Nem csak a kezében, a gondolataiban volt a hang

A Hobo Blues Band ikonikus alakjaként írta be magát a magyar blues-, illetve rocktörténelembe, de művészeti szakképző iskola alapítója és igazgatója is volt Póka Egon, nem mellesleg pedig egy alázatos, szerény, született zseni.

A Szent László (akkoriban I. László) Gimnázium tanulójaként egy intő – általa meghamisított szülői – aláírása miatt került bajba és távozott idő előtt az iskolapadból gyermekkori barátjával, a későbbi Piramis-legenda Révész Sándorral – mesélte egy régi interjú során Póka Egon, akit az akkori igazgató csak renegátnak nevezett, és példaként említették nevét az iskolatársaknak, mint rossz tanulót, aki úgyis a bűnügyi nyilvántartásban végzi.

Nem így lett, fél éven belül, tinédzserként a Zorán vezette Metro együttesben játszott, akikkel kis időn belül közönségtalálkozóra mentek az említett gimnáziumba.

A Metro után következett a Horváth Charlie vezette Olympia, majd nem sokkal ezután a Hobo Blues Band, mely hathatós közreműködésének és olyan nagy nevek, mint Földes László Hobo, Tátrai Tibor vagy Deák Bill Gyula tehetségének köszönhetően legendás együttessé vált. Legnagyobb sikerük az 1984-ben kiadott Vadászat dupla album volt, mely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Póka Egon nemcsak az egyik legjobb basszusgitárossá, de a magyar blues- és rockzene úttörőjévé vált.

Együtteseinek és elért sikereinek felsorolása helyett lapunk olyan népszerű, Debrecenhez köthető személyeket szólaltatott meg, akik ismerték, szerették személyét, művészetét, és akik első kézből meséltek Póka zsenialitásáról, a zene iránti mérhetetlen alázatáról.

Mester és tanítványa

A Tankcsapda frontembere, Lukács Laci mentorként tekintett a basszusgitárosra, tiszteletének egy apró szeleteként az együttes legutóbbi fellépésük során egy dalt a zenész emlékének ajánlott. – Gyermekkoromban, zenei karrierem korai időszakában számomra ő volt „a basszusgitáros”. Az a fickó, akit fazonválasztásban (hogy milyen gitárt veszek a kezembe), játékmódban maximálisan követtem. Akkoriban még nem dolgozott pedagógusként, ennek ellenére akarva-akaratlanul ő volt az én tanárom. Az összes olyan figurát, amit ebben a blues-rock műfajban csinált, igyekeztem eltanulni. Imádtam azt a fajta hangzást, hangulatot, amit ő keltett a zenéjével. Az egyik csúcsteljesítményét, a Vadászatot Tátrai Tiborral nyilván nem is követhette volna el, ha nem ennyire kiváló zenész.

Azt gondolom, ha valaki a zenében egy kicsit is otthon van, pontosan tudja: amikor Egon megfogott egyetlen hangot, csak egyet, azonnal tudtuk, „basszus, ez tuti Póka Egon a basszusgitáron”.

A zenészek egymás között csak úgy említették, a kezében volt a hang. Bármit megfogott, ha megszólalt, rögtön rá lehetett ismerni a stílusára. Ezt világszinten is kevés zenész tudja produkálni. Ezért is hatalmas veszteség az ő halála – hangsúlyozta Lukács Laci, aki, ahogy fogalmaz, kölyökkorától kezdve rajongott Póka játékáért, és követte, amit csinált.

– Egon mellett Lemmy, a Motörhead énekes-basszusgitárosa volt a példaképem, és a legjobb érzésem velük kapcsolatban a mai napig az, hogy személyesen mondhattam el nekik, mennyire tiszteltem és becsültem a munkájukat, és hogy mekkora hatással voltak az én karrieremet illetően. Már befutott zenekar voltunk, amikor Egonnak ezt elmondtam, és csak annyit válaszolt: „Ne viccelj már, Laci, hát ti vagytok a Tankcsapda!”. Örült neki, de el se tudta képzelni, én mennyire örültem ennek – idézte fel emlékeit nosztalgikusan a Tankcsapda frontembere. – Nehéz leírni. Olyan ez, mint egy mester és tanítvány viszony. Gyermekként pár évig karatéztam, ahol nagymesterek, úgynevezett szenszeiek vannak, akikre sok évvel később fekete öves profiként is úgy tekintesz, mint egy felsőbb vezetődre.

Hiába voltunk már népszerűek, amikor összefutottunk, ugyanúgy megremegett a söröspohár a kezemben, ahogy elé álltam, mintha csak egy tizenöt éves kissrác lettem volna.

Emlékszem, volt egy Fender basszusgitárja, ami évtizedekig lógott a nyakában, és ha csak egyetlen hangot megfogott rajta, az azonnal Póka Egon-hang volt. A zenéhez való hozzáállása, a blues-rock – ahonnan én is kezdtem annak idején – szeretete és tisztelete a Tankcsapda életében is egyértelműen és nyilvánvalóan hozzá köthető – emlékezett vissza Lukács Laci.

Arra a kérdésre, hogy vajon ha a tengerentúlra születik, mi lehetett volna a gitárgéniuszból, lényegre törő választ adott. – Magyarországnak, a hazai blues- és rockzenének kellett egy olyan ember, aki nagyon korrekt és konkrét irányt tudott mutatni évtizedekig arról, hol tartunk és merrefelé is kell mennünk. Az ő hangszeres gondolkodásmódja és alázatos hozzáállása sokkal fontosabb volt itthon, mintha Amerikába születik.

A magyar könnyűzenébe olyan színt, olyan basszusgitárhangot hozott, ami korszakalkotó volt a szó minden értelmében, és ez világszinten is keveseknek adatott meg

– összegezte.

„Csak egy” basszusgitáros

– Újságíróként ismertem meg, interjúkat készítettem vele, de természetesen az első Hobo Blues Band-lemez, a 3:20-as blues óta a kedvenceim egyike volt, jellegzetes játéka miatt. Emberileg pedig egy végtelenül szimpatikus, nyitott személyiséget ismertem meg benne, Tátraihoz hasonlóan semmi mesterkéltséget nem véltem rajta felfedezni – mondta Váradi Ferenc, a Campus FM szerkesztő-műsorvezetője. – Ami érdekes vele kapcsolatban, hogy hivatalosan sehol sem volt zenekarvezető, mégis mindenki hozzá fordult, ha kérdés adódott. A Hobóban, a P. Mobilban sem játszotta a vezérszerepet, pedig olykor hangszerelt is. Ami pedig a szerénységét illeti, hiába kerestem többször is fiatal újságíróként, folyton azt válaszolta:

„Áh, engem ne kérdezz, nyilatkozzanak a művészek. Ki kíváncsi egy basszusgitárosra?”

Nagyon szívesen beszélt, de sosem akart előretörni. Amikor konkrétan megmondtam, hogy vele szeretnék interjúzni, akkor is csak annyit mondott: „Hagyjuk, ne dolgozzál annyit, inkább igyunk meg egy sört.” Kicsit szinte zavarba is jött, ha ő volt a beszélgetés központi témája. Egy végtelenül visszafogott, hihetetlen zenei tehetséggel megáldott, őszinte ember volt, aki bár gyermekkori bálványként állt előttem, tett róla, hogy pillanatok alatt leomoljon az a fal, ami egy huszonéves fiú és egy híres zenész között állt. Az alázatára pedig nincs jobb példa, mint a Kőbányai Művészeti Stúdió, ahol a zene iránti tiszteletből gyakorlatilag saját maguk konkurenciáját termelte ki a fiatalokból, pusztán szívügyből.

Életre szóló tanítások

Az oktatás olyannyira nem állt messze a gitárostól, hogy Kőbánya mellett Debrecenben is tanított pár éven át. Balogh Soma dobos fiatal kora ellenére megannyi nagy névvel dolgozott már együtt, de, ahogy a tinédzser fogalmazott, a cívisvárosban, Póka Egon keze alatt tanult meg igazán zenélni.

– Felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar Könnyűzenei Képzési Központjába 13 éves koromban, ahol zenekari órán felfigyelt rám Egon, és beválasztott az ő csoportjába. Nagyjából neki köszönhetek mindent, amit a zenekarral való zenélésről tanultam. Muszáj volt, hogy kemény legyen velünk, hiszen ha ez nincs meg, nem jönnek ki olyan zenészek a keze alól, mint nagyon sokan a kőbányai suliból. Egy hihetetlenül szerethető ember volt, aki már az első órámon őszintén megmondta nekem, hogy nem tempóra játszok, majd beszámolt, és az újabb próbálkozás olyan jól sikerült, hogy egyből jött a dicséret is. Visszagondolni is jó arra, mennyit foglalkozott velünk. Hallottam a zenéit, élőben láttam játszani is az egyetem előtt, és elképesztő hatással volt rám. A tudása, a szakértelme… Mindenkinek megmondta, ha problémát talált a játékában, és segített azt kiküszöbölni. Tegyük hozzá, az összes diákban megvolt az alapvető tisztelet felé, hiszen mi magunk is tisztában voltunk vele, hogy kivételes helyzetben vagyunk azáltal, hogy ő oktat minket. Tudtuk, pontosan azt kell csinálni, amit kér, mert akkor lesz igazán jó a zenénk. Ha lusta voltam, és nem jót játszottam, azt mondta, tróger vagyok, de még olyankor is biztatott, mert érezte, megvan bennem, amit kér. A tempótartás és a dinamika, azt hiszem, amit örökre magammal viszek majd a tanításaiból, hogy mikor kell hangosan vagy halkan játszani.

Felemelő érzés, hogy egy ekkora legenda oktatott zenére

– mondta a fiatal tehetség, aki a második tanév végére már félszavakból is megértette oktatója utasításait.

Különleges kapcsolat

Kétség sem férhet hozzá, hogy Póka Egon nagyon szerette a tanítványait, sőt veje, Szakadáti Mátyás szerint (aki Balogh Soma dobtanára volt Debrecenben) általánosságban minden embernek adni próbált. – Akivel zeneileg kapcsolatba került, annak a műfajban segített, akivel azon kívül, annak emberségből adott valami extrát. Egy óriási szívű ember volt, azt a rengeteg szeretetet, amit mások felé nyújtott, most tapasztaljuk meg igazán, a történetekből, megemlékezésekből. Szinte mindenkinek van egy kedves sztorija vele. Személyes találkozások, emlékek.

Nemcsak megtanított például basszusgitározni, de valami olyan plusszal ruházott fel, amivel pótolhatatlanul többé váltunk

– emelte ki a zenész, aki évekig szinte együtt lélegzett a gitárossal, reggeltől estig. – Másfél éven keresztül egy házban laktunk, majd több mint tíz éven át pár méterre egymástól. Ha hazaértem egy másik zenekarral hajnal háromkor, biztos lehettem benne, hogy kijön megnézni, épségben megérkeztem-e. Gondoskodó volt, ami azonban érdekes, hogy sosem akart a középpontban lenni, mint egy frontember, aki erre született, erre van predesztinálva – hangsúlyozta Szakadáti Matáyás, aki elmondta, jó néhány híres zenész pályájához asszisztált Póka az évek során. – Hobóval rengeteget beszéltünk az elmúlt időszakban, és épp nemrég mondta, a Hobo Blues Band kezdetekor eszébe sem jutott egy ennyire professzionális zenekar megalkotása, nem is tudta volna így összehozni, ha nincs Egon. Ő azonban meglátta benne a tehetséget, hitt benne, és felépítette azzá a zenekart, amire most klasszikusként gondolunk vissza. Csak adni, adni akart mindenkinek. Gyerekkortól ismerte Deák Bill Gyulát például, és hiába volt fiatalabb nála, ő mutatta meg neki, hogyan működik a világ. Végül addig noszogatta Billt, hogy csináljon lemezt, hogy csak elkészült: abból lett a Rossz vér. Akkor is tanított, amikor még nem volt iskola. Ferenczi György énekes például elmondta, soha nem próbálkozott volna az énekléssel, ha Egon nem „rugdossa fel” a színpadra.

Igazi háttérmunkás volt, sosem vágyva a figyelemre, hiába vonzotta a tekintetét mindenkinek, ha belépett egy terembe, a kisugárzása, a puszta jelenléte miatt. Nem érdekelte, ki milyen társadalmi rétegből származott, ha segíteni kellett, ott volt, és megtalálta a közös hangot az illetővel.

A hangszer választotta

A gitáros nemcsak a barátokhoz, de a közönséghez és hőn szeretett hangszereihez is évtizedes barátsággal fordult. – Sokan nem tudják, de az a bizonyos basszusgitár, amit évtizedekig használt, egy 1973-as darab, melyet nem más vásárolt számára Hamburgban, mint Wass Albert felesége, Siemers Éva bárónő. Az volt az a gitár, amit próbálás nélkül berendelt egy olyan korszakban, amikor itthon mindenkinek rossz minőségű Jolana és Musima gitár jutott csak. És mint a Harry Potterben, ahol a pálca választja a varázslót, a gitár választotta Egont, és onnantól az volt az a bizonyos nagybetűs hangszer, amit csak a teste meghosszabbításának nevezett, mellyel össze van nőve a zenész – emelte ki Szakadáti Mátyás. Arra a kérdésre, hogy valóban a kezében volt-e a hang, úgy válaszolt, Póka Egonnak a fejében már előre megszületett az a különös hang, és mindegy volt, milyen basszusgitárt vagy erősítőt használt, rögtön lehetett tudni, hogy ő zenél, ha belekezdett. – Megcsinálták azt a műfajt Magyarországon, magyarul, aminek tradicionálisan itt nem voltak gyökerei.

Úttörő volt a maga nemében, és hiszem, hogy nem véletlen született éppen ide, pontosan arra a helyre, ahova kellett neki. Szerette az életet, és meg is tudta élni azt. A színpadon pedig mindig örömét lelte, nem számított, hogy öt embernek vagy ötvenezernek játszott. Csak azt sajnálom, hogy maradhatott volna még tovább, csodálatos ember volt…

Póka Egon Benedek néhány napja, 68 évesen távozott, hatalmas űrt hagyva maga után. Halálával a magyar zene egy korszakalkotó legendát veszített el.

Péter Szabolcs