Füstbomba és könnygáz

Túlélni lehet, bízni az idő fájdalmat tompító erejében, hinni abban, hogy bár kegyetlenül éget a hiány, az életösztönünk még fenntart bennünket, amíg lehet maradni itt annyi ideig, amennyit megírtak nekünk fent.

A sokk után, napok, hetek, hónapok múlva ocsúdik a zsibbadt elme. Nincs más választás, mint legalább megpróbálni az eltávozott lábnyomába érni valamelyest, felemelni azt a zászlót, amelyet a kegyetlen sors kicsavart a kezéből. Igyekezni azokat az erényeket bírni, amelyek őt kiemelték közülünk, amelyek vezérré tették, és kiérdemelte az ellenfelek tiszteletét. Ami miatt megállt a rohanó világ körülöttünk távoztakor.

Akik igazán közel állót veszítenek el, azoknak nincs szükségük évfordulóra, halottak napjára; elég egy illat, egy fél szó, egy villanásnyi gondolatfoszlány, és előtörnek az emlékek, a közös élet szép és olykor pokolian nehéz pillanatai.

Ha egyáltalán valahogyan újrahasznosítható a halál, akkor úgy talán, ahogy a földből kiszakajtott virág lehulló magja is visszahull a termőtalajba. S idővel azok az elvek, melyek megteremtek a korábban életerős növényen, újra ezer színben pompáznak a kisarjadt utódon.

Azok az évek az Oláh Gábor utcai B-középben már nem jöhetnek vissza, de az emlékek ott cikáznak a Nagy­erdei Stadion széksorai között, a vezér fentről is érzi, „a füstbombák szagát, a könnygáz illatát”.