Szabaddá tesz, feloldoz, tanít a színház

Hajdu Imelda egyéves volt, tehát a világban tette meg első lépéseit, amikor Bakota Árpád először a Csokonai Színház deszkáira állt 1993-ban. Előbbi tisztán emlékszik a pillanatra, amikor nézőként hatalmába kerítette a kíváncsiság, meg akarta érteni a varázslatot. Utóbbi pedig arra, amikor ez a varázslat kínos küzdelemmé keményedett egy kint hagyott keszkenő miatt. A debreceni társulathoz csaknem három évtizede és alig több mint három éve csatlakozott színész felelt ugyanazokra a kérdésekre. A humoros kiszólásoktól nem mentes beszélgetés alatt egymást szeretetteljesen ugrató művészekben csak egyszer állt meg a szó. Időbe telt, míg a bensőjük oly természetes részét, az identitásukat mondatokba öntötték, s megfogalmazták, mi a színész feladata.

Felidéznétek, mi vonzott titeket erre a pályára?

H. I.: Tudjuk, az emberek betanulták és mintha-mintha csinálják, a közönség is mintha-mintha nézi, mindennek ellenére varázslatos, ahogy a két színtéren lévők kölcsönhatásban vannak. Ezt a megmagyarázhatatlan összművészeti, pszichológiai folyamatot akartam megérteni.

Ma már látom és érzem a működését, de a csodának nincs vége.

B. Á.: Én nem akartam színész lenni. Nagyon elit gimnáziumba jártam Szabadkán, az osztálytársaim mind atomtudósok, orvosok, teniszbajnokok. Én vagyok ott a fekete bárány. A szemem előtt építész- vagy villamosmérnök pálya lebegett, illetve mindenképpen pilóta akartam lenni, de nem vettek fel a civil pilótaképzőbe. Az iskolában választani kellett fakultációt, és a dráma könnyűnek, szórakoztatónak tűnt. Az akkori csoportvezetőnk beszélt rá, hogy felvételizzek Budapestre, a színműre, de nem vettem komolyan, nem készültem, el is buktam. Három nap után visszahívtak, mert lehetőség nyílt az Újvidéki Színművészeti Akadémiára menni. Egy nagyon jó színész egy hét alatt megmutatta, „milyen mély a nyúl ürege”. Rájöttem, hogy itt több van, mint amit hittem. A középiskolában ösztönszerűen a tehetségünkből dolgoztunk. Ez a színész volt az első, aki tudatosította bennünk, hogyan kell érzelmi állapot szerint kielemezni egy balladát, vagy azt, hogyan kell bejönni a színpadra. Még meg sem szólalunk, de valamiféle energiát hozni kell, hogy belépéskor mindenki ránk figyeljen.

Már tudom, hogy két hét alatt meg lehet tanulni bármilyen szöveget, de a próbafolyamat akár fél évig tart.

Hónapokig azt próbáljuk, hogy hogyan legyen több, mint a szöveg elmondása. Keresgetjük a szituációt, a lelkiállapotot, amiben hiteles tud lenni. Ezen korábban nem gondolkodtam. Nem tudtam, hogy ennyire nehéz, összetett.

A személyiségetekhez közel álló szerepet játszotok szívesebben, vagy olyat, ami a szöges ellentéte a lényeteknek?

H. I.: Utóbbi. Ha az ember olyan szerepet kap, ami közel áll hozzá, óhatatlanul elkényelmesedik. Amit én gondolok magamról, ritkán egyezik azzal, amit kívülről nézve jelentek mások számára. Ha a karaktert – amit a szöges ellentétemnek látok abban a pillanatban – a próbafolyamat végére közel húzom magamhoz, sokkal többet tudok tanulni. A szakma egyik szépsége a sokféle szerep kipróbálása. A színház egyfajta menekülés is a valóság elől. Voltak időszakok, amikor azért örültem, hogy este előadás lesz, mert két órára más lehettem, és nem kellett a saját életemben jelen lennem. Szabad utat kaptam, más perspektívát a világra.

B. Á.: Izgalmas, hogy egyszer pilótát, máskor orvost vagy halottat kell játszani. De nekem az a fontosabb, hogy kikkel dolgozom.

Nyilatkoztam már, de valóban így érzem, nem az a lényeg, hogy egy rossz előadásban a Hamletet eljátsszam, hanem egy jó előadásban, jó kollégákkal, jó rendezésben a sírásót.

Hiába kapunk jó szerepet, ha olyanok a körülmények, hogy azt nem tudjuk teljesen kiaknázni. Mostanában gyakran negatív figurát játszottam. A barátaim ilyenkor úgy dicsérnek meg, hogy de utáltalak tegnap este.

A legtöbben a sokféle szerep kipróbálását irigyeljük tőletek. Mivel ábrándítanátok ki minket? Mi a szakmátok nehézsége?

B.Á.: Ugyanez. Ez egy olyan szakma, amiben az a szép, hogy mindig mindent újra kell tanulni. És amiben ugyanez a nehéz.

H. I.: Igen, bizonyos szempontból épp ez a teher. Nem irigylendő a fizetés és a pszichés stressz, az önmagunknak való folyamatos megfelelési vágy. Önkéntelenül versenyhelyzetben találjuk magunkat. A mi társulatunkra ugyan nem jellemző, de a szakmában igen.

B. Á.: A lányok vannak rosszabb helyzetben, mert bármelyik drámát elolvasod, azt látod, kétharmad férfi és egyharmad női karakter. Kevés szerepkört játszhatnak el életük folyamán. Kevés harmincéves nőre osztanak Júliát, mert mindig van fiatalabb, akit választhatnak, míg egy harmincéves Rómeó még belefér.

Mivel foglalkoznátok, ha nem színművészek lennétek?

B. Á.: Egyértelmű, pilóta.

H. I.: Egyszer olvastam, hogy jó pénzért lehet Kínában pandákat simogatni. Komolyabbra fordítva a szót, lakberendező lennék vagy jógaoktató.

Van-e mester, akinek a tanácsaira mindig jó szívvel emlékeztek?

B. Á.: Harag Györgytől rengeteget tanultam, mindig bekéredzkedtünk a próbáira, és hála Istennek, be is engedett bennünket. Nekem szerencsém volt, hogy az utolsó előadásának próbafolyamatában részt vehettem. A Csehov-trilógia és az Édes Anna emlékezetes rendezése. A másik mester Ljubiša Ristić rendező, akit Szabadkán ismertem meg. Ő a jugoszláv Vidnyánszky Attila. Ugyanolyan izgalmas, költői színházat csinált. Tőle tanultam meg anyagból dolgozni, ami azt jelenti, hogy elém tett egy novellát, és azt mondta, válogassam ki a párbeszédet, csináljak belőle jelenetet. Expresszív színházi stílust képviselt. Nem lehet a tudást így szétszálazni, mert mindig mindenkitől kaptam valamit. Az Ady-gimnáziumban tanítottam húsz évig, és a diákjaimtól is tanultam. Ha valaki szereti ezt a szakmát, és energiával csinálja, attól lehet tanulni.

H. I.: Nem szívesen emelek ki mestert, mert az egyetemi tanáraimon kívül egyelőre nem érzem, hogy egy jelentős színházi alkotó megalapozta volna a szakmai tudásom. Cseppeket gyűjtögetek.
 

Mi a színház feladata, s benne a tiétek?

H. I.: Parti Nagy Lajos 2007-es színházi világnapra írt üzenete jut eszembe. 

Igen, a színház luxus, mint a nevetés, a sírás, a szappan vagy a naplemente. Nélküle lehet élni. Csak érdemes-e?

Luxus, de tényleg nem érdemes nélküle élni, annyira sokat segít, olyan sok reflexiót ad mindenkinek. Csoportterápiának hívjuk olykor egymás között. Évezredeken keresztül mindennek a szertartásjellege tisztította meg az embereket. Egy-egy ilyen kiemelt alkalom a közösséget megemelte, átlendítette őket bizonyos élethelyzeteken, és megtanította, hogy bármilyen fájdalmuk, problémájuk, útkeresésük és hitevesztettségük közepette sincsenek egyedül. Nem vagyunk egyedül. Amikor ott vagy, és nézed, amikor csinálod, alkotsz, akkor sem vagy egyedül. Valahová tartozol, valamit keresel, ugyanúgy, mint a többi ember. A színház feloldozást ad, minden alól, a saját terheid alól. A személyes feladatomról pedig nem gondolok sokat. Minden színész pótolható. Érdemes ebből kiindulni. Nekem van szükségem a színházra. Nem gondolom, hogy a színháznak van szüksége feltétlenül rám. Merem remélni, hogy valaki egy napon azt mondja, hogy ezt így csak te tudod, de nem érdemes ezzel foglalkozni, mert nekem kell a színház. Amit kapok, nyilván továbbadom, ez természetes. Egy megvilágítandó felület vagyok a színpadon, és ez is épp elég nagy megtiszteltetés.

B. Á.: A színház elég sokat tudna segíteni, főleg a fiataloknak. Úgy tapasztalom, sokuknak hiányzik a jövőkép, a magabiztosság. A drámapedagógia vagy egy előadás választ adhat sok kérdésükre, de a legjobb az lenne, ha összehoznának egy csoportot, és játszanának valamit. Sokféle frusztráció feloldódhatna. Ugyanis aki a deszkára áll, bármi alól fel van mentve. Kibeszélhet mindenféle érzelmet, vágyat, kipróbálhatja a negatív figurák tulajdonságait, lejátszhat vitákat. Sok a lelki sérült, frusztrált ember, segíthet rajtuk a színház.

Hogyan készültök a színpadra lépésre? Mi történik az előadást megelőző percekben?

H. I.: A volt osztálytársaimmal úgy hátba verjük egymást, hogy fájjon. Ezzel adunk energiát, szó szerinti löketet. Én szoktam egy kicsit nagyon lassított mozgásban létezni a takarásban, hogy a gyors idő álljon át, lassuljon le.

B. Á.: Én már az őskövületekkel vagyok egy öltözőben, mi viccek mesélésével, egymás cikizésével melegítünk be. Anekdotákat mesélünk, inkább csak a „szájmemória” bemelegítésére.

Árpád, nemrégiben elismertek a Jászai Mari-díjjal. Szívből gratulálok hozzá! Ennek kapcsán érdeklődöm, mit jelent számotokra a siker? Kinek a véleményére adtok?

B. Á.: Köszönöm. Siker, amikor tapsolnak, ha ötször kell kimenni, akkor pláne.

H. I.: Én nem érzem jól magam a tapsrendben, mert ott a karakter, és a színész Imelda közötti lény van abban a pillanatban. Még nem Imelda, már nem a karakter, és abból én nem akarok kommunikálni. Az a szertartás vége, kötelező ünnepély, nyilván jól esik, de nem érzem olyan elismerésnek, mintha a kollégáim azt mondják, hogy fejlődtél. Én az ő visszajelzéseikre adok.

B. Á.: Előadás után ki szoktuk beszélni a színpadon történteket, különösen, ha szeretjük a darabot, vagy tétje van az előadásnak.

Amelyik kollégában hiszünk, megkérdezzük, hogy ez most jó volt, vagy csak elment kategória.

Nem szoktunk finomkodni egymással. Mi már abba a korba kerültünk, hogy nem sértődünk meg semmin.

H. I.: Ez nem kor kérdése, én sem sértődök meg, sőt elvárom az őszinteséget. Az épít.

A színész rémálma az előadás közbeni szövegkiesés vagy más baki. Elmesélnétek a legemlékezetesebbet?

B. Á.: Rengeteg volt. Amikor kelléket nem viszel be, az a legbrutálisabb. Az Otellóban egyetlen fontos kellék van, egy keszkenő. Adják-veszik, több játék zajlik vele. Ezt egy adott pillanatban én szerzem meg Desdemona szolgálólányától. A bemutató napján elfelejtettem bevinni. Innentől vége, nincs mivel folytatni. A szereplőtársammal elkezdtünk belebonyolódni ilyen mondatokba, hogy ha nálad lenne a kendő…Tízperces jelenetből csináltunk három percet. Annyira kínos volt. Innentől az ügyelő minden előadáson úgy szólított be a jelenetbe, hogy Bakota Árpádot kérem keszkenővel a színpadra. A keszkenőt persze ordítva nyomatékosította, így még sokáig kísértett ez a hibám.

Életemben annyira nem szégyelltem még magam. Rágondolni sem akarok.

A kendő földieper mintás volt. A kollégáim ezért ragasztottak egy földieper-matricát az öltözőben a tükrömre. Míg szét nem rombolták a színházat, addig ott volt.

 Megyesi-Horváth Borbála