyenlíteni, így nem jutottunk tovább, de

azt a pillanatot, amikor Németországban, Münchenben, hazai közönség előtt azt láthattam, hogy a szögletzászlónál húzzák az időt a 2014-es világbajnokok, sosem felejtem.

Ezután pedig, hogy hazai drukkerek jönnek oda hozzánk kezet rázni és gratulálni, csak hab a tortán.

Határozottan ki merem jelenteni, hogy életem legszebb sporteseményén voltam, amit még az unokáimnak is mesélni fogok, hogy nincs lehetetlen az életben. Olyan akarattal, amely a válogatott futballistákat jellemezte, bármi lehetséges.

Hihetetlen, hogy hova juttatta a csapatot Marco Rossi, a stábbal és a szurkolókkal együtt, de hiszem, hogy ez csak a kezdet, és „…A magyar név megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez…”

Orosz Krisztofer