Várhidi Attila Csokonai-díjas rendező: világéletemben a „gyerekeimre” voltam a legbüszkébb - fotókkal

Az Alföld Gyermekszínpad negyvenötödik, a Főnix Diákszínpad negyvenedik és Várhidi Attila művészeti, pedagógiai munkásságának ötvenedik évfordulója alkalmából a két színpad ünnepi műsort adott szombaton délután a Vojtina Bábszínház Kossuth utcai játszóhelyén.

Puskás István alpolgármester köszöntőjében kiemelte, jó érzés számára, hogy van egy ilyen „nagy család” a városban, hiszen az ilyen összetartó közösségekből épül fel Debrecen. – Ahhoz, hogy egy város élhető és szerethető legyen, ilyen közösségekre van szükség, ahol vidámság és összefogás van – mondta.

Nagy hatással volt rá

Várhidi Attila Csokonai-díjas rendező elárulta, legelső színházi élménye a Szegedi Színházban Shakespeare Lear király című előadása volt, melyben olyan színészek játszottak, mint Kiss Ferenc, Domján Edit, Kaló Flórián és az akkor fiatal Tordy Géza. A Haon érdeklődésére megosztotta, óriási hatással volt rá a darab, s úgy érezte, neki is ez az útja. – Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, ahol csak az első rostán jutottam túl, nem igazán tudtam, mihez kezdjek, majd a középiskolában azt tanácsolták, menjek bölcsész karra, így magyar-történelem szakon tanultam. Az egyetem mellett a Szegedi Színházban statisztáltam, ami óriási élmény volt – ez is nagyban hozzájárul a színházimádathoz. Le sem tagadhatnám, és nem is akarom, hogy mindig is szenvedélyesen szerettem a színházat, a mozit, az irodalmat, de időközben rájöttem, hogy színésznek túl gátlásos vagyok, így végül tanár lettem, és sokáig nem is foglalkoztam a színművészettel – idézte fel.

Belecsöppent a színházi világba

Várhidi Attila véletlenszerűen csöppent újra a színházi világba, úgy véli, minden bizonnyal mindig is ez volt az ő útja, ezért talán a sors is azt akarta, abban teljesedjen ki, amit igazán szeret. – Eleinte nagyon sok örömöm volt a tanárkodásban, nem egy kiemelkedő évre emlékszem vissza, de tagadhatatlan, hogy voltak nagyon nehéz esztendők is. Egy biztos, mindig is felnéztem, és a mai napig tisztelem a tehetséges gyerekeket, ez az iskolai falain belül is így volt, minden örömöm bennük van – taglalta, majd mikor rákérdeztünk, mit jelent számára a színház, csak annyit mondott: az életet!

Mint elmondta, nagyon sokat jelentenek számára a csodálatos, tehetséges fiatalok, akikkel a munkája során találkozott, valamint tanítóit, mestereit is megemlítette: Vekerdy Tamást, Montágh Imrét és Mezei Évát. – Mindenkitől lehet tanulni, legyen az fiatal vagy idős – hangsúlyozta.

Szerelemmel, odaadással

– Csak abból válhat jó, kiemelkedő rendező, aki szerelemmel, odaadással van aziránt, amit csinál. Ugyanúgy, ahogyan másoknak, nekünk is voltak látványos bukásaink, de meg kell tanulni, hogyan lehet a kudarcot úgy felfogni, kezelni, hogy az ne gyengítsen, hanem megerősítsen minket. Szenvedélyesen szeretem a színházat, és ez örökre így is marad – nyomatékosított. Ezután azt kérdeztük, mit érez, amikor belép egy színházterembe. – Rengeteg irigységet – vágta rá félmosollyal az arcán. Majd folytatta. – Fantasztikus izgalmat, hiszen soha nem tudhatjuk, mit hoznak az elkövetkezendő órák. Milyen lesz az előadás, és ez az igazán baromi jó benne, a váratlan! – emelte ki.
Érdeklődésünkre kifejtette, kevésszer van az, hogy egy előadás úgy megy le, ahogyan azt a rendező megálmodta. De ha mégis, az felejthetetlen érzés marad. – Óriási boldogság mindenki számára, amikor a darab végén a közönség feláll, és vastapssal jutalmazza az előadást – fogalmazott. A rendező megosztotta, 1978-ban, amikor a Toldi lement, potyogtak a könnyei, és nem magára volt büszke, hanem a gyerekekre.