A lelátók, ahol felnőttünk – évfordulós a DVSC utolsó Oláh Gábor utcai mérkőzése

Azt hiszem, 6-7 éves lehettem, amikor először jártam az Oláh Gábor utcai stadionban. Őszintén, nem emlékszem pontosan, mikor volt és arra sem, hogy ki ellen játszott a DVSC. Az ember amolyan életét meghatározó pillanatként szeretné felidézni azt a bizonyos első alkalmat, de talán túl fiatal voltam ahhoz, hogy így maradjon meg. Attól kezdve viszont alkalomadtán kimentünk a hazai találkozókra, és biztos, hogy tetszett, mert a 97-98-as szezonra, kilenc évesen a szüleimtől megkaptam az első bérletemet. Onnantól persze nem volt visszaút. A meccsre járás – és így az Oláh Gabi is – szépen lassan az életem részévé vált, azóta is az. Annyi csodálatos élménnyel gazdagított az a hely az évek alatt: a bajnoki címek, a Bordeaux, a Hajduk Split, a nagy Fradi-verések, de képtelenség lenne mindet felsorolni.

Csak egy pillantás

Amikor szünet volt a bajnokságban és már hetek óta nem voltam a stadionban, akkor szó szerint hiányzott. Egy időben nyaranta rendszeresen jártunk az Oláh Gabi három betonpályájára focizni, – volt, amikor egy héten többször is – és mindig a nyugati lelátó mögött mentünk el. Ugyan a stadion pénztáraitól valamennyire be lehet látni a rácsokon keresztül, de a befelé vezető úton sosem hagytam ki, hogy felszaladjak a lépcsőkön csak azért, hogy egy pillantást vessek a pályára. Egyszerűen jó érzés volt.

A város és a klub időről időre próbálta csinosítgatni a stadiont, a Wolfsburg elleni meccsre megérkezett a villanyfény, aztán nem sokkal később a deszkákat leváltották a piros-fehér székek, idővel a befogadóképesség is kibővült 10 ezer főre. Az volt az ember érzése, hogy az Oláh Gabi együtt fejlődik a csapattal, próbálja vele tartani a lépést. Persze nem minden részletében sikerült ez, mai fejjel, már a Nagyerdei Stadionhoz szokva furcsa belegondolni, hogy néhány éve mi fogadta a meccsre érkező szurkolókat. Egy-egy esősebb nap után azoknak, akik a hátulról közelítették meg a H, I és B szektorokat érdemes volt gumicsizmában érkezni, mert egy kisebb sártengeren keresztül lehetett csak eljutni a kapukig.

A salakpálya

A több mint 1000 fő befogadására alkalmas B-szektor melletti kis mellékhelyiségben mindössze 3-4 ember végezhette egyszerre a dolgát, úgyhogy ott talán egyszer jártam többéves pályafutásom alatt. Én is azok közé tartoztam, akik rendszeresen a salakpálya különböző pontjait örvendeztették meg a sörözgetés végtermékével. De pont ezekkel a kis apróságokkal együtt volt olyan energiája és hangulata annak a helynek, ami azóta is hiányzik. Egy szebb, nagyobb, modernebb otthona van már hét éve a Lokinak, de mintha a költözésnél valamit ott hagytunk volna, amit azóta sem találunk.

Az utolsók és elsők

2014 tavaszán már minden DVSC-szurkoló arra várt, hogy mikor lehet végre az új, gyönyörű Nagyerdei Stadionba meccsre menni. Így jött el április 26-a, amikor viszont még egyszer utoljára az Oláh Gábor utcára figyeltünk. A végső búcsú alkalmával a Kecskemétet verték 5–0-ra a fiúk, végig jól játszottak, a lelátókon igazi ünnepi hangulatot varázsoltak a szurkolók, és az ötödik gól feltette a koronát az egész délutánra. Ahogy Kulcsár Tamás – akinek azért néha akadtak problémái a helyzetkihasználással – magától értetődő klasszis módon emelte át Németh Viktor kapuson a labdát, az örök emlék marad. Van valami sorsszerű abban, hogy egy ilyen felejthetetlen gól volt az utolsó, amit a Loki szerzett bajnoki meccsen az Oláh Gabin. A lefújást követően a közönség ellepte a pályát, a türelmetlenebbek egyből bemásztak a kerítésen keresztül, én csak urasan besétáltam a biztonságiak által kinyitott kapukon. Tettünk egy kört a zöld gyepen, de még akkor is nehéz volt felfogni, hogy ez az utolsó olyan meccs, amin ott szurkoltunk. Ennyi volt, nem lesz többet. A B-szektor előtti kapu hálójából kivágott kis darab és néhány szál fű még mindig valamelyik fiók mélyén őrzi annak a meccsnek és az ott eltöltött idők emlékét. Aztán május elején jött az első összecsapás a Nagyerdei Stadionban.

Az élet – vagy nevezhetjük sorsnak – csavart még egyet az amúgy is felemelő történeten, hiszen a Loki első bajnoki gólját az új stadionban ugyanaz a Kulcsár Tamás szerezte az Újpest ellen, mint az utolsót a régiben, lezárva egy régit és egyben megnyitva egy új fejezetet a klub történetében. Én csak azt kívánom, hogy aki a Nagyerdei Stadionban volt először meccsen gyerekként, őt is ugyanúgy ragadja magával az egész miliő, mint engem annak idején az Oláh Gabin, és amikor majd 20-25 év múlva visszagondol, akkor annyi fantasztikus emlék jusson eszébe, hogy ő se tudja majd megszámolni azokat.

Bakos Attila

A tények

OTP Bank Liga, 26. forduló

DVSC-TEVA–Kecskeméti TE 5-0 (2-0)

Debrecen, Oláh Gábor Sutcai stadion, 6000 néző. Vezette: Iványi (Varga Zs., Medovarszki)

DVSC: Novakovics – Lázár (Ludánszki 29., Mészáros 45.), Máté, Brkovics, Korhut (Vadnai 74.) – Bódi, Zsidai, Mihelic, Szakály – Kulcsár, Sidibe

KTE: Németh – Póti, Karan, Varga R., Forró – Patvaros – Gréczi, Nagy P. (Balázs 46.), Simon (Bebeto 64.), Szavics,– Pavicsevics (Pekár 58.)

Gólok: 1-0 Sidibe (28.), 2-0 Sidibe (37.), 3-0 Mihelic (75.), 4-0 Kulcsár (82.), 5-0 Kulcsár (84.)

Sárga lap: Lázár (16.), Szavics (19.),Pavicsevics (23.), Brkovics (26.), Patvaros (38.), Forró (74.)

Piros lap: Patvaros (73.)